A nyelvújítást sokan túlértékelik, pedig nem volt oly nagy fegyvertény. Évezredeken át egyszerű emberek alkották a magyar nyelv szavait, minden különösebb irodalmi ismeret, lárma, felhajtás, körülményeskedés, szakmai elismerésre áhítozó különcködés nélkül. A nyelvújítók nem hoztak létre egyetlen új gyököt, hangcsoportot sem! Csak a már meglevőkből gazdálkodhattak. Tehát nem jött létre semmi új a nap alatt. Csak nagy műgonddal, töprengéssel, tanácskozással, vívódással s némi felsőbbrendűségi gőggel azt tették, amit évezredeken át a hétköznapi emberek rögtönzésszerűen egyszerűen kiböktek. Ma is alkothat új szavakat bárki, nem kell ahhoz nyelvésznek, irodalmárnak lennie. Lehet tanyalakó egy erdőszélen vagy tehénpásztor, csak ismerje a nyelvét, s legyen ráérzése a valós élet jelenségeit ösztöni hangokra, ősgyökökre, gyökszavakra váltani. Amely szavak nem illettek bele nyelvszerkezeti vázba, azok nem honosodtak meg, bármennyire is szerették volna Kazinczy és társai. Azok a szavak, amelyeket alkottak, és beleillettek a nyelvfelépítés eleve meghatározott szerkezeti vázába – több mint valószínű – léteztek már régen, csak időközben kiestek használatból. Tehetségükhöz nem fér kétség, így az sem kizárt, hogy a létező gyökök alapján újabb szavakat alkottak, mint annyi más magyar ajkú ember a történelem folyamán. Juhász Zsolt: A magyar nyelv, mint útikönyv című kötetében írja: „[…] valljuk be, így utólag ezek nem minden esetben voltak a nyelvből hiányzó teljesen új szavak. […] olyan is előfordult, hogy az eredeti szavak – amiknek a helyettesítésére az újakat létrehozták – sokkal több szellemiséget hordoztak, mint a nagyon mély igyekezettel létrehozott újak.” A nyelvújítók rejtett célja az volt, hogy a német nyelvhez hasonlóvá, pattogó, raccsolóvá tegyék a magyar nyelvet, mert – úgymond – modernebb, elfogadottabb lesz a birodalomban. Ez okból kiherélték a nyelvet, odalett a dallamos hangzású félmúlt, a jövő idő, s helyette behozták a pattogó fog segédigét. Ami azelőtt egyetlen szóval kifejezhető volt, azt bonyolították. Tehát nem szebbé, nem jobbá, hanem bonyolultabb szerkezetűvé tették az addigi egyszerűségében is nagyszerű nyelvet. De legalább németesen pattogott. Régiesen így mondták a jövőre vonatkozót: Holnap elmenéndek vásárba. Újítva: Holnap én el fogok menni vásárba. Egyetlen szóból lett négy. Ha a menéndek alakban írjuk, akkor is: én fogok menni. Ez esetben egy szóból három. Feltehető kérdésként: mit keres ott a személyes névmás? Ha részeiben, gyökönként elemezzük, a régies jövendő idő szavait, érdekes jelenségre bukkanunk. A régies jövő időt leíró szóban ott volt a névmás is beépülve. A MENÉNDEK szó első gyökszava a cselekvés: MEN, a MENni ige, MENéndek. A következő a személy: ÉN menÉNdek, továbbá a jelző: menénDEK, DEKál, KEDvemre való, DIKál. A DEK – KED gyök erről szól, amikor valaki csak úgy KEDvére DEKázik (labdajátéknál). Ha folytatjuk, a második személy: menenDEl (menedesz) – DE, mint TE. A harmadik személy menendŐ – Ő. Továbbá: menendÜNK – mÜNK, menendeTEK – TIK, TÜK, menendŐK – ŐK. Ez érvényes a mélyhangzós szavaknál is. A JÁRni ige. járANdok (an – én), járanDOl (do – te), járandÓ (ó – ő), járandUNK (unk – münk), járandoTOK (tok – tük), járandÓK (ók – ők). Ezt a jövő, jövendő időt sikerült teljesen, végérvényesen kiütni. Nagy erény. Nemde? Szegényebb, színtelenebb lett a nyelv. Pedig Mezzofanti azt a dallamos nyelvet ismerte, szerette meg, és dicsérte egyik legdallamosabb nyelvként. A félmúlt, közelmúlt szintén odaveszett. Nem mindegy a régmúlt: VOLT, TÖRTÉNT, ESETT – ami lehetett évekkel, évtizedekkel, századokkal, ezredekkel ezelőtt – vagy a félmúlt: VALA, épp most VALA itt, most az előbb TÖRTÉNE, ESE, ESÉK VALA meg. Szerencsére ez a félmúlt a tájszólásokban még él, például Székelyföldön, de lehet máshol is. Összegezve azt mondhatjuk a megújított magyar nyelvre: jobb volt, mint lett.

*A MEN, MENek a barcasági csángók által ma is használt szóalak.