A többnejűség főleg a keleti népeknél dívott. A jelenség már az ősidőkben jellemző volt, a tehetősebb férfiak több nőt vettek feleségül. A többnejűségre törekvés egyik oka, hogy mohó kéjéhségük kielégítése kényelmesebb legyen. Mert hát miért ne, ha van rá mód? A mohó, kéjkívánó kannak mindig álljon rendelkezésre egy nőstény, egy lyuk, ha épp kell, ha őkegyelme kénye-kedve épp megkívánja a hágást, hogy utána kielégülten, büszkén végig fingódozzon az udvaron. Azonban ezzel megszűnt a házasságban, a két egyenlő fél közti bensőségességen alapuló kapcsolat. Ez már nem a teremtésben megszabott bensőséges, meghitt emberi családi állapot fő jellemzője, ahol a férfi – feleség egy testként építgeti családját, jövőjét, bármilyen áldozatot vállalva egymásért, gyermekeikért, bensőséges szeretettől áthatott, meghitt, sírig tartó szerelmi kapcsolatban. A férfi lesüllyedt az utódnemző bika, kos, kan, mén, csődör szintjére, aki a bőségből válogat, mint a pávián kanmajom, baknyúl, gúnár vagy az udvaron kényesen ágáló kakas. A többnejűség minden meleg bensőséges érzelmet kizáró, genyószagú, utódgyártó, közösülési érdekközösség, vállalkozás. Van egy főnök, igazgató, aki tervszerűen legyártja sorozatban fattyait, kölykeit, akiket talán név szerint már nem is ismer. Ehhez hozzájön a nők – fiatal, szép kegyenc <–> kiöregedett, kivénült satrantyú, nem kívánt – közti viszály, akik szintén lesüllyedtek a kankívánó szuka szintjére, egymással versengve a kéjes éj lehetőségének megszerzésére. Nem mellékes, hogy a háremek voltak a leszbikus kapcsolatok első melegágyai. Ne mentegesse, ne dicsérje senki a többnejűséget. Az a legalja az emberi nemek közti kapcsolatoknak.