Mint egy védelmet nyújtó boltíves pajzs, mely fölém hajolva meg tud óvni minden veszélytől. Erős kar, mely felemel, és kön­nyű pe­helyként, édes teherként röpít tova. Ellenállhatatlan erő, mely elhárít útjából minden feltornyosuló akadályt, de ez az erő mellém érve megszelídül, és oly gyöngéden simogató, mint az üdítő szellő. Aki egyetlen elrebegett óhajomra a csillagot is le­hozná az égről szá­momra. Ő a mesék bátor, rettenhetetlen hőse, aki megküzd értem akár a hétfejű sárkánnyal is. Hófehér lovon ér­kező királyfi, aki maga mellé emel a nyeregbe, és visz magával, mindegy hová, mert a világ végére is elmennék vele. Mint a…
Így jelenik meg a nő ábrándjaiban az igazi férfi, mint csodás je­lenség. Feszes, erőt sugárzó alakja mágnesként vonzza magá­hoz, és megnyugtatóan hat a gyönge nőre, aki védelmet lát, ke­res benne.

Mint doromboló kiscica, bújik a szeretett férfi mellkasára, hall­gatni dobbanó szívét, érezni bőrének, ingének, leheletének férfias illatát.
A férfi, ameddig egyedül van, csak ember. Ám, ha megjele­nik kö­zelében a nő, akkor egy furcsa, egész valóját felforrósító, delejes, bizseregtető hullám suhan át rajta. Egy addig soha nem ta­pasztalt felforrósító eufórikus érzés. Szépségkép­zetének szíve leg­mélyén szunnyadó körvonalaiba legjobban beleillő, legszebb lény felfedezésének érzete. Akkor már férfi. És annyira válik igazi fér­fivé, amennyire igazi nő az a Nő. Rea­gálása önkéntelenül ennek függvénye. Minden ízét átjárja az igazi nő felől érkező, áramütés­szerű, felforrósító varázs. Mintha egy rejtelmes, csak számára kódolt hívás érkezne egész testi-lelki valója irányába, amelynek nem tud, s nem is akar ellen­állni. Ott lebeg kettőjük közt, senki nem látja, csak kettőjük számára létező ez a lángoló, elháríthatatlan, szétszakítha­tatlan erős kötelék. Béklyót dob rájuk, rabul ejti, zsugorodik, rövidül a táv, vonzza, közelíti őket, és már ott állnak az izgalomtól re­megve egymás mellett. Csillámlóan vibrál, felforrósodik, meg­gyullad kö­rülöttük a levegő, lángol, perzsel, izzik, csillognak a szemek, kipi­rulnak az arcok, olvadnak a szívek, és elindul a megállíthatatlan szerelemvonat.
Az igazi férfi talpig gavallér. Bátor, védelmező lovag. Meg­bíz­ható, segítő, szerény, nem hetykélkedő nagylegény. Tisz­teli a gyönge nő óhaját. Figyelmes, észreveszi, értékeli a nő érte hozott ál­dozatait, a kecses, gyönge nőiségét minél jobban kihangsúlyozó, a férfiszemeket megragadó, gyönyörködtető, elbűvölő szép ruhát, ci­pőt, frizurát, sminket. És ő is rendezett, jól öltözött, ad magára, szereti a szép öltönyt, in­get, szí­nes nyakkendőt. Tudja, hogy azzal, ami szép, hatni tud a vi­lág legszebb, legcsodálatosabb, számára legelbűvölőbb lé­nyére. Az igazi nőre.
Viselkedése természetes, nem mesterkélt, nem modoros. Nem to­lakodó. Előzékeny, udvarias, gondos, pontos, nagyvonalú. Vi­rággal köszönti a nőt, és soha nem késik el a randevúról. Diszkré­ten, sőt szinte bátortalan, félénk csodálattal közeledik szíve vá­lasztottjához, és issza minden mozdulatát.
És a nő? Alig tudja fegyelmezni torkában dobogó kis szívét, ne­hogy elárulja, mennyire kívánja hallani hangját, érezni karjá­nak ölelését, férfias illatát. Mindegy, mit mond, csak mondjon valamit, fogja erős tenyerébe az ő kis kezét, és legyen gyöngéd, kedves, ké­nyeztetően simogató.
Először mindig a nő szemébe néz. Az a két csillogó gyémánt a legvonzóbb számára. Előbb csak odapillant, aztán odatapad te­kin­tete. Nincs menekvés, védtelen – minden immunitását elve­szíti. Nem tud szabadulni a bűvöletből, mélyen, áthatóan, hosszan nézi, meg­fürdik, lubickol, elmerül, úszik a szép szemek kristály­tükrében, fel­kavaróan belefúrja szemeinek sugarát, és viszi, viszi, kavarja az ör­vény. Belemerül, ellenállhatatlanul eltűnik benne. Aztán kienged a szép szemek varázsa, ekkor hosszan végigfut alakján. Ez a nő szá­mára rendkívül kellemes, bódító érzés, mert ez az a döntő pillanat, amikor kiértékelődik minden eddigi, „leg­szebbnek lenni” törekvésé­nek eredménye. Ekkor teszi fel, remegő bizonytalanságában, önma­gának a nagy kérdést:
– „Ó,… vajon tetszem neki?”
És kissé tétova, de azért huncutkodó, kacér mosollyal, a férfi te­kintetének simogatásából próbálja kiolvasni a választ. A vér­pezsdítő, lázas, perzselő, átható tekintetből, mely szemeiről a bo­káira, lábaira téved, fölfelé futóan végigsimul azokon, majd vissza az ölén, csípő­jén, derekán, mellein, nyakán, arcán, haján, és újra ös­szevillannak a szemek. Aztán bezsong a férfifantázia, és képzele­tében egyenként lebont mindent a nőről. Gondolatban kicsoma­golja gyönyörű, ke­cses, karcsú alakját, a fitos kislábujjától a feje búbjáig. Végigsimo­gatja, megcirógatja, végigcsókolja bársonyos bőrét, közben magába szívja testének, hajának nőies, érzékkorbá­csoló, izgató illatát. A nő sejti ezt, szívét forróság önti el, térde megremeg, édes borzongást érez, hatalmába keríti a varázslat, de­lej fut végig testén, erőtlenné válik, de nem tudja az egész valót, ami a férfiszívben lejátszódik. Ám a sejtelem sokkal izgatóbb an­nál. Rabul ejt, megolvaszt, elkábít, ellenállásra képtelenné tesz.
Az igazi férfi mindig szerelmes. A törékeny, gyönge nő meg­ejtő bája megbabonázza, elbűvöli. Csodálja, magába szívja, való­sággal egylényegűvé válik vele. Számára ő minden kincs­nél érté­kesebb. Nem csak élvezeti cikk, nem csak ösztöni vágyait betöltő nőstény, nemcsak gyermeket szülő faj­fenntartó lény, hanem az életre szóló társ, a testéből való test, a csontjából való csont, szívének, lel­kének másik fele. Számára csak vele együtt ke­rek a világ. Keresi, mindenhol követi, körül­rajongja őt, kedveske­dik neki, hódítón udva­rol, és csábos te­kintetében ott csillog min­dig az édesen gyötrő vágy lángja. Megnyerő, lefegyverző mosol­lyal ajkán duruzsol szíve höl­gyé­nek fülébe csodaszép, dallamos, igéző, megejtő bókokat. Ölelé­sében, csókjában ott ég rajongó, lángoló énjének minden heve, női szívet meglágyító, felolvasztó, soha nem hamvadó, örök szerelmi tüze.
Az igazi férfi csodás szerető. Játékos ujjainak lágy, gyöngéd si­mogatása a selymes, bársonyos bőrön felhőkbe emeli az egész lé­nyét, valóját odaadó, neki átengedő, szerelmesen epedő asszonyt. Szín­pompás, virágba borult tündéri rózsaliget illatvilágába, buja il­latok habkönnyű, elringató fellegébe, ahol andalító dallamokkal együtt veszi szárnyára a szél. S a szerelem mindent beborító végte­len tengerének elringató hullámain lebeg, ahol álomszerű önkívület­ben éli át a parány csodálatos és a végtelen messzeség mindent kö­rülvevő, átölelő, simogató, vákuumként magába szívó kábula­tát. Valami olyan két embert egy testté olvasztó, semmihez nem hason­lítható, elragadóan gyönyörű, felemelően elzsibbasztó, bű­vösen le­nyűgöző, mézédes aléltságba merítő, varázslatos érzés. Egy, a min­denséget édes borzongásban szétfeszítő, gyönyör vilá­gát megnyitó, extázis hevületében izzó, telítődő, kéjesen elbódító, lágyan szétte­rülő, feloldódó, elzsongító ájulati bűvölet ez az igazi férfi karjaiban, ami végképp összeláncolja őket, és amiért érdemes végigküzdeniük együtt az életet.
Mert az igazi férfi mindig hűséges marad, elválaszthatatlanul kötődik, ragaszkodik… az igazi nőhöz.