Az őskorban az igazi LEVESben nem volt sok adalék, vagy ami volt azt kiszedték és külön ették meg a tenyerükből, miután a levet valamilyen üreges szívószállal felszívták SZIPPAntották, SZUPPAntották az edényből, és a maradék lehűlt. Mindenki egy időben, egyszerre SZIPPAntott, SZUPPAntott, ha nem akart éhes maradni. Ez még a KANYÁL, KALÁNY előtti időből.  

Aztán volt egy másik keverék főzet, mely bár híg főzet, talán levesnek is mondható, mégsem az, hanem annak egy alfaja. Ez sűrűbb volt, sokféle zöldséggel, adalékkal.  
Ez a főzet is visszavezethető a kövesztéses időkre, még az egynyelvűség idején, a FAedények korára. A FAedényben úgy főztek, hogy SORBAn az összes anyagot, minden hozzávalót beleraktak, teleCSORgatták vízzel, majd a tüzesre forrósított tűzálló követ belegördítették, ZÖKkentették, ZAKkantották az előkészített anyag közé – a FAZÉKba, FAZAKba (fazök-kentő, fazak-kantó). Vannak vidékek, ahol ma is FAZAK. A CSORBA (étel) jellegzetessége, hogy mindenféle zöldség van benne (ez az összevisszaság, CSORBAság képe), de amiből több van – az a névadó. Ezt már nem tenyérből, hanem a tenyérbeillő, fából FARagott FÚRt TÁNYÉRból, a KALÁNY-nyal, KANYÁLlal ették. Innen a román FARFURie = tányér. A leNYALható KANYÁLból lehetett hÖRPÖlni a CSORBÁt. Még egy névadó jellemzője, hogy nem egyszerre SZIPPAntották egyetlen edényből mindannyian náddal, mint a levest, hanem SORBAn kapott mindenki belőle a fából FARagott FÚRt TÁNYÉRjába. Tulajdonképpen ez egy újítás volt, mert mindenkinek saját evőedénye, eszközei voltak, melyeknek nagyon örültek, s melyekre nagyon vigyáztak. Nézzék meg a kisgyereket, mennyire tud örülni a saját evőedényeinek, evőeszközeinek.  
Persze, e magyarázat ellen a románok kézzel-lábbal tiltakoznak, de attól még ez az igaz. Ugyanis románul nem lehet magyarázatot adni sem a SZUPA, sem a CSORBA, sem a FARFURie szavakra. Mint minden hasonló alapvető dologra