Jó tudni!
Az igazi magyar nyelv nem a Kazinczy által megújított nyelv! Nem az – úgymond – városi „helyes” nyelv az eredeti.
Az eredetibe beletartozik minden magyar nyelvi változat, a tájnyelvek összessége, mivel mindannyi magyarul gondolkodó emberi elme által megfogalmazott gondolatok szavakban kifejezett szókincsének részei.

Ugyan, mondja már meg valaki: miért, és kik előtt kellene szégyenkeznie a tájszólásban beszélő magyar embernek? Hiszen sokkal gazdagabb, színesebb a nyelve, mint a szárazra aszott pesti nyelv, különösen annak aszfaltparaszti változata.

A székely tájnyelvben az i, ü hangoknak nincs szóközi hosszú változata, kivéve az egy szótagúakat: víz, híg, víg és még néhány. A sajátosan ejtett névmásoknál hosszú változatban ejti: tűk, tűktököt, tűtököt. A mi helyett mondott mű, hosszú, de a münk, münköt már rövid.

Ahol a nyelvtani szabály szerint hosszú szóközi í, ű kellene, ott meghosszabbítja az azt követő mássalhangzót: HŰTŐ helyett: HÜTTŐ, a TANÍTÓ helyett: TANITTÓ vagy PIRÍTÓ helyett: PIRITTÓ, és így a többit is szabályos rendszerességgel.

Legyünk tisztában – a tájnyelv az anyja az irodalmi nyelvnek, és nem fordítva!
A tájnyelv nem alárendelt nyelv!