A huszonegyedik század embere nagyon jól tudja, hogy semmilyen tökéletes munkát nem lehet létrehozni előzetes komoly tervezés nélkül. Tervezéshez értelemre, s minél bonyolultabb az alkotás, annál magasabb értelemre van szükség. Minden megvalósítás, ami körülvesz ma bennünket – legyen művészi, műszaki, elméleti – hosszas, komoly töprengés, gondolkodás, tervezés eredménye, és a terv kivitelezése, megvalósítása, gyakorlatba ültetése is rendkívüli figyelmet, szakértelmet, következetességet igényel, azért, hogy valóban a terv valósuljon meg. A természet tökélyét, az élővilág bonyolultságát, nagyszerűségét, csodáit emberi alkotás még nem közelítette meg, és nem is fogja megközelíteni. Annak létrejöttét vak véletlenek sorozatának tulajdonítani nem tudományosság, hanem a mélységes tudatlanság. Véletlenek? ! Emlékszünk milyen apró „véletlenen” múlt a Challenger űrsikló végzetes balesete? Mit eredményezett ott a „véletlen”? Egy csodálatos mű döbbenetes pusztulását, rombolást, halált. Az eredeteket kutató, magukat megtéveszthetetlen tudósoknak nevező, Istent tűz-víz tagadó sarlatánok, mint a természeti népek varázslói: kétségbeesésükben a mérhetetlen időt és a vak véletlenek sorozatát hívják segítségül eredetelméleteik bizonyításaként. És bár azokkal, mint görbe karókkal próbálják alápöckölni szánalmasan gyenge lábon álló tanaikat, mégis foggal-körömmel küszködésük ellenére nem jutottak sehová kétszáz éve tákolt elméleteikkel. Sehová! Az irányítatlan véletlen és a céltalanul múló idő még soha nem alkotott maradandó értéket. Ami viszont körülötte van, a romboló hatás által uralt enyészet megállíthatatlan folyamata. A reáltudományokat kivéve, a mai eredetkutató (nyelveredet is) tudományosság hasonló a politika aljas hazugságaihoz. Letérve a fővonalról, vakvágányra tévedve kerge birkaként forognak saját tengelyük körül, eredménytelenségeik sártengerében körözve, s becstelenül becsapva az emberiséget a sok hamissággal.