Angéla gyönyörű lány volt. Szemöldökének íve és kékeszöldben játszó, csillogó, néha álmo­dozó, alkalmanként áthatóan perzselő szemei együttesen adták igé­zően szép tekintetét, melyet még fokoztak sűrű szemöldöke, ernyős szempillái, homlokára hulló hajának férfiakat megbabo­názó, rakon­cátlan, fodros fürtjei.

Hamvas bőre, játékosan ívelő fitos kis orrocs­kája, mindig kedves, nyílt, meleg és néha csintalan mosolya fo­kozta a hatást, s még inkább kiemelte szép vonásait. Megejtően szép, ará­nyos alakja volt, mellette az antik görög női szobrok répaderekú piaci kofák­nak tűntek, mert kar­csúbb volt, mint ama­zok. Táncos lábainak moz­dulatai az erdőből előme­részkedő szarvas­ünő lépteihez hasonlítottak. Gyönyörű volt, és ezt tudta ő is, de a virág szerénységével viselte szépségét. Olyan csodálnivaló arányos alakja volt, hogy bármilyen ruha jól állt rajta, akár rongyokban is mutatott volna. Úgyszólván, bármilyen ruhába öltözött volna, az a ruha az ő testén felértékelődött. Ám mégis meg­válogatta, mibe öltözik, bár nem kirívóan. Így mindig olyannak tűnt, mint egy feje­delmi pompát pillanatnyilag nélkülözni kénysze­rülő mesebeli el­va­rázsolt kis hercegnő. A járása, mozgása utánozhatatlanul sajátos varázzsal bírt. Ezt nem lehet megtanulni, ez vele született adottság, zsigereiben, génjeiben, sejtjeiben volt. Nem volt mesterkélten riszálós, mégis mindene mozgott, hullámzón, ke­csesen, könnyedén, de úgy, hogy a férfit csak járásával tűzbe hozta. Őt nézve érvényesnek tűnt az a valaki által megalkotott vélemény, miszerint: Isten jókedvében teremtette a nőt.

Lakása, fészke szerényen, ízlésesen rendezett. Ruháit, fehérne­mű­jét nem szórta szét, mint a szép nők általában. Rendet tartott, mintha minden pillanatban vendé­get várna. Lakását szerette díszíteni, szerette maga körül a szépet, íz­léseset, ám asztalán soha nem volt vágott virág, mert saj­nálta azokat levágni, inkább kint a kertben, természetes környeze­tükben gyö­nyör­ködött bennük. 

Vidám volt, tele életkedvvel, arcán a szerelem pírja lángolt, csi­csergő szájából szárnyalt a dal, lel­kében mindig ünnepelt, és arca, ajkai ettől oly gyönyörűen pirosak voltak, mint a legszebben nyíló rózsa­bimbó a virágba boruló gyönyörű rózsalu­gasában, mely az udvar melletti kertjében pompázott. Rózsakert, és milyen gyönyörű rózsakert. Viruló rózsák minden színben, il­latban, szebbnél szebbek, gyönyörűnél gyönyörűbbek. Még Gül Baba is megirigyelte volna ezt az elbódító illatözönben úszó rózsa­kertet, bár ez méreteiben jóval kisebb volt az övénél. Különben nemcsak a lugasban virultak a rózsák, hanem a ház homlokzata előtti kiskertben, az udvar felőli lépcsőfeljárat két olda­lán, a tornác oszlopait beborító futórózsa ágain és az udvar minden kis zugában, ahol elfért egy rózsabokor. Még a csűrön hátul a gyü­möl­csösben is, ha volt egy kis hely. A veteményes sarkait is egy-egy metszett rózsatő jelölte. Minden kis hely rózsával volt tele, melyek dús és illatos virágaikkal adták tudtára a világnak úrnőjük lángoló szívének életvidám szépségszeretetét. Más virágai is voltak, azokat is szerette, ápolta, gondozta, azok is nyíltak, virítottak, de az ő szí­vében a rózsákkal egyik virág sem tu­dott versenybe szállni. Rózsáit valósággal imádta, és azok talán érezték is, mert senki­nek nem pom­páztak oly gyönyörűen a rózsái, mint az Angéláéi. Volt valami plusz itt nála, valami megmagyarázhatatlan elemi, ösztönös erő, amit ésszel felérni nem lehetett, amire nem adhatott senki, semmi magya­rázatot. Talán a benne rejlő kü­lönleges érzelmi töltet, mely lényéből kisugárzott, mely őt körül­vette, körüllengte, és rózsáira is hatott. Mert Angéla rózsatövei magas szárral voltak metszve, arcmagas­ság­ban bokroztak, virágoztak. Ő meg köztük sétált, mindegyiknek külön nevet adott, simogatta, dédelgette, dalolt nekik, játszott velük. Vérében volt a szépség iránti nőies alá­zat, génjeibe kódolva annak szeretete, és éppúgy nem tudott rózsái nélkül élni, mint éltető levegő vagy friss forrásvíz nélkül. Vagy mint lángoló szerelem nél­kül. Mondják, hogy a virág megérzi az ember közelségét, és ha szere­tik, akkor felfokozott gyönyörűséggel virágba borulva viszontszeret. A vi­rágzás a növény szerelmi, megtermékenyítő ciklusa, és talán ezért van a szoros érzelmi kötődés a nők és a virágok közt. Angéla, aki mindig szerelmes volt, oly sze­retettel gondozta örökké szerelmesen illatozó rózsáit, mint amilyen nőies odaadás­sal csüngött szerelmén. Érzelmei túltengők, de őszinték voltak, könnyen gyullad­tak föl, szíve mindig tűzben égett. Egyszerűen nem tudott sze­relem nélkül élni. Életeleme volt a lángoló szerelem. Pedig nem volt fehérmájú, mint ahogyan néhányan gondolták. Bár gyönge nő volt, s minden mozdulatá­ban, megnyilvánulásában férfi­fantáziát felborzoló, ízig-vérig igazi nő, de nem feltétlenül a testiség vonzotta, hanem inkább szívében–lelké­ben égett örökösen és kiolt­hatatlanul a társ, a szeretet, a megértés utáni vágy. Simogatásra, gyöngédségre vágyott, és arra, hogy állandóan becézve, kényeztetve le­gyen. A testiség csak a szeretetteljes oda­adása nyomán felizzó ke­mény férfierőnek az ő gyönge női szívére ható, tes­tében remegő el­lá­gyulást előidéző természetes következmény volt, mely, ha beindul, nincs megállás, megállíthatatlan folyamat.  

Angéla álmai hercegét várta. Vágyva vágyott az igaz szerelemre. Szépre szomjas szíve szerelmes volt egy ideálba, kit szüntelenül ke­resett. Rózsáinak dúdolta el vágyait, állandó ünnepélyes készenlét­ben élt, s úgy érezte, hogy ez a gondolataiban mindig jelen levő eszményi férfi bármikor jöhet. Álmaiban kereste arcát, és ébren is álmodta, mint minden szerelemre vágyó nő. Álmodta, hogy a várva várt nagy Ő egyszer megérkezik, becézve, ké­nyeztetve szól, áthatón szemébe néz, átka­rolja derekát, simogatja, csókolja, szereti egy életen át. Ilyenkor arca égővörös lett a vágytól, a túlfű­tött érze­lem­től, és ha környezetében megjelent egy férfi, aki meg­tetszett neki, ak­kor hirtelen elemi erővel gyúlt fel szívében az egész lényét tűzbe­hozó, perzselő láng, s bár visszafogta magát, hogy ne legyen ízléste­lenül önfelkínáló, mégis nőiségének minden természet adta, férfira vonzóan ható kelleme, ke­cse, varázsa, bűbája ösztöni erővel, mester­kéltség nélkül, szinte bőre alól bújt elő. Mosolyában ott volt a belső láztól fűtött érzéki varázsának minden árnyalata, arcvonásain bájainak vágytól felfokozott összessége. S ha a nő akkor a legszebb, amikor mosolyog, ez nála még igazabb volt, mert az ő arcán ilyenkor ott virult az előre megérzett beteljesülés bizonyosságának gyönyörű pírja. Ajkai még égővörös­ebbé váltak, arcát a belülről jövő érzelemtől áthatott, megil­letődött bíbor öntötte el, mintegy a belső lángolás kivetítődéseként, mely cso­dálatos, ünnepélyes kifejezést kölcsönzött neki. A haja is fénye­sebb lett, és testét sen­kiéhez nem hasonlítható, érzékborzoló sajátos nőies il­lat lengte körül. Moz­dulatai a szellőben lágyan hajló-lengő zsenge liliomként hatottak, tartása igéző, járása, csípőjének mozgása könnyedén ringó, oly ér­zéki ha­tás­sal, melytől a férfiagyat elborítja a vér. Csillogó szemeiből ellen­állha­tatla­n vonzó-csalogató fény sugárzott, és hangja a párját szerelmesen hí­vogató, tur­bé­kolni vágyó gerlice búgásaként hatott. S mindez oly természe­tes­ség­gel, hogy csak annak elmúlása után döbbent rá, mily ellenáll­ha­tatlan szenvedélyes erő sodorta magával. Mert minden ilyen lángolást utóbb keserű valóságra ébredés kö­vetett. Angéla egy idő után minden fergeteges szerelem után magára maradt. Talán túlzott őszintesége és ebből táplálkozó igényessége miatt!

Azért, mert nem tűrte a félszívű szerelmet. Ő az egész lelkét-lényét, szíve minden tüzét-hevét adta bele minden igazinak vélt kapcsolatba, és ezt is várta el, de azok a szerelmei inkább csak érzékiségét, testét akarták. Ezt ő megérezte, mert belelátott a férfiszívbe, de csak mindig az első mámor elmúltá­val. Ez okból szakította meg minden, látszólag ígéretesnek induló kapcsolatát, melyet örök érvényűnek, életre szólónak szeretett volna. Mégis, mindezek után sem tűnt megalázottnak. Tartása megma­radt. Nem siránkozott mások előtt, fájdalmát magába zárta, csendben, méltósággal szenvedte át, ki­felé semmit sem mutatott. Talán, mert úgy érezte, nem ő, hanem amazok veszítettek. Ilyenkor a kö­rülötte élőkre összpontosította fi­gyelmét, szeretetét. Így vezette le, így enyhítette szívében a csalódás okozta fájdalmat. Érdekes módon a körülötte élők sokadik kapcso­lata után sem ítélkeztek fölötte. Talán csak néhány kaján, kicsinyes kár­örvendő, rosszmájú. Inkább sajnálták, amiért nem talál egy hoz­zá­való, igényei szerinti férjet. Sajnálták, mert ismerték jó szívét, hisz a körülötte élőkkel is törődött, segített, ha segít­hetett. Nem tudtak olyant kérni tőle, amit tehetsége, lehetőségei függvényében ne telje­sített volna, mivel szerette az embereket. Csalódásai után azonban leginkább szeretett gyönyörű rózsáival, virágaival vigasztalódott. Azoknak dúdolta el fájdalmát, becézte, simogatta, kérdezgette őket, s azok mindig hűek, hálásak voltak, sosem hagyták cserben, átsegítették csalódá­sain, érzelmi hullámvölgyein, míglen újból beleörvénylett egy újabb kapcsolatba, és amely szintén fájdalmas véget ért. De jött később újabb szerelem, és Angéla ment­hetetlenül, önkéntelenül, visszafog­hatatlanul, ellenállhatatlan ösztöni kényszertől vezérelve ugyanúgy borult virágba a vérpezsdítő, felajzó érzelemözön hatására, akár a színorgiában virító, illatfelhőben pom­pázó kedvenc rózsái. Angéla a maga természetes őszinteségéből eredően inkább az igazi, eszményi, megalkuvást nem tűrő szere­lembe, a minden mást hát­térbe szorító, elsöprő elemi erővel ható, el­ragadó, felemelő érzelem szép­ségébe volt szerelmes. Mert olyankor lélekben szárnyalt, röpült, és oly könnyűnek, boldognak érezte ma­gát, akár egy kismadár. Csa­lódá­sai sem tudták kiábrándítani belőle. Mert szerelmesnek lenni, valakiért égni, lángolni – valakit értünk égni, lángolni tudni, a legfelemelőbb, legcsodálatosabb érzés! Nincs a világon semmilyen ahhoz fogható, szívet betöltő érzelem. Semmi, semmi nincs a földön, ami azzal fölérne!  

Angéla gyönyörű nő volt. Szemöldökének enyhén hajló íve s ké­keszöldes árnyalatú, szelíden, néha játékosan, máskor szomorúan csil­logó szemei együttesen adták a csak rá jellemző, igézően szép tekin­tetét. Homlo­kára hulló hajának rakoncátlanul fodros, játékos fürtjei, fitosan ívelő orra, nyílt, ked­ves, meleg mosolya – melybe azért egy idő után alig észrevehető kis árnyék is vegyült – még fo­kozta a ha­tást. Lelkének belső nagyszerű értékei kivetítődtek arcára, s ez ki­emelte szép vonásait még akkor is, amikor az idő már néhány rajzolattal megtörte azokat. Alakja arányos maradt, lépteinek, csípőjé­nek ringó mozgása korát meghazudtolóan megőrizte kecsességét. Fejedelmi alakja bármilyen ruhában muta­tott.  

Nagy szíve volt, szerette az embereket, de mindenekfelett, min­denkinél és mindennél jobban szerette a világot mozgató, azt csodá­latosan színessé tevő, az életnek értelmet adó, minden egyebet hát­térbe szorító, elsöprő erejű nagyszerű érzelmet – a szerelmet. Egész életében várta, kereste az igazit. Ebben a reményében minden kap­csolatába egész önmagát adta bele önzetlenül, mert úgy érezte – ez az igazi nagy Ő, ezt szánta neki a sors. Nem az ő hibája volt talán, hogy minden esetben csalódott. Vágyva vágyott az igaz szerelemre, de betöltetlen álmai miatt szíve mindörökre szomjazó maradt, s lefojtott tűzből eredő, de lelke mélyén parázsló érzelmeitől ihletődött pír ült arcán, mely csodálatos kifejezést kölcsönzött neki. Ajkai megőrizték a leg­szebben nyíló ró­zsái bimbóinak üde színét. Kellemes, fülbemászó, régi, szép – néha vi­dám, máskor búsongó – dallamokat dúdolt, énekelt szeretett rózsáinak, mint akinek lel­kében még így is örökön örökké ün­nep van. Dédelgetett, hozzá hű rózsái virágba borulva virítottak az elbódító illatözönben úszó gyö­nyörű lu­gasban. A ház pompázott a felfutó rózsaözönben, akár egy állandóan nászünnepre készülő szerelmi lak. Úrnőjének lelki szép­sége virult vi­rágaiban, gyönyörű rózsáiban. Angéla szépsége, nőisége örök maradt, s mindvégig, elmúlásáig volt benne valami tiszteletet parancsoló méltóság, fenség, akárcsak egy inkognitóban élő, fejedelmi pompát nélkülözni kénysze­rülő, me­sebeli, elvarázsolt úrnőben. Sosem találta meg eszményi párját, örök menyasszony maradt, és mégsem tört meg. Kései éveiben is rózsái közt élt, lelkében, szívé­ben hordozta virágba borult rózsakertjének minden gyönyörűségét és nemes szívének értékeit. S e nemes szívnek túlcsorduló szeretetét megosztva, jószívűséggel nyújtotta teljes egészében azoknak, akik körülötte éltek, s akikhez ragasz­kodott. Neki minden bűne megbocsáttatott, mind ezen, mind a másvilágon, mert ő igaz, tiszta szívből és nagyon-nagyon szeretett.  
Kolumbán Sándor