A mi falunkban régen is volt oka egy gyereknek a boldogságra. Mi gyerekek kevésbé éreztük meg a háború utáni nyomort, mert minket szüleink szerettek, és abból a kevésből, amijük volt, a legjobbat, legízletesebbet mindig mi kaptuk. Nem is oly régen mondtam el legkisebb fiamnak valamilyen finomsággal kapcsolatban –, melyből mindenképp akart nekem is adni, de oly kevés volt, hogy neki hagytam –, hogy egy szülő akkor is jóllakik, ha látja gyerekét jóízűen enni.
Bizony akkoriban, a háború, a ’46-os szárazság után gyakran előfordultak ilyen szülői „jóllakási” esetek. Játékaink? Akkor nem volt ilyen bőséges felhozatal a boltokban, és a világháború rombolásai után nem is volt anyagi lehetőségük a szülőknek költséges játékok vásárlására. Ebből az következett, hogy játékainkat mi magunk készítettük. A gyerek, ha játékról van szó, rendkívül találékony. Ez talán sokkal jobb is volt, mert így fejlődött alkotókészségünk. A kislányok bármilyen rongydarabból készítettek babát maguknak, melyben azért az anyukák is besegítettek. A sütőben, az udvaron bárhol berendeztek maguknak egy alkalmi kis sarkot, főzőcskéztek, babáztak, szőttek, fontak, varrtak. És boldogok voltak. Ösztönösen készültek az életre Mi fiúk agyagot gyúrtunk, lovat, bárányt, tehenet, kecskét készítettünk belőle. A favágón fejszével, baltával, jobb esetben kézvonóval, fűrésszel faragtunk. Ezt néha követte egy-két kalafinta, mert rendszerint csorbát vertünk bele, vagy kitört a fűrész foga. De a füles nem vette kedvünket, csináltuk tovább egy kisbicskával, rossz késsel, mellyel aztán néha kezünket is elvágtuk. Élet volt a faluban akkor is. Az emberek esténként eljártak egymáshoz, beszélgettek, kártyáztak. A férfiak meghányták-vetették a világ baját, a „pólitikát”. Az asszonyok a falu bajával is beérték, de azt aztán töviről hegyire. Együtt lélegzett a falu. Én – és talán nem csak én – nagyon szerettem a frissen sült kenyér illatát, és akkor szinte nem volt nap, hogy valaki itt vagy ott ne sütött volna kenyeret. Ha végigmentél az úton, hol innen, hol onnan szállt a kellemes étvágygerjesztő illat. Esemény különben mindig volt. Akkor is volt ellátás. A mai modern infrastruktúra (ki ne törjön a nyelvem) elődje, a kiépített ellátó hálózat már akkor is működött. Mi bent játszottunk az udvaron, csűrben, szénapadláson, fenn az eperfán, vagy ki tudja hol, amikor egyszerre csak végigsüvöltött kint az úton a varázsige:
– Csörösnyét! Csörösnyét vögyenek! Erre minden kisgyerek egyszerre hagyta abba a játékot.
– Hallottátok-e, cseresznyét árulnak! – és usgyé, ki a kapu elé, az útra. Ott döcögött a kóboros szekérrel finom ropogós csemegéjével a cseresznyés. A gyerek szájában már megindult a nyáltermelés, hiszen nincs az a kisgyerek a világon, aki ne szeretné módfelett mindazt, ami finom! Aztán lóhalálában be a házba:
– Anyám! Édösanyám!
– Mi a baj, te gyermök?
– Há’ izé, há nem hallották, hogy cseresznyét árulnak – mondta olyan meggyőződéssel, mintha szerinte azt a kiáltást benn a keresztútnál, a feredőnél is hallották – cseresznyét, édösanyám! Értije?! Vegyünk na!
– Nem veszünk most semmit. Na, ez volt tragédia. Egyszerre letört a kisangyal mindkét szárnya, reményt vesztve, le a sárga földig, de legalább a padlóig. Ám a gyermek nem azért gyermek, hogy ennyivel beérje. Volt szoknyaráncigálás, kézhúzogatás, nyafogás… szóval minden elképzelhető fegyver be lett dobva a siker érdekében, melynek aztán az lett a vége, hogy mindenki, de főleg a gyerek nagy-nagy örömére, az anyuka elszánta magát a vásárra. A gyerek meg hamar ki az útra, s a már induló szekér felé kiáltotta:
– Bátya! Ne mennyen el, no, me jő édösanyám es.
Aztán a cseresznyés embör visszaakasztotta a komponát a kóbor hátsó felére, s rakta, ameddig nem mondták, hogy elég. Ilyen volt akkor a világ, s az ellátás. Jöttek a korondiak cserépedénnyel, a fenyédiek hagymával, parajdiak, sófalviak sóval. Ezzel volt is egy vicc. A parajdi ember kiabálta végig az úton jó hangosan ismételgetve:
– Sót vegyenek! Sót vegyenek! Erre egy gyermek, aki azt hitte, hogy az öreg bolond, és azért kiabál, odament hozzá: – Bátya, maga kolonti? Az öreg rosszul hallott, azt hitte, hogy korondinak véli őt a gyerek, ami aztán elég mélyen szántó nagy sértés egy igazi parajdira nézve, me’, hogy ő nem csipros (csipor, csupor, cserép). Önérzetesen válaszolt:
– Én nem fiam, me’ … parajdi! Szóval zajlott az élet. Járták a falut az üvegesek, hátukon a táblaüveggel, ezek kínálták a táblaüveget. Jöttek a drótosok. Aztán az edényeket javítók. Mi úgy neveztük: likdugók. De ők is magukat.
– Likdugó, fenekelni való, asszonyom! Jöttek a kádat javítók:
– Csebret, kádat réperálunk! Jöttek a regátiak degenyettel (így mondták nálunk a szekérkenőnek).
– Holzsír, holzsír, degenyeg! – kiáltották végig az úton. Ezektől mi gyerekek féltünk egy kissé, mert ezek nem tudtak magyarul. De a legjobban a musztikásoktól féltünk, mert azok irdatlan nagy zsákkal jártak. Azok szedték össze a méhészektől a viasz és egyéb maradék dolgokat.
– Ha nem fejezöd bé, odaadlak a musztikásnak. Hu…! Lett erre csend. Az ám! Mi szemben laktunk a felső Malom utcával, ahol a száldobosi cigányok jöttek be a faluba seprűvel, kosarakkal, teknőkkel és egyebekkel. Először előttünk kiáltották el:
– Seprűt vesznek-e, asszonyom?! Tekenyőt vegyenek! Akkoriban minden cigány dolgozott. Még Pipi Laji bá is, aki jött az egylovas szekerével Vargyasról:
– Rogyot, évegöt veszünk! Megvesszük az évegököt! S akiről nem feledkezhetek el. Volt egy ágostonfalvi lány, akiről mindenki azt mondta fataró, azaz sem fiú, sem lány. Szegény néma lány volt, és csak azt tudta mondani:
– Ánó! Mindenki így nevezte. Volt akik enni adtak, vagy adtak neki valamit, amivel aztán továbbállt. Estére hazament Ágostonfalvára. S amikor már mindenféle szerzet megtette látogatását szerte a faluban, akkor még mindig lehetett számítani egy újabbra. Késő délután, amikor az emberek hazajöttek a mezőről, jött a hirdető. Nagyanyám úgy mondta: polgár. Ez Dimény Andorék háza előtt, a nagy híd mellett belefújt a kürtjébe, vagy verte a dobot éktelenül, míg a süket is kijött a kapu elé:
– Közhírré tétetik… Szóval volt mozgás, esemény bőven. Élte a falu a megszokott életét. Ez volt az a kor, amikor boldog kisgyerek voltam.