Kazinczynak nem sikerült kimozdítania alapjaiból a magyar nyelvet, de mutatós volt – nagy hírverést jelentett nyelvi-irodalmi berkekben – a nyelv kiherélés, amelyből így odalett, kiveszett a kellemes, lágy, dallamos hangzású jövő idő, a félmúlt, amely a múlt és jelen időt összekötő nyelvi jelenségeként, mint folyamatos jelen, gazdagította a nyelvet. Helyette a németesen pattogó fog segédigét csirizelték bele. Ami azelőtt egyetlen szóval kifejezhető volt, azt bonyolították. Tehát nem szebbé, nem jobbá, hanem bonyolultabb szerkezetűvé tették az addigi egyszerűségében is nagyszerű tökéletesre teremtett nyelvet. De legalább kedvükre németesen pattogott a kiherélt magyar nyelv. Példaként: menend – menni fog csodálkozand – csodálkozni fog építend – építeni fog álland – állni fog hiend – hinni fog jövend – jönni fog leend, lészen – lenni fog fogand – fogni fog fogadánd – fogadni fog Még cifrább: fogadándja: fogai közé fogándja – fogadni fogja: fogai közé fogja fogni. Akár egy hosszú fogasléc, vagy öltözői sorfogas. Régiesen így hangzott a jövőre vonatkozó terv: Holnap elmenéndek vásárba. Újítva: Holnap én el fogok menni vásárba. Egyetlen szó helyett lett négy. A menéndek újított alakban: én fogok menni. Ez esetben egy szóból három. Részeiben, gyökönként elemezve, a régies jövendő idő szavait, érdekes jelenségre bukkanunk. A régies jövő időt leíró szóban ott volt a névmás is beépülve. A MENÉNdek szó első gyökszava a célt megvalósító cselekvés: MEN, a MENni ige, MENéndek. A következő a személy: ÉN menÉNdek. Ezt követi a jelző: menénDEK, DEKál, DIKál, KEDvemre való. A DEK – KED gyök erről szól, amikor valaki csak úgy KEDvére DEKázik (labdajátéknál). A második személy: menenDEl, meneDEsz – DE, mint TE. De az -Esz gyök E hangja az SZ hanggal összeépülve is tE jelentésű. Ez jelen van a székely nyelvhasználatban ma is a második személyre, kérdésként: mit kerESSZ? Azaz: te mit keresel? A harmadik személy menendŐ – Ő. Továbbá: menendÜNK – mÜNK, menendeTEK – TIK, TÜK, menendŐK – ŐK. Ez érvényes a mélyhangzós szavaknál is. A JÁRni ige. járANdok (an – én), járanDOl (do – te), járandÓ (ó – ő), járandUNK (unk – münk), járandoTOK (tok – tük), járandÓK (ók – ők). Az ELJÖVENDŐ szóban jelen van a JŐ ige, elJÖvendő. A VENDégre is utal, ejöVENDő, akinek örVENDünk. Őróla beszél. eljövend Ő. Kiherélt kazinczysan: Csak körülírva lehet: aki el fog jönni. Ám nincs benne az örVENDetes eseményre utalás. De így legalább pattogott, mint a száraz kecskebogyó a deszkán, Kazinczy nagy-nagy megelégedésére. Ezt a jövő, jövendő időt sikerült teljesen, végérvényesen kiütni. Nagy erény. Nemde? Szegényebb, színtelenebb, németesebb, raccsolóbb, pattogóbb lett a magyar nyelv a „német bűvöletében” élő Kazinczy nagy-nagy örömére. Pedig Mezzofanti az ősi dallamos magyar nyelvet ismerte, szerette meg, és dicsérte egyik legdallamosabb nyelvként. A félmúlt, közelmúlt vagy folyamatos jelen szintén odaveszett. Pedig nem mindegy. A régmúlt: VOLT, TÖRTÉNT, ESETT – lehetett sok-sok évvel, évtizedekkel, századokkal, ezredekkel ezelőtt. A félmúlt, közelmúlt, folyamatos jelen: VALA, épp most VALA itt, most LA, az ELŐbb TÖRTÉNE, ESE, ESÉK VALA, LEVE meg, akár még ÉLŐ FOLAmatban (vala > fola), FOLYAmatban lehet, még rátALÁlhatsz, még utolérheted. Szerencsére e félmúlt még különböző vidékek tájszólásaiban él, például Székelyföldön, de biztosan más tájak nyelvében is. A névelők túlzott, sűrű használatát is ők erőltették német mintára (der, die, das). Kazinczy és társai elindítottak egy görgeteget, amelyet megállítani nem tudtak, s amely végül nem mindenben hozta az ő kívánságuk szerinti eredményt, de a nyelvromlás elkezdődött. Ekkor vált szét az addig egységes nyelv: a gazdagabb réteg “irodalmi” birodalmi vezető réteg nyelve a vidéken, távol élő köznép nyelvétől. A vidéki főúri réteg is az új kazinczyis nyelvet kezdte használni, ha nem akarta, hogy a művelt réteg kiröhögje, mint parlagi műveletlent. A buta parasztnak tartott vidékit ettől kezdve – mind mai napig – kiröhögték ízes ősi beszédéért az úrhatnám szavak szólói, mint parlagi sült parasztot. A nyelv –, amely addig egységbe kovácsolta urat és föld népét a hosszú századok alatti közös küzdelmekben – társadalmi megosztó tényező lett. Mára pedig kifejlődött belőle a katyvasz utcai hordaléknyelv.
Ugyanilyen okoskodó szerkezeti átalakítással feszítették ki, dobták ki a tündökölni szerető ógörög szónokok természetes nyomvonalából az akkor még az ősnyelvi belső nyelvszerkezetre épülő, s attól csak az eszező jellegével különböző ógörög nyelvet. Sikerült nekik annyira, hogy mai napig folytonos a keveredés, és ma az ógörög nyelv ősi szavait csak a ma is élő ősnyelv elemző eszközeivel lehet gyökeire bontva értelmezni. Hasonlóképpen alakították ki az ősnyelvből a héber nyelvet a zsidó írástudók a babiloni fogságuk alatt. Ekkor alakult ki írott változata is, és az összes addigi ősnyelvi írásokat ekkor vitték át héberre. Ám a köznép még sokáig az ősnyelvet beszélte, hiszen Jézus tanítványainak nevei is magyarul elemezhetők.