Előrebocsátom: Nem valószínű, hogy az igazi történelmet a mai történelemkönyvek lapjain találjuk leírva!
Ugyanis a történészek jelentős része az ókorban is gazdáját hősként feltüntetve, dicsőítve, annak kedvére hazudva írta krónikáit. Érthető, hiszen ura asztalánál hízott.
A hatalom sosem volt kegyes azokkal, akik szembementek vele.
Bizonyíték erre: az utóbbi kétszáz évben alig lelni hiteles, valós tényeket rögzítő történelmi leírást. Majdnem minden történész simlisen hazudja saját nemzete történelmét, és kora uralkodó politikai tényezőinek kedvére, parancsára ír.
A világháborúk vérgőzös eseményeinek irányítói, győztesei íratták, és erőltették rá minden népre az összes események általuk íratott változatát, magukat tisztára mosakodva, a vesztesekre kenvén, hárítván minden ártatlanul kiontott vért, Isten és emberiség ellen elkövetett bűnt, becstelenséget, mélyen hallgatva a sajátjaikról.
Tisztelet a kevés – mellőzött, félresöpört vagy elnémított(!) – kivételnek.
E fentiekből leszűrhető: a mai történészek által felhasználható ősi kútforrások némelyike – enyhén szólva – nem teljesen megbízható.
Csak a független, kívülálló krónikás beszélt, írt igazat, vállalva akkor is, ma is a következményeket!
Ám van még egy megbízható – a nyelvészek, történészek által méltatlanul mellőzött – élő tanú, a beszélt nyelv. A megtörtént események pontos ismeretéhez fontos volna az évezredek néma tanújának, az ősnyelvnek és szavainak kutatása.
Véleményem: egyedül a beszélt nyelv mond igazat, a világtörténelem eseményeit évezredeken át csendben figyelő, minden mozzanatát rögzítő élő tanú. Felismertem, hogy a magyar nyelvi gyökök és hangcsoport elemek az ősiségtől évezredeken át változatlanok maradtak, bizonyítván eredeti ősiségüket. Ennek következményeképp hosszú évek alatt kikristályosodott véleményem: egyedül a beszélt nyelv mond igazat. A teremtés nyelve, az ősnyelv, amely bizonyítottan ma is él. A mindennapok beszélt nyelvét nem hamisították az emberi történelem évezredein át. Eszükbe sem jutott. A többit viszont mindent.
Ha a valóságot kívánjuk megismerni, akkor a ma is élő ősnyelvhez kell fordulni, mint megbízható forráshoz. A csendben figyelő, mindent rögzítő beszélt ősnyelv az egyedüli hiteles tanúja a történelemnek. A mindennapok beszélt nyelve magába szívta, szavakba öntve rögzítette a történelmi események – kép, hang, íz, illat és érintés emberi érzékekre ható – nyomait. Rögzítette az azokra ösztönből megfogalmazódó viszontválaszokat is. Így alakult ki évezredek alatt a nyelv szókincse, mint hatalmas szóvirágos, mintás szövedék, amelyben minden mintázat az emberekkel megtörtént eseményekről beszél. Jelen van az ősi kép a nyelvben pazar, gyönyörű összességben. mivel az eseményeket átélő emberek az érzékeiket érő hatások képe, illata, íze, hangja, érintése nyomán egyre táguló, gazdagodó érzelmeiket visszavetítve alkottak neveket, szavakat. A megtörtént események pontos ismeretéhez fontos volna az évezredek néma tanújának, az ősnyelvnek és szavainak kutatása. A nép ajkán élő tájszavakban mélységesen mély igazság rejlik. Egy igazi, őszinte ember nem neveti, nem röhögi ki a különböző tájak sajátos szerkezetű, kiejtésű szavait. Inkább elgondolkodik: mit is mond mélységében az a szó? Az ősi kifejezéseket őrző tájnyelvek, azok ma is élő szavai hordozzák a hamisítatlan ősi valóságot!
Az őskortól fennmaradt történeti leírásokat a nyelvi összességgel összevetve, hasonlítva lehet elhelyezni az elfogadható, vagy mellőzendő oldalon.
A legerőteljesebb bizonyíték arra, hogy az itt lakó ómagyar ősnyelvet beszélők végigélték a térség több évezredes történelmét egészében, kezdettől a mai napig a FÖLDRAJZI NEVEK. Arra is erőteljes bizonyíték, hogy a települések kialakulásának sorrendje – eltérően az összes többi európai nagy és kistérségektől – hegyvidék > síkvidék irányú volt.
A székelység már az Özönvíz utáni századokban megjelent termőföldet keresve az akkor még létező Kárpát-tenger partvidékén, a mai fennsíkok, hegycsúcsok vidékén. Megjelenésük szűzfoglalás volt, itt teljesen üres területet találtak.
A nyelvi összképből, a földrajzi megnevezésekből ismerjük fel, hogy az ősnyelvet megőrző fő törzs itt székelt a Kárpát-medencében jóval a római kort megelőzően, már az Özönvíz utáni századoktól, sőt már az Eszter, Iszter folyó, a Fekete tenger kialakulása előtt. E nép az itt letelepedése után soha nem vándorolt, nem hódított, csak muszáj önvédelemből fogott fegyvert. Ők adtak nevet mindennek a térségben. Ők voltak a székita, szkíta nép ősnyelvet őrző, szorgalmas, munkálkodó főtörzse, ahová gyakran visszatértek az Ázsia felé elvándoroltak, akikkel kapcsolatuk állandó volt, és végül ők hívták vissza, vagy tőlük kért bebocsátást Árpád fejedelem.
A nyelvi összképből tudjuk meg, hogy Árpád bejövetele nem honfoglalás volt, hanem visszatérés a főtörzs ölébe.
Ez az ősnyelvű szkíta székely nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét, ezt tükrözik a földrajzi megnevezések. Végigélte a Duna folyó kezdeti Pozsony torkolatától, az apadó tenger nyomán a folyó medre nyomvonalának kialakulását, s mind lennebb költözve, amíg végül Duna névre változott az addigi Eszter, Iszter néven nevezett szakasz egész hosszában. Végül letelepedtek a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó medencében. Eközben helységeket építettek, amelyeket a pillanatnyi jellemzők alapján neveztek el. Ez így volt a többi felszáradó részeken is. E nevek mind a mai napig élnek. Ám a hivatalos történelem nem akar tudni erről. Minden magyarországi helységnév szláv vagy német eredetű – szerintük. Csak épp nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe.
A nyelvi összképből, a földrajzi nevekből tudjuk meg a térségek állapotának alakulását. Például a Kárpát-tenger vizeinek szakaszosan végbemenő lecsapolódását, mint pallagok kialakulásának feltételét, kiváltó okát. A Kárpát-medence lassú szakaszos felszáradása nyomán időrendben kialakuló települések nevei beszélnek létrejöttük történetéről. Például a Dunamenti helységnevek. De beszélnek a Kárpátokból eredő folyók nevei is, amelyek forrásaik jellemzőiről kapták nevüket, mivel ott indul el az emberi élet a kezdetek idején.
Erőteljes példa erre a KÜKÜLLŐ forrásvidéke sűrűn telített kövekkel, régiesen KÜEKkel, KŰKkel. Mintha a KŰK ELLEnék, szülnék. KŰK ELLIk és KŰKön ÜLŐ: KÜKÜLLŐ. A világhálón felvétel is lelhető a forrásvidékről.
A forrásánál sűrűn lelhető csillámló ARANYszemcsékről kapta nevét az ARANYOS. Az iSZAMló, iSZAMOS iszapú szőke SZAMOSok, a szintén ISZApos szőke TISZA is forrásvidéke jellemzőiből nyerte nevét, a VÍZTOLÓ s közben tISZTULÓ VISZTULA, valamint az összes többi folyó is.
A fürgén rohanó, mérges ÁRGES, a kútfő POSZÁDA (po = víz, száda = nyílása, kútfeje), GYALOM vize, DOMBÓ vize, SZERET stb.
A földfelszíni események, változások meghatározták a folyók körül élők életét, akik a víz apadásával lassan költöztek mind alább-alább, és adtak nevet kialakuló településeiknek, helységeiknek, a folyók egész hosszában a forrásuk jellemzői nyomán kapott neveiket őrizték meg. Évezredek történelméről kapunk képet így, s megtudjuk a települések kialakulásának sorrendjét is. Fényt derül arra is, hogy a Kárpát-medencében – a többi nagytérségektől eltérően – a helységek kialakulása: hegyvidék –> alföld irányú volt. A hegyvidéki települések évszázadokkal, évezreddel régebbiek, mint a síkvidékiek.
- Kik voltak az ősnyelvet megőrzők?
A történelem kevés szót ejt az ősnyelvet megőrző népről, mivel az írott történelem nem békés életet élőkről szól, hanem viszályokról, háborúkról, embervérben tocsogó undorító eseményekről, amelyek megkeserítették az egyszerű, békés életet kedvelők mindennapjait.
Semmit nem tudunk az első: szövőszék, csavarmenet, kerék, fogaskerék, emelőcsiga első ősi feltalálójáról, alkotójáról. De a történelem beszámol minden nagyhatalmú – némely népek által bálványként tisztelt – véreskezű gyilkosról, népelnyomó hatalmaskodóról.
Mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi a magyarok elődeit. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy neveket keres elődül, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Jellemző az is, hogy messzi évezredekre viszik vissza az eredetet, holott kiszámítható, igazolható múlt csak néhány évezredes.
A leszármazási vonalak megfejtése nehézkes, mert sok a fehér folt, az adatok hiányosak, és bizony, sok esetben a történész élénk fantáziája tölti ki a nem létező láncszemeket. Hasonló, a kifejlődés, evolúció hézagainak sejtéseken alapuló, fantázia szülte bizonyítása.
A történészek többnyire két meghatározó irányt követnek. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna, és mindkettő végleteket ostromol.
Egyik irányzat végtelenül lealázón aljas, a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, barbár, oktalanul vérengző, asszony és gyermekgyilkos, becstelen, aljadék népként mutatja be. Hazudik, torzít, ferdít, hamisít, félremagyaráz, mocskot, hányadékot ömleng róluk.
A másik túlontúl felhők fölé emelő, megdicsőítő. Őseinek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít. Nem valós alapon áll, mert történészként tudnia kell, hogy a hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is emberi életek feláldozásával, vérontással járt.
Aki a hatalomért embervért, sőt testvéri vért ont, ontat, az nem lehet szent! Nem szakrális, hogy a sokak által kedvelt kifejezésnél maradjunk.
A valós történelmi igazság e két irányzat közt, középen helyezkedik el.
A nyelvek összezavarásakor volt egy törzs, amely Jáfettől, Noé kisebbik fiától eredt. E törzs föld-, kézműves, haszonállat tartó népként élt, és nem voltak ott a Bábel építésénél. E törzs, szerény életvitelű, székes, székita, szkíta népként, sem akkor, sem a későbbiekben, nem kereste a feltűnést, sosem szólt bele világformáló cselekményekbe, hanem csendben, szerényen végezte föld- és kézműves tevékenységét, állatokat tartott, békére nevelve utódait.
Zárt társadalmi rendje oly módon volt megszervezett, hogy abba idegen soha nem léphetett be! Minden, amit birtokoltak, közös volt, és szükség szerint jutott mindenből a törzs minden tagjának.
Évezredeken át éltek e megszervezésben, székes letelepedett népként nem vándoroltak, nem keveredtek, csak termőföldet keresve terjeszkedtek. E rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket.
Az ősnyelvet megőrzők Jáfet nevű ősatyja rendkívüli szeretettel nevelte sarjait. Gazdálkodó, állattenyésztő berendezkedésükben, nemcsak megtanította őket mindenre, amit ő tudott, hanem mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. Békés életvitel jellemezze őket, tiszteljék teremtő Istenüket, szeressék szüleiket és magzataikat.
Arra tanította, hogy minden birtokuk legyen közös tulajdonban, s azt úgy osszák fel maguk közt, hogy mindenki szükséglete szerint részesüljön.
Ne legyen köztük ragjából adódóan gazdagabb senki a másiknál. Sem a rabonbán, sem a lófők nem voltak gazdagabbak a többinél.
Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja az egymást segítő, jóban-rosszban együtt, egymás mellett kitartva, együtt örülve, együtt sírva, egymást támogatva alapú kalákarendszer legyen. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, és e gondolattal ébredjenek.
Legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket.
Megtanította, hogy mindent, amire szükségük van az életben, ők maguk állítsák elő. Bárhová viszi őket a sorsuk, maradjanak együtt. Legyen köztük mindenféle mesterséget értő férfi, aki fából, vasból, rézből és más anyagokból szerszámot készít. Legyenek – minden szépet, otthonát díszíteni valót fonó-szövő-varró – hűséges asszonyaik, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Ne engedjenek maguk közé senki idegent, mert idővel a fejükre nőhet! Nem lehet székely egy idegenből, mert nincs lelkében a gyökér.
Székelynek születni kell! A székely közbirtok soha nem volt osztható idegenekkel. Még ma sem!
Nem volt szükségük külső segítségre, mert e nép ezermesterek népe volt.
Nagy tisztelet övezte ősatyjukat, a szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak ez egyszerű szántó-vető életmódot folytató emberekben, hogy hosszú évezredeken át megtartották ősi szokásaikat, és e tiszteletet egymás után adták át nemzedékről nemzedékre.
Mi a bizonyíték a fentiek valóságára?
A történelmük, a szokásfolytonosság pontos megtartása évezredeken át. Csak az elmúlt évszázad léleknyomorító – jól szervezett társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló embertelen támadások alatt bomlott meg teljesen.
Ám a bomlás már régtől elkezdődött. Amikor visszahívták, maguk közé fogadták a soraikból korábban kalandvágyból Ázsiába elvándoroltakat, akiknek a rokoni fokozataikról is tudhattak még a törzsek vénjei a rovásokból. Visszafogadván, megtanították őket újra az ősi nyelvre, mivel azoké megromlott az ázsiai nyelvőrlő malomban.
Aztán később az Árpáddal visszatérők uralkodtak felettük, azokban nem volt oly erős az összetartozás érzése, s mivel a székelyek saját szokásaikat őrizték, az összetartozás érzése élt bennük, megtartották egymást segítő kalákarendszerüket is, így egy jól érezhető határvonal képződött köztük.
Előzőleg a székelyek betöltötték az egész Kárpát-medencét, ennek nyomai ma is fellelhetők egész Őrvidékig, ám a visszatérők miatt lassan szűkült a tér, egyre inkább a keleti erdőségek közé szorultak, a peremre szorultak felszívódtak a visszatérők tömegében.
A királyi intézmény lassan kikezdte a székely társadalom belső összeforrottságát. A király némelyeket kiemelt, nemessé tett, hogy hűségét biztosítsa, birtokot adott neki a köztulajdon rovására.
Később I. Béla király megfosztotta ősi megbízásának folytatásától a székelyek rabonbánját, ez nem ment simán. A vagyonosodással megbomlott az anyagi egyensúly, a rangosodással megjelent a gőg. Ennek ellenére a köznép soraiban az összetartozás érzése, a kalákaszellem megmaradt.
A rangot kapott bárók grófok a szabad székelyt kezdték nem szeretni, s mivel nem akartak fizetni munkájáért, ezért vagy eladósítva jobbágy sorsba süllyesztették, vagy helyébe hitvány gyökértelen népséget hoztak a birtokukra, így hígítván fel az ország népességét. Ám a székely nem vegyült azokkal.
Az ősnyelvet a szerényen, serényen dolgozó, egyszerű – a szépet módfelett kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő – földművelő, állattartó, kézműves munkát végző nép őrizte meg évezredeken át. Nem a háborúkedvelők, hanem a békés természetű emberek. E nép csak önvédelemből fogott fegyvert, nem hódított, nem uralt más népeket. A nyelvet megőrzők botjai végére nem emberölésre alkalmas fegyverek, hanem földet megmunkáló eszközök voltak illesztve. E nép a Kárpát-medence ősfoglaló, békés, székes életmódot folytató lakossága, akik békével érkeztek ide, békés életet kívántak élni, népi művészetük utolérhetetlen, nyelvi gazdagságuk kimeríthetetlen, mivel ősi gyökerekből sarjad.
Egy nép gyökerei meghatározzák egész történelmét, életvitelét, céljait, megvalósításait, így őrizte meg az ősnyelvet változatlanul.
Az igazi ősök soha nem mozdultak ki a Kárpátok karéján kívül kalandok kedvéért, de megvédték, amennyire tőlük tellett. A székelyeknél nem volt állandó katonaság, sőt semmilyen, de szükség esetén mindenki készen állt megvédeni földjét. Hősiességüket hazájuk védelmében mutatták ki.
A székely, amikor hazatért a kötelező hadi útról, másnap megfogta az eke szarvát, a kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut stb., mert alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt, és nem katona.
Az eredeti nyelvet csak olyan nép őrizhette meg, amely soha nem vándorolt, mivel minden vándorló nép megkerülhetetlenül keveredett és elveszítette nyelvének tisztaságát.
Akik ma kirekesztőként vádolják a székelyt, tudniuk kell: ha a székely nem tartja tiszteletben az ősatyái által szigorúan meghagyott társadalmi rendjét – ne keveredj idegenekkel – akkor mindenestől elvész az ŐSNYELV! Akkor ma NINCS MAGYAR NYELV!
——————————–
A fentiekre minden bizonyíték fellelhető a magyar nyelvi összességben.
Az Akadémia tagadja a nyelv hangjainak értelemhordozó szerepét. Olyan ez, mintha a fizikus tagadná az atomok alapvető szerepét az anyagok felépítésében.
A nyelv teljesen más bizonyítékokkal rendelkezik mindenre, amit az akadémiai nyelvészet tagad. Ezért dúl, a világ háttérben megbújó uralmi tényezőinek sunyi, ravasz küzdelme a teremtés ősnyelve ellen, akár beszélőinek teljes kiveszejtése árán is, ha lehet.