A svéd királyi pár bejelentkezett az egyik stockholmi nagyáruházba, hogy szeretne ott vásárolni. Mivel egy áruház számára kitűnő reklám, ha a király ott vásárol, az áruház vezetősége előzékeny akart lenni, így a bejáratnál egy parkolóhelyet foglaltként jelöltek ki a királyi autó számára, és odaállítottak egy al­kalmazottat. A királyi pár késett. Eközben odaérkezett autójával egy pék, aki valamiért be akart menni az áruházba. Látván az üres helyet, be­hú­zott oda. Az áruház alkalmazottja kérte, menne el onnan, mert az a hely a király számára van fenntartva.
– Le van szarva a király!
– kiáltotta mérgesen a pék, és ott­hagyva autóját, ment dolgára. Végül jelöltek ki egy másik helyet, s a királyi autó ott parkolt. Ám a dolog nyilvánosságot kapott, felkapta a sajtó, s a király tud­tára ju­tottak a pék által mondottak. Mit lehet tenni? Mert bár a királyt nem érdekelte különösebben, annál nagyvonalúbb volt, hogy sze­mélyes sértésnek vegye, de hivatalnokai szerint mégis csak az ország legfőbb jogi méltóságáról van szó, és azt nem lehet csak úgy hagyni, mivel felségsértésnek számítható. A király végül is megbízta jogászait, mérjék fel, mi a teendő, milyen esélyeik vannak, mibe kerül a pereskedés, melyet a költségvetés­ből kell fedezni. A jogászok utána néztek, és a király elé terjesz­tették a pereskedés várható kimenetelét, és költségeit, mely tete­mes összegre rúgott volna.
A király áttekintette, józanul mérle­gelte, majd a végén így szólt:
– Nem pereskedünk.
Nem pocsékoljuk ilyesmire az adófizetők pénzét.
– És akkor mi legyen – kérdezték a jogászok.
Mire a király:
– Tudják mit? Le van szarva a pék is!