Kemény volt a kenyér a közértben, és én méltatlankodtam. Erre a kiszolgáló, a kedves, azt mondja; örüljek, hogy ilyen is van, ne válogassak, mert ha nem tudnám, ez a kiadósabb. Örültem a jó tanácsnak, és megköszöntem. Azóta a kemény kenyeret keresem. Találok. Mindig igyekszem derűlátó lenni, mert én egy hálás szívű ember vagyok. Még a rossznak is örülök… Hogy nem rosszabb. Mert lehetne. És úgy is el kellene fogadni. Van egy történetem. Két tolvajt halálra ítéltek a barbár középkorban.(Boldog idők. Mára felhagytak ezzel a praxissal. Félő, egész országok néptelenednének el, vagy maradnának vezető réteg nélkül.) Mikor az ítéletet kimondták, az egyik tolvaj megkönnyebbülten felsóhajtott: – Még jó, hogy ennyivel megúsztuk – mondá. Erre a másik felfortyant: – Te hülye! Felakasztanak! Nem érted?! Meghalunk! Ennél rosszabb még mi történhetne velünk? – Ajjaj! Lehetne borzalmasabb is – sóhajtott mélyről az előbbi. Másnap, az akasztófa alatt, felolvasták az ítéletet, melynek záraékában az állt, hogy akasztás előtt, élve meg kell nyúzni őket. – Na, látod? – mondá a jámborabbik – jöhet még rosszabb is. Tehát, értékeljük pozitív módon a velünk történteket, és örüljünk, hogy nem rosszabb. Mert lehetne. Örülhetünk például, hogy a szovjet csapatok csak negyven s valahány évig vigyáztak ránk, mert mi lenne, ha ma is itt volnának? És örüljünk, hogy velük együtt a kommunisták is letűntek.(sicc) Mert mi lenne, ha ma is hatalmon volnának?(sicc) És örüljünk, hogy ’56 novemberében, mint barátok jöttek, csak „egy kis rendet” teremteni. Mert mi történik velünk ha netán, mint ellenségek érkeznek? Akkor lett volna kalamajka. Hálás lehet az erdélyi magyarság, hogy Ceausescu csak huszonöt évig uralkodott. Mert mi lenne, ha ma is élne? És Hong-Kong népe, hogy a britek csak a kilencvenes években adták vissza Kínának a koronagyarmatot, és nem a Mao idején… mert mára már nem is léteznének. Kambodzsa népe is Pol Potnak, hogy csak néhány milliót irtott ki közülük. Hisz, valamennyiüket kiirthatta volna. És a ruandaiak! Hogy csak a népesség fele pusztult bele a polgárháborúba. Mert él a másik fele! Elképzelem, mennyire hálás lehet az amerikai hatóságoknak az a Ricardo Guerra nevű mexikói férfi, akit 1981-ben halálra ítéltek az Egyesült Államokban, majd ötször halasztották el a kivégzését, mígnem – tizenöt év után – kiderült ártatlansága. Nem kell meghalnia!!! Ehhez képest az a bagatell tizenöt év a siralomházban – legszebb évei – semmiségnek számít. A hálaérzet megszépíti a rút dolgokat. A Görgény-völgyiek szempontjából – például – hálás lehet Sütő András is. Hogy miért? Nekik köszönheti a fél szemét. Mert, hogy nem ütötték ki a másikkal együtt. Engem mindig megejt, ha egy hálás szívű ember nyilatkozatát hallom. Pár évvel ezelőtt, a tévében nyilatkozott egy Svédországba emigrált ’56-os magyar. Elmondta, hogy ő Horn Gyulának* köszönheti a műfogsorát. Ahogy elnéztem, nagyra értékeltem én is. Nagyon szép műfogsora volt. Eredetinek véltem. És milyen hosszú ideig tartott. Gondolják el…’56 óta! Hálás vagyok ennek az embernek, az értékes információért. Én épp egy jó fogászt keresek, olyant, akinek hosszú praxis áll a háta mögött. Most végre rátaláltam. Mert én ez idáig egyáltalán nem tudtam arról, hogy Horn Gyula, már ’56 óta, szájsebészettel és műfogsorkészítéssel is foglalkozik. Kolumbán Sándor, Pesthidegkút, 1998. *Horn rúgta ki a fogait.