Megjelent a Székely Idő 2018/12. májusi számában A hivatalos nyelvészet több ősnyelvet vél, amelyből elágaztak a nyelvek. Valószínű, a nyelvek ősiségét kutató nyelvészek eljutottak az első megosztás egymástól élesen különböző rendszerű, első három nyelvéig (a színek példája: vörös, sárga, kék), és így arra következtetnek, hogy több ősnyelv van. Viszont az összes nyelvekben felbukkanó ősnyelvi gyökök, hangcsoportok, és a mai magyar nyelvben meglevő, élő hasonlók, azonos értelmükkel bizonyítják, hogy egy lépéssel tovább kell keresni az egyetlen ősnyelvet, a közöst. A hivatásos nyelvészet, a mai napig a bizonyíthatatlan kifejlődéstan nyomvonalán halad. Ezzel igazolja saját állításai bizonyíthatatlanságát is. A majomból ősemberré alakuló – sohasem volt, bizonyíthatatlan, igazolhatatlan létezésű – torzó lény, tagolatlan, makogó hangjaiban keresi az eredet kulcsát, ez idáig és a továbbiakban is teljesen sikertelenül. Itt elég megemlíteni Darwinnak a kutatások által mai napig alá nem támasztott, illetve csalásokkal alátámasztani próbált (piltdowni koponya stb.) több mint nyolcszáz feltételes módban írt mondatát. A mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet annyira tudományos, annyira igaz, mint a megvesztegethető, romlott politikai, pénzügyi, vallási rendszerek, amelyek tesznek hasznosat is, de több rosszat, mint jót. Mindannyi tele van hamisításokkal, elkendőzésekkel, csalásokkal és az egyszerű hétköznapi emberek irányába kimutatott nagyképű, felsőbbrendűségi gőggel. Tisztelet a kevés kivételnek. A mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet hamis szóeredeztetéseivel semmilyen valós gyakorlati közhasznot nem szolgál a magyar nyelv javára. A nyelvészet magyar nyelveredettel foglalkozó képzett képviselői épp olyan eredményt értek el a magyar nyelv eredetének kutatásaikban, mint a pénzvilág a magyar nép felhőtlen anyagi biztonságának megteremtésében, mint a gyógyszervegyészet a népegészség megőrzésében. A mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet nyelv- és szóeredet tételei annyi igazságot tartalmaznak, mint a történelemkönyvek leírásai. Figyeljék meg ezeket a párhuzamokat és értékeljék érdemben. Látható főleg az új- és jelenkori, az ük- és nagyszüleink, szüleink valamint általunk is megélt utóbbi százötven-kétszáz év leírt történelméből. E kor történelemírói a modernkori háryjánosok, Münchhausen bárók úgy hazudnak benne, hogy az öreg obsitos kismiska mellettük. Az új- és jelenkori történelemkönyvek, leírások szemberöhögik az események átélőit. Tele vannak – az eseményeket átélők, a szemtanúk való igazát elcsaló, őket félrelökdöső, letorkoló, elnémítani akaró – a megtörténtektől, valóságtól élesen eltérő, azzal szögesen ellentétes, szemfényvesztő, becstelen, szemenszedett hazugságokkal, kitalációkkal, hamisításokkal. A történelmi leírások, legyenek régiek, újak – kevés kivétellel – annyira tárgyilagosak, igazak, őszinték, mint a mai fősodratú újságírás. Nagyon kevés a kivétel! Egy olyan világban, ahol a tömeggyilkosok Béke Nobel díjat, vagy Év embere elismerést kaphatnak, ne beszéljünk erkölcsről, igazságosságról. Ezek közé sorolhatók be, ennyire igazak a hivatalos, hivatásos magyar nyelvészet állításai is. A profik, hivatásosok mindig fennhéjázó gőggel viseltetnek a náluk sokkal lelkesebb, céltudatosabb, jobban ráérző műkedvelőkkel, amatőrökkel szemben. Így van ez a mai magyar nyelvészek esetében is. Ők pénzért végzik, nem törik magukat, hisz úgyis lecsöppen havonta a jó fizetés a semmiért. Délibáboznak, dőlnek össze a nagy gúnyolódó röherészésben, de olyan bénák az új utak keresésében, mint egy lúdtalpas lajhár. Beásták magukat a jól fizető állásokba, és csak a béna finnugrisztika által kirajzolt, fizetett útvonalon kacsáznak a pocsolyában. Tisztelet a kevés kivételnek. Néhanapján hoznak egy-két olyan döntést, mint az észszerű – ésszerű, aztán később visszaállítják. Dolgoznak, mozgás van ide-oda, majd onnan erre, ez a lényeg. Megszolgálják a pénzt. Többnapos értekezleteken, tanácskozásokon tárgyalnak egy-két szóról, fogalomról hosszú órákon át elegáns szállodák konferenciatermeiben, bőséges munkaebédeken, vacsorákon osztják a semmit. A DZ, DZS hangként megnevezését is fenntartják, pedig arról már kiderült, hogy épp a gyökhatáron van, és alkotó hangjai kötött mássalhangzó-párosok, alvógyökök. E hangok, külön is érthető gyökszavak záró-kezdő hangjai. Na, persze a hivatalos, hivatásos nyelvészet nem ismeri el a hangok egyéni, valós értelemhordozó szerepét, a gyököktől pedig hányingerük, gyomormenésük van. Az X betű használata is kiküszöbölendő lenne, mert a gyöknyelvészet szerint nem illik a magyar nyelvbe. A TEXTIL szó a gyöknyelvészet szabályai szerint TEK gyökkel indul, mivel a TAKács szakma oSZTovátán SZőTT TÁKolmánya, terméke TILolt fonalakból: TEK-SZT-TIL – TEKSZTIL. Eme alapon lehetne a tyúKSZart is X-el írni. Hasonlóan a TECHNIKA, MECHANIKA szavak is TEK, MEK gyökkel írandók, mivel azokból a gyökökből indulnak a szavak a TÁKol, MÁKol, MÓKol, MEKel gondolatösszesség nyomán: TEKnika, MEKanika. Heinrich Schliemann amatőr régész nem az első, és nem az utolsó, aki fényesen bizonyított a gőgösen fennhéjázó profi régészet előtt. Torma Zsófiát is kigúnyolták előbb, még a családja is szégyenkezett miatta, de végül kénytelenek voltak elismerni elért eredményeit. A magyar nyelvészet is igyekszik megszégyeníteni minden különutas nyelvészt, de biztosíthatjuk, megszégyenül a jövőben, mert kénytelen lesz igazat adni, a ma még mellőzött, gyöknyelvészetet kutatóknak. Amint említettem, a mai nyelvészet szerint nem számít, mely hang hol foglal helyet. Ott van és kész. Szerintük a hang nem értelemhordozó a szóban. Nem számít milyen hang: lágy, kemény, zöngés, zöngétlen hová került, mert annak nincs jelentősége a szó értelmének, mondandójának kialakításában, egyszerűen ott van, és a szó azt jelenti amit. Ez érvényes is lenne a száraz utódnyelvek szavaira, de ha visszahozzuk elemzésre a magyarázó nyelvbe, akkor már azokra sem, mivel életre keltve, hangonként mutatják értelmüket.
Olvasom egy helyen, hogy „A KÚT szó jelentése nem jósolható meg a K, Ú és T hangok jelentéséből, és előfordulásuk sorrendjéből.” Steven Pinker: Nyelvi ösztön 161 old. Bocz András fordítása. Kiem. K.S. A valóság azonban teljesen más, és csak gyökelemzéssel világosítható meg. Az eredeti ómagyar ősnyelvben, a mai magyar nyelvben minden hangnak külön-külön meghatározó szerepe van az értelem kialakításában! A fenti példánál maradva: A K hang Kemény, az aKarat, Küzdelem, Kar, Kotor fő értelemadó hangja. AKadálytalanul, akár az éK, böKve halad előre. Az Ú hang a legalacsonyabban kÚszó, legmélyebb jelentést hordozó hangzó: Út, alUl, kÚt, Úszó, bÚvár, sÚly stb. A T hang paTTanó hang, TeTTeket, TiTkokat, Tudást stb. kifejező szavakban értelemadó hang. A K.T – T.K gyökkel: KuT – TáK, leírhatók az alKOTás különböző formái: TÁKol, TÉKol, TUKmál, KATtanó laKATot alKOT, laKOT épít. TAKácsol, KÖT. A TIK TIKmonyt tojik, KOTol, és kis TIKokat KŐT (költ). Lehet folytatni. Aki KUTat ás, keresi a víz felé vezető UTat. Mélyedést, liKAT, luKAT, lyuKAT KOTor, a víz TiTkos rejTeke UTán KUTat, KUTakodik, kuTAKodik, kutAKOdik, lIKAszt, lUKAszt, lyUKAszt, keresi az AKA, AKO felé vezető UTat, éKszerűen fÚr a mélybe. Ez egy TevéKenység, TeTTek, tetTEK sora. A moldvai TAKocs (Tecuci) város a mellette folyó paTAKocskáról, patAKOcskáról kapta nevét az alapító magyar nyelvű őslakóktól. Ómagyar ősnyelven a víz egyik neve: AK, AKA. Az AK – KA, AK – KO összevont ősgyökökből képzett K hangcsoport: AKA, AKO. Ez jelen van a kisbaba ősgyök készletében: AK, PÜ, HU, VO, BU, ID és más vízjelentésű ősgyökökkel együtt. De a patAKOcska nyomán kialakult TAKOcs névben is. Ezrével hozhatók fel hasonló példák. A vizet jelentő AKA hangcsoport jelen van oly szavakban, amelyeknek kapcsolata van a vízzel: ahol víz fAKAd, ott bÉKA is AKAd, de a cAKÓ (gólya) is megjelenik. A gyÖKÉr is víz UTán KUTat, azért lyUKAszt a mély felé. Tehát a nyelvészek véleményével ellentétben, van jelentésük a hangoknak, s azt beviszik a szavakba.
A mai hivatásos, hivatalos nyelvészet szerint a magyar nyelvnek nincsenek saját fejlesztésű szavai, csak amit átvett a finnugor népektől, szlávoktól, németektől, a latin és más nyelvekből. Ennek ellenében azt mondhatjuk, hogy amit a szavak eredetéről állít, az józan meggondolással már rég nem elfogadható. Egy beszédes példa a „hiteles” nyelvészi szóeredet megállapításra a Magyar értelmező kéziszótárból, amely az MTA kiadványa, így rangos szótárnak számítana, és szóeredet megállapításai mérvadók lennének. Akinek birtokában van, nézze meg, mit ír az ármány címszó eredetéről. A szövegben megemlíti még az ármányos vonatkozást, de eredőnek a szögletes zárójelben: [– ármás ’községi rendőr’ < román] van beírva. Románia mint ország, e néven 150 éve még nem is létezett. Román községi rendőrség, mint szolgálati rendfenntartó erő, aligha van száz éves. Ezzel szemben a – valaha az Akadémia által megrendelt mára mellőzött – Czuczor Fogarasi Nagyszótár szerint: „…(ár-mány vagy ár-t-mány) fn. tt. ármány-t, tb. ~ok. Őseink által a pogány hittel behozott régi szó, mely gonosz szellemet, ártalmas istent jelent, ki minden jót gátolni törekszik. Átv. am. cselszövény, mások kárára, veszedelmére törekvő furfangosság.” Tehát szerintük ősi szó. Az ÁRMÁNY szó az ősiségben alakult ki az ÁRTalom, az elMÉN (mental) át, kézzel, MANccsal véghezvitt cselekedeteinek, műveleteinek kifejezési sűrítményeként. A korMÁNY is ésszel és kézzel vezérlendő. Továbbiak az ármány címszónál a szótárban. A legutóbbi kiadásban: Új magyar etimológiai szótárban már német eredetűnek írták. Rájöttek, hogy szamárságot írtak, de úgysem írták magyar eredetűnek. Erről olvashatnak a http://nszt.nytud.hu/uesz_1.pdf oldalon az ármányos címszónál. Döntse el mindenki, mennyire valósak, „megkérdőjelezhetetlenek” az Akadémia szóeredet megállapításai ennek fényében. A mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet annyira igazán magyar nyelv-barát alapelveket követ, és annyira igazak szóeredet megállapításai, mint amennyire az őslénytan mesetárában felsoroltak bizonyíthatóak, amennyire igazságbarát az újkori, a mai törvénykezés, amennyire tárgyilagos igazmondó a mai történetírás, amennyire érzékenyek a nyomorban szenvedők nehézségeire a tőke, a pénzvilág urai, amennyire népjólét-központú a mindenkori politika, amennyire átérző a beteg testi szenvedésekre a világ vezető gyógyszervegyészete, amelynek célja nem annyira a gyógyítás, hanem a minél nagyobb üzleti nyereség, haszon bekebelezése. E felsoroltak párhuzama világos minden élő ember előtt, és az is nyilvánvaló, hogy mindannyi a csaláson alapuló világrendszer szerves része. A felsoroltak művelői közül tisztelet a kevés jóindulatú kivételnek! A magyar nyelvnek nincs szüksége idegenből hozni egyetlen szót, megnevezést sem, mert több évezred alatt mindenre kialakult több kifejezése is. Hinni akarom, és hiszem is, hogy vannak olyan nyelvészek, akik tudják, hogy az állam által támogatott, hivatalosnak nevezett akadémiai nyelvészet szóeredet állításai hamis alapokon állnak, és előbb-utóbb veszik a bátorságot szembemenni a kaján hazugságáradattal. Olyan igaz, elkötelezett, képzett kutató nyelvészekre van szükség, akik a valóságot kutatják, és úgy mutatnak föl új eredményeket.
A magyar nyelv várja a szakképzett nyelvészeket, akik sajátos, magyar nyelvre szabott elemzésekkel kutatják titkait.
Ugyanis a mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet nem ismerte, nem ismeri, vagy nem kívánja felismerni a magyar nyelvben rejlő belső értékeket. Nem ismeri fel ősnyelvi szerepét, az ősiségtől napjainkig élő folyamatosságát, folytonosságát. A nyelv szavai alkotó elemeinek segítségével – amelyekből az utódnyelvek is felépülnek – nem azonosította, mint a világtörténelem élő tanúját, az események üledékes rétegződését birtokló nyelvként, s nem tárja a világ nyelvészei elé a nyelvi valóságot. A mai hivatásos, hivatalos magyar nyelvészet szégyene, hogy nem kutatja a magyar szavak valós magyar eredetét a szavak alkotó elemeinek egymáshoz viszonyításával, értelmük keresésével, hanem páros lábbal tovább rúgja valamely utódnyelv területére: tessék, fejtsétek meg, s hanem rúgjátok tovább! Oly nyelv felé küldi a gyanútlan eredetkutatót, amelyben bár él az adott szó valamely változata, de nem sajátja, megörökölte, és ama nyelv sajátos hangzástörvényei szerint módosult, torzult. Ám azon a nyelven nem tudnak magyarázatot adni keletkezésére, mivel nem birtokolják az eredetigazoláshoz szükséges viszonyítási alapelemeket. A mai magyar akadémiai álláspont szerint az úgynevezett honfoglaló magyar nép, nyelvtelen nép volt. Vagyis egyénenként, s összességükben, mint nép nem birtokoltak semmilyen beszélt nyelvet, makogva érkeztek meg a Kárpátok vonulatáig. Hogyan maradhattak ily sokáig nyelvtelenek? Megtörténhet ez épkézláb, egészséges emberi csoportokkal? Gondoljunk bele mi, ha már az akadémia tudósai nem tették meg. Olyan emberekről van szó, akik szerelemben fogantatnak. A szerelem megejtőn, kedveskedőn leszerelő szavakkal kifejezhető forró, heves érzelmek összessége. Ennek következményeként a nők repeső szívvel hordozzák kilenc hónapig méheikben édes magzataikat, akik megszülésük után is, soha el nem szakítható érzelmi köldökzsinórral kötődnek anyjukhoz. Minden széppel, jóval ellátják, gügyögnek, dalolnak, mesélnek nekik. Kebleikből táplálják, ölükben hordozzák, minden hasznosra, szépre, jóra tanítják. A hivatalos nyelvészet szerint Árpáddal mintegy félmillió, e fenti érzelmektől idegen, durva, szótlan, vad „asszony és gyermekgyilkos” vagy csak makogó, féktelen, zord, vérszomjas népség érkezett. Még ha voltak is gyöngéd érzelmeik, nem bírták kifejezni azokat, mert nem volt nyelvük. Talán mosolyuk sem volt, csak vigyoruk. Évezredeken át soha szemernyi anyai szeretetet, nem kaptak. Nem volt igazi gyermekkoruk, nem volt szerető édesanyjuk, aki ölében-bölcsőben dajkálva, szeretve oktatva, mesélve, dalolva bevezesse az életbe. Megszülte az anyja mindannyit, kidobta a fűre, lótejet szoptak, felnőttek, mint a fűzfa a folyó martján, az árokmentén, mint a hasznavehetetlen gyom a gyepűn, nem hallottak emberi beszédet, amit rögtön felfoghattak volna. Ezt így évezredeken át makogva, ordítva, bőgve! Idejövetelük előtt talán voltak kapcsolataik más népekkel, de nem jutott eszükbe szavakat lopkodni, ám ekkor itt a Kárpát medencében egyszerre megvilágosodtak. Próbáljunk visszatapogatni e nép múltjába, a messzi ősiségbe vesző ködös homályba. Hol élt e nép, ha Afrikában, Ázsiában, Európában, Egyiptomban, Babilonban, Asszíriában, a médek, perzsák, görögök, trójaiak, latinok, a déli inkák, északi indiánok, az emberevő pápuák stb. mindenki beszélt valamilyen nyelvet, kifejezte érzéseit, érzelmeit, csak ennek a félmilliónak ősei makogták végig – a hivatalos álláspont szerint – a történelmi korok évezredeit. Ezek az emberek nem voltak az élet isteni-emberi értékeire: tiszteletre, becsületre, helytállásra tanítva, mivel csak makogtak, s úgy viszont tudást átadni, embert nevelni, hagyományt ápolni nem lehet. Beszélt nyelv nélkül nincs ismerethalmozás, tapasztalatátadás. Akkor hogyan alakult ki – viszonylag rövid történelmi idő alatt – makogásból, a maga nemében páratlan, mennyiségében utolérhetetlen, legősibb, legcsodálatosabb, legszínesebb népmesei, népdal, viseletrajzolati mintáinak, ételkészítési módozatainak példátlanul gazdag kincshalmaza? Várjuk a választ az Akadémia részéről! Ellenőrizhetők az akadémiai szótárakban a szóeredetre vonatkozó összes bejegyzések. A szavak kb. 95 százalékban: szláv (északi, déli), szlovák, szerb-horvát, finnugor, török, latin, alán, permi, portugál, francia, román, olasz stb. kölcsönszóként vannak bejegyezve. Ami ezen felül van, eredete ismeretlen. Persze, azokat is lopták! Csak még a mindent tudó nyelvész akadémikusok sem találták meg a károsultakat. Vagyis: „nyelvük nem lévén csak makognak s a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el”, hogy végre megérthessék a körülöttük levő világot, megérkezzenek a jelenbe. Ezt az idézett részt a se széle se hossza magas műveltségű akadémiai elnök írta le, élete főművében! Nem az ujjainkból szoptuk! Miként lehet, hogy a szólopkodás lehetősége azelőtt, évezredeken át nem jutott eszükbe? Vajon belegondolnak ezek az urak, mekkora lehetetlen baromságot állítanak többdiplomás akadémikus fejjel? Elképesztő a hivatásos magyar nyelvészet abbéli igyekezete, hogy minden magyar szó eredetét idegen nyelvekben keresse. Képes arra, hogy akár a sarki jég alatt is kutasson, a világ összes nyelveiben keressen hasonlóságokat csak azért, hogy ne kelljen magyar nyelvben képzettnek elismerni egy szót. Amely szóra sehol nem talál semmilyen vonatkozást, azt kajánul, elintézi egy kérdőjellel, azaz eredete ismeretlen.
Vannak kutatók, akik komoly kutatásokat végeznek, de mindig idegen nyelvek szavai közt keresik a magyar nyelv szavainak eredetét. Tanulmányokat, vastag köteteket írnak ilyen irányú tevékenységükről. Azonban a kutatásuk nem az onnan ide bizonyítéka, hanem az innen oda irányt igazolja, hiszen azokról a szavakról – komoly gyökelemzés után – kimutatható, hogy mindannyi az ómagyar ősnyelv nyelv saját belső fejlesztései, amelyeket eme utódnyelvek megörököltek.
A tökéletesen megalkotott nyelvszerkezeti vázra épülő magyar nyelv eredetének valós igazságát nem befolyásolja a hivatalos nyelvészet gőggel megfogalmazott szóeredet hazugsághalmaza. E csodás nyelvet nem nyelvészek, hanem a teremtéskor erre is képessé tett egyszerű emberek építgették fel sok-sok ezer év alatt, az érzékeiket ért hatás milyenségének függvényében, az egyszerű hangokból, ösztöni ősgyökök, gyökszavak, hangcsoportok lassú hozzáadásával a legbonyolultabb összetett szóig. A gyökelemzés mutatja meg a szó alapgyökének értelmét, és szakaszos kifejlődésének valós folyamatát. Az ősiségben, ha megmozdult egy falevél, nem rohantak a nem létező nyelvészhez: adjál nevet a jelenségnek. Csak egyszerűen a hallott hang nyomán – z-z-z, vagy s-s-s – mondták: zizeg, susog. Erre képes volt a legegyszerűbb sátor- vagy tanyalakó kisgyerek is. A szóvégi G jelentette a hangot, de az állapotot is. A nyelvszerkezeti vázba illeszkedő hangok – úgymond – ismerik szerepüket és az alakuló szóban a nyelvszerkezeti váz önműködő vezérlése nyomán megfelelő helyre kérik magukat, mert a szó így kap értelmet. A beszélt nyelv szavainak kialakulásához nem volt szükség kazinczys nyelvész csapatra. A hivatásos, hivatalos nyelvészet rengeteg szót finnugor eredetűként jelöl, mintha a magyar nyelv ehhez a mondvacsinált nyelvcsaládhoz tartozna. A finnek valóban nyelvrokonok, de csak annyira, mint az összes többi nyelv. Talán a szuahéli nyelvben is van annyi szókapcsolat, mint a finnekhez kötődő nyelvekben. A finnek nyelve, mint minden más népé is, a teremtés ősnyelvéből ered. De nem úgy, ahogyan azt nekünk a finnugor elmélet kiagyalói, mai művelői letorkolóan hangoztatják. Annyi igaz belőle, hogy a finn nyelv is az ősnyelv egyik utódnyelve. A szláv nyelvekből eredeztetett szavakról, mindannyiról bebizonyítható a magyar eredet, tehát az öröklési irány fordított, a szláv nyelvek örökölték meg az összest. A szlovák nyelv, de összességükben a szláv nyelvek, a gazdasági vonatkozású kifejezéseket, a gazdaságban használt szerszámok megnevezését, egyszerűen átvették, megörökölték és nyelvi hangtani szabályaik, nyelvük hangzástörvényei szerint módosították. Ez természetes, senkinek nem lehet és nincs kifogása ez ellen. Csak a hamisító hazudozások utálatosak. A német nyelvből eredeztetett szavakról rendre kiderül, mindannyi magyar nyelvelemekből áll. Oly szavakról is, mint: abriktol, kurbli, nokedli, nudli stb. Kirívó a szándékos ferdítés az ádámcsutka, vértanú, nefelejcs és más szavak német eredeztetése esetében. Csak épp azt nem írják oda, hogy a jelenség vagy a szó onnan eredő. Török, alán, kun, mongol stb. nyelvekből sem örökölt semmit a magyar nyelv. Ami alaki hasonlóság van, azt a török nyelvek az ómagyar ősnyelvből vették át. A hivatásos, hivatalos nyelvészet óriási erővel nyomja el a mindenki által jól érthető valós nyelvelemzést: gúny, lekezelő csúfolódás, ellehetetlenítés, kirekesztés minden eszközét bevetik ellene. Ha ma egyetemi oktatóként egy nyelvész elfogadja a gyökelméletet, búcsút mondhat tanszékének. Talán kiejtenie sem szabad a „gyök” szót. De a hivatásos nyelvészet merevsége ellenére, nyelveredet igazság egy van! Ez lépten-nyomon bizonyítható annyi példával, ahány gyökszó létezik a világon szétszórva az összes nyelvekben. Állításaink nem légből kapott, hasra ütött következtetések, hanem minden egyes állításunkat példák tízeivel, százaival, ezreivel tudjuk bizonyítani. Letagadhatatlan élettapasztalat: amit egyszerűen csomagolnak, az egyszerűen, könnyen oldható, bontható. Ilyen a nyelv is. Mivel egyszerű emberek alkották, egyszerű csomagolásban örököltük, és egyszerűen oldható. Nem hétpecsétes titok, nincs számmisztika titkos rejtjelei mögé bujtatva. A legegyszerűbb ember, sőt a kisgyerek is könnyedén felismeri a kikövetkeztethetőség vonalvezetését, és ha kell, alkot új szavakat minden nyelvészi beavatkozás nélkül. Ha az okoskodó, művileg fontoskodó nyelvészektől függne a nyelv felépítése – akik egy adott szó eredetén évekig rágódva ötölnek – akkor valóban még ma is csak makognánk. folytatjuk
Mire jó a finnugor elmélet? A finnugor nyelvrokonság megváltoztathatatlannak hitt begyepesített elméletével elvágják minden más irányú kutatás lehetőségét. Aki ellene szól, az kiírja magát a nyelvészi pályáról. A cél: ne merjen senki az ősiség felé kutatni a magyar nyelv gyökerei felé, a szavak kialakulása, valós létrejötte irányába, mert ezzel rontja a már bebetonozott – a héber az első, őseredeti nyelv, Isten héberül teremtette a világot – dogmaként elfogadott álláspontot, s amely a héber nyelvnek ez alapon, a jövőben kialakítandó új világrend hivatalos nyelvévé avatását tűzte ki célul. Farkas József történész, egyetemi tanár, ÚT az ősnyelv feltárásához című tanulmányában írja: „Ennek indokaként a dogmává merevedett finnugor nyelvrokonságot kell felhozni. A dogmából ugyanis egyenesen következett, hogy a finnugor alapszókinccsel nem rokonítható szavainkat más népektől vettük át. Ezt az álláspontot igazolni lehetett, azzal a tétellel, hogy finnugor őseink primitív halász-vadász népként jelenítődtek meg, ezért szókészletünk jelentős részét nálunk „fejlettebb” szomszédainktól kellett átvennünk. Az igazolást megkönnyítette, hogy az „ismeretlen” szavaink jelentős részét sikerült is más népek nyelvében fellelni. A dogmából az is következett, hogy ezek a szavak a magyarból nem kerülhettek a szomszédaink nyelvébe, mivel azok nem finnugor eredetűek. E furcsa logikát az sem zavarta, hogy ezek zömmel éppen a magyar korona fennhatósága alá tartozott szerb-horvát és szlovák nyelvterületeket érintik és az „átvett” szavak más szláv nyelvekben nem lelhetők fel.” Tehát a finnugor elmélet áthághatatlan bűvkörként zár, s nem enged kitörni. A finnugor elmélet dédelgetőinek, vezérlőinek, vezénylőinek üzenem: az igazság hosszú időn át elnyomható, de nem végképp. Minél jobban lefojtanak egy bensőjében forrongó, eleven, kiterjedésre képes, arra alkalmas dolgot, annál inkább feszíti a rákényszerített burok határait, előbb vagy utóbb kirobban, és elsodorja az útjában állókat! Várjuk ki a végét! A hivatalos magyar nyelvészetnek nem velünk van vitája, hanem a magyar nyelvvel áll szemben, éles ellentétben. Az ellen küszködik körömszakadtáig, elrejtve valós értékeit a köznép előtt, s az utódnyelvek grammatikáját – azon nyelvek számára valóban szükséges szabályokat – a magyar nyelvre alkalmazva építenek hatalmas falat a közérthetőség elé. Ám a teremtés nyelve megvédi önmagát a hamisítókkal szemben. A mai hivatalos nyelvészetet már csak a politika tartja „lélegeztető gépen” anyagi támogatásával. Ha egy napon az államhatalom megvonja tőle a támogatást, szétrebbennek a vezető nyelvészek, egy részük elkezd igazat beszélni, mert vannak köztük, akik tudják, hogy az egész mai magyar(talan) nyelvészet egy óriási hazugsághalmaz, amelyet azért erőltetnek, hogy a nem létező finnugorkötődést „igazolják” vele. Ismerjük okát, miért nem merik elfogadni, a magyar nyelv a hang, ősgyök, gyökszó, hangcsoport értelemhordozó összetevők jellemzőin alapuló, bokrosodó szerkezeti vázra épült valóságát. Ugyanis, ha a mai hivatalos nyelvészet elismeri ezek értelemalakító szerepét, úgy omlik össze az egész finnugor nyelvészeti kártyavár, mint a csuszából rakott torony. Eljön az idő, amikor helyére kerül minden. Addig viszont a ma még állami támogatást élvező magyartalan nyelvészet uralja az akadémiai zegzugokat. Az oktatott nyelvtan bonyolultságát, sok szükségtelen szabályzat tömkelegét is a hivatásos nyelvészet gyártja, hogy minél nehezebben érthetővé, bonyolulttá, kiismerhetetlenné tegyék a nyelvet az egyszerű köznép előtt – tudományossá –, amelybe nem lehet semmi beleszólása a nyelv felépítőinek, a nyelv használóinak. Tudni kell, hogy a magyartalan grammatika is a nép elnyomását szolgáló rendszer része, hogy minél kiismerhetetlenebb legyen az igazi nyelvi valóság, az igazi kincs, amely a nyelvet beszélők tulajdona volna. Az ifjúságnak oktatott nyelvtan annyira közérdeklődést felkeltően vonzó, mint a fogyasztói számlák (villany-, gáz-, vízszámlák), és csak annyi lényeget is tartalmaz. A számlákon csak az egységárat, az elfogyasztott mennyiséget, azok összesített értékét kellene megjeleníteni, ehelyett bonyolult összevissza számrengeteg jelenik meg, hogy az egyszerű ember minél nehezebben igazodjon el rajta, mert így átverhető, meglopható. · A grammatika nem az ómagyar ősnyelvre, nem a teremtés nyelvére szabott A grammatika teljesen idegen az ősnyelvtől, a mai magyar nyelvtől. Mivel az ősnyelvhez, a mai magyar nyelvhez a világ egyetlen nyelve sem hasonlítható, így a magyar nyelvet nem lehet a latin, német vagy más nyelvekre érvényes nyelvtani, grammatikai szabályok közé beszorítani, azok szerint elemezni. Nem lehet annak képleteit, szabályait, elemzési mintáit ráerőltetni kényszerzubbonyként. Nem lehet rákényszeríteni az anyára a kislánya ruháját, nem fér, nem férhet bele. A mai magyar nyelv szóbőségével, változatainak gazdagságával a világ egyetlen nyelve sem veheti fel a versenyt. A mai nyelvészet által oktatott grammatika csak az utódnyelvekre érvényes, s ha komolyan beletekintünk még azok esetében sem mindig. Mert bár azokban a szótestek, mint beszáradt egységek csak ragokkal, képzőkkel, előképzőkkel mozgathatók, mégis értelmet hordozók, mivel elemzésre visszahozva a magyarázó nyelvbe, bonthatóak, értelmük kifejthető, értelmezhető. A visszásságok, valóságidegen jelenségek az utódnyelvek jellemzői, ahol valóban szinte semmi nem számít. Rendszertelenségük egyik jellemzője: a nyelvi hím-, nő- és semleges nemű szavak besorolási összevisszasága. Arcul csapó példaként: a román nyelv a férfi nemi szervet –, amelynél hímneműbbet elképzelni sem lehet – nőnemű szóval jeleníti meg. A valóság az, hogy az ősnyelvből örökölte a megnevezést, amely a hímtag egy jellemzője magyarul. Ám a román nyelv nem tudja, a megnevezés mely jellemzőjét hordozza a férfi nemi szervnek. Az csak magyarul fejthető meg. Erről a szótár Függelékében a nemiségről szóló fejezetben. A magyar nyelv, élő nyelv, szókincse szavainak elemi összetevőiben hasznos gyakorlati útmutatásokat ad a mindennapi életre, eljárásra, étrendre, viselkedésre, erkölcsre, jó modorra stb. · Az igazi nyelvtanoktatásban tanítani kellene: A szavak kialakulását: hangok, hangcsoportok, ősgyökök, gyökszavak valós jelentéstartalmát, értelmét, szerepét, s részvételüket a mondanivalóink zökkenőmentes kialakításában. A szavak írásmódját. A nyelvtani írásjelek használati szabályait a szöveg közérthetősége végett. Szükség van mindenképp nyelvtanoktatásra, de a magyar nyelvhez, mint élőnyelvhez igazított, kialakított nyelvtan oktatására. A ma oktatott nyelvtan annyira magyar jellegű, mint a szakkifejezései: fonetika, fonológia, morfológia, szintaxis, szemantológia, pragmatika és mások, mert úgy-e nincsenek magyar kifejezések ezekre. Bár lehetne helyettük magyar nyelven: beszédhangtan, nyelvhangtan, szóalaktan, mondattan, jelentéstan, gyakorlati alkalmazástan. Mert azért mégis volnának ezekre is kifejezések ebben a szegényes, Isten adta nyelvben, amelyben csak a mozgás leírására 15.000 szóváltozat van. De minek is lenne magyar szakkifejezés, hiszen nem cél az egyszerű közemberrel megértetni saját beszélt nyelvét, mert azért bonyolítják elvont tudományos magasságokban, hogy ne értse azt! Épp mint a villany-, gáz-, vízszámlát. Mert így az orrára lehet koppintani: nehogy azt hidd, makogó marha magyar, hogy fajtádnak köze van a valaha volt ősnyelvhez, hiszen őseid nyelvüket is úgy összelopkodták sunyi módon szomszédjaiktól, mint országuk területét. Beszélt nyelved, úgy ahogyan van, egy összekütyült nagy katyvasz. Tehát befogd a szád, és úgy higgyed, ahogyan mi mondjuk. Ezt mondják – nem magyarázzák, talán nem is tudják, mit jelent a szó – a valós anyanyelvük mellett magyarul is beszélő akadémiai nyelvészek. Így adják tudtára a népnek a magyarul is beszélő „igazságszolgáltatók” – mert megmagyarázni nem tudnák – miért kell egy becstelen rablógyilkost öt év után szabadon engedni „emberségesség” jegyében, a semmilyen életellenes tettet el nem követőt több mint 10 év börtönre ítélni. Így adják tudtára a népnek a magyarul is beszélő uzsorás bankárok, hogy miként lehet az egymillió forint kölcsönvett összegért a tízmillió letörlesztett mellett, még tizenöttel adós maradni, és röpülni a családi házból örökre. Így adják tudtára a népnek a magyarul is beszélő politikusok, miért kell a köznép elől, az életbevágóan fontos ügyeket, több évtizedekre titkosítani. E fentiekben tisztelet a kivételnek. A mai hivatásos, hivatalos magyar(?) nyelvészet inkább a föld alá bújna a világ elől szégyenében, minthogy bebizonyítsa, hogy a magyar nyelv a teremtés ősnyelve, amely az egész emberi történelem alatt beszélt nyelvként jelen volt a világ színpadán, mint a történelem élő tanúja. Inkább megbújik a háttérben, s gúnyosan figyeli a nem hivatásos nyelvészek ilyen irányú küzdelmét.
A hivatalos, hivatásos akadémiai nyelvészet célja: mindenkit – aki közelít nyelvértelmező, de főként gyökelemző szándékkal – tudatlanként megszégyeníteni, elűzni, elzavarni, elhajtani a nyelvészet közeléből, hogy mukkanni se merjen senki, nehogy felfedezze, felfedje az indokolatlanul túlbonyolított, nyelvészi oklevelekkel borogatott, magyar nyelvtannak nevezett grammatikában a sok haszontalan, szükségtelen semmit. Ez okon mindenkit elkergetnének a nyelvészet közeléből – még az oly neveket is, mint Bolyai János, László Gyula stb. –, mert félnek a hamisításaik felfedezésétől. Ugyanis, kidobhatók lennének a tankönyveik, oda lesz a sok jogdíj. Márait idézve szabadon: ’Már nem az elvet, hanem a koncot féltik’.
Vegyünk szemügyre egy párhuzamot. Ma vendéglátó egységekben csak képzett szakácsok ténykedhetnek, mert ők szakmabeliek, szakértők, értenek a főzéshez. Ki ne merje oktatni őket senki, hiszen még különböző külországok konyháin is tanulták a magyar ízektől mérföldnyi távolságra levő ízeket. A magyar lakosságnak csak néhány százaléka jár rendszeresen éttermekbe. Más országokban valamivel többen. Mi történik azokkal, akiknek nem a kiiskolázott szakácsok főznek? A többinek, egy országnyi népnek – eléggé el nem ítélhető módon – a minden szakácsvégzettség nélküli háziasszonyok – feleségek, anyukák főznek. Magyarországon azért járnak kevesebben étterembe, mert asszonyaik jól főznek. Akár szakácskönyv nélkül is ízletesebben, mint az agyondicsért, kitüntetésekkel elhalmozott, idegen babérokkal dicsekvő szakácsok. Ugyanis jobb az ízlelésük és ízlésük. Főleg az igazi magyar ételekhez sokkal jobban értenek! Vérükben hordozzák az igazi magyar ízeket, és – nem mellékes, hanem fontos – szeretetüket is beleadják. Akik rendszeresen étteremben étkeznek, azok közt több megbetegedést észleltek, mint a családi konyhákon étkezők közt. Ez az ételekhez felhasznált tudományos akadémikusan kifejlesztett étkezési műelemek miatt van. Mond ez valamit? Tessék utánanézni a világhálón. Akkor kik főznek jobban, egészségesebben? A tudományosan képzett szakácsok vagy a végzettség nélküli háziasszonyok?
Az akadémiai nyelvészek szerint a nyelvhez ne merjen senki nyelvészképzettség nélküli hozzászólni, belekontárkodni! El innen! Ugyanis, nem érthet hozzá! Nem és nem! Ahhoz csak a feje búbjától kislábujja körméig kiképzett finnugrista nyelvész érthet. Ugyan már urak, vegyék alább a hangerőt, hiszen ezek közül némelyek sokkal jobban értenek grammatikakönyv nélkül, a semmilyen más nyelvvel össze nem hasonlítható magyar nyelvhez, mint önök. Tudjuk, hogy önök kiváló képességű, fényes elmék, ezt senki nem vonja, vonhatja kétségbe. Csak nem arra használják, amire kellene! Önök latin grammatikára kiképzetten, – szemellenzőkkel, akár a szódás lova, csak egyenesen előre –, a magyar nyelv iránt minden érzelemtől mentesre kilúgozva, finnugrista vázra gereznaként kimerevítve, kifeszítve, könyökvédős száraz hivatalnokként, érzéketlen akadémista nyelvészként, lealacsonyítják, szólopkodónak állítják be a világ legősibb, legszebb, leggazdagabb nyelvét, amelyet képviselniük és felemelniük illene, a valós értéke végett őt megillető helyre. Ők – az önök által délibábosoknak gúnyoltak – szabadok, nem köti, nem bénítja őket a tanszék elvesztésének félelme, rettegése. A nyelvben valóban felfedezik a délibáb jelenséget, mivel annak minden ősgyöke, gyökszava, hangcsoportja oda-vissza, fel-le fordítható, és visszájára is mutatja a képet, akár a délibáb. Bizony! Önök, szerencsére, ettől teljesen mentesek, bár nagyon eltalálták ezt a délibábos megnevezést. Egyébként hozzá sem szagolnak, mivel nem is akarnak. Ehhez mélyen bele kell látni a nyelvbe, amelytől önök rettegnek, az önöket terhelő, magyar nyelv iránt érzett megvető, lekicsinylő előítéleteik, és a jövő hónapi bérük, fizetésük féltése miatt. Ők meghitt, érzelmi kötődésük révén megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy mintegy magukra öltsék anyanyelvüket, átlényegüljenek általa, és sejtjeikben érezzék a nyelv bizsergő, kellemes zsongását. Kötetlenségek nélkül ízlelgethetik, érzik, a sajátosan különleges magyar nyelv ízét, zamatját. Van ösztöni, velük született ízlésük hozzá. Nem az iskolában fejükbe sulykolt latin, germán grammatika szerint bánnak a nyelvvel. Vérükben van a nyelv. Ugyanis sajátjuk, édes anyanyelvük. Nem, mint önöknek! Az önök által, mint hivatásos szakképzett nyelvészek által oktatottak közül sokkal inkább és egyre többen megbetegszenek, és az igazi nyelvi ízek hiányától szenvednek. A sok bevitt idegen nyelvi, művileg kimunkált, túlbonyolított, magyar nyelvtől idegen, tudományosan felturbózott ízfokozó, mérgező anyagoktól nagyon sok embernek már hányingere van. Hiába a „szakács végzettség” az önök sótalan „főztjétől” már beteg a magyar nyelvet beszélők világa. Ja, hogy épp ez a cél! Értem, értjük.
Mi lenne, ha ezen az alapon az akadémiai nyelvészek számára betiltanák a családi konyhákat, senki ne merjen főzni! Elvben nem érthet hozzá, nincs képzése, végzettsége hozzá. Amint, csak a nyelvész nyúlhat a nyelvhez, úgy csak a szakácsok főzhetnek! A többiek, a lányok, asszonyok, családanyák mindannyian délibábos konyhamalacok! Persze, az önök értékítélete szerint. Ettől kezdődően egy igazi akadémiai finnugrista nyelvész: … csak étteremben étkezhetne. Meg sem kóstolhatná a főzésben délibábos felesége, anyukája főztjét, akik ehhez nem érthetnek, mivel nincs szakácsvégzettségük hozzá. Csak gólyafészek süveges, szakképzett szakács főzhet neki. … nem vezethetne gépkocsit, hanem szakképzett gépkocsivezetőre bízza azt, mert ő hozzá nem értő, kétbalkezes, délibábos, balfék úrvezető. … nem közösülhetne otthon, a szexhez nem tudományosan kiképzett, délibábosan, ösztönből szexelő feleségével. Az igazi finnugrista nyelvész nem maradhat délibábos balf.sz, fejlesztenie kell magát, tudományos akadémiai csúcsra vinni a behatolási ismereteit. Ez okból kötelezően a villogó cinóber fényű kuplerájba járna, ahol a tanszékvezető madám, és szakképzett kéjnő tanársegédek oktatnák az akadémiai szintű, tudományos párzásra, úgy ahogyan a nagykönyvben írva vagyon: Egy lyukkal feljebb! – ha nem tudná. Esetleg feleségül vesz egy ilyen „óraadó” leányzót. … nem végezhetné otthon dolgát, hanem a közvécén, ahol szakképzett bűzről pattant menyecskék felügyelnék szakszemmel az ürítést, s ha szükség, kioktatnák, helyreigazítanák: Ne mellé, hanem belé, a súly egye le a …! S nem engednének beleszólást! Akadémikusan kiképeznék a klotyó használatára, akár szabadkéz irányítással. Mert délibábosan pisilt. Honnan is tudhatná, hogyan kell tudományosan? Mert valaha, az erre kiképzetlen anyukája ültette a bilire, de az nem volt szakszerű, néha kifityegett a lényeg, s mellé ment. Az ugyanis csak délibábos bili-használati útmutatás volt, nem tudományosan akadémikus. Szóval, mindent csak magas szinten képzetten, akadémikus nyelvész urak! Elnézést, de tartoztam ennyivel a minket ért sok gúnyolódásért!
Az a tizenöt millió marha szerte a világon, aki ma a magyar nyelvet beszéli – a több évezredes ősnyelv felépítőinek utódai, örökösei, művelői –, szálanként és összességében, mind tökkelütött hülye! Csak a maroknyi magyartalan akadémikus nyelvészcsoport tudja a frankót. Nagy a mellény, urak! Ma még! Ám eljön a magas lóról leszállás ideje, ameddig az nem veti le a hátáról Önöket, mint nyűgös, fölösleges terhet!