Egy nyár, egy régi nyár. A régmúlt ifjúság rózsaszínű ködfátylának leplén túli sejtelmes távolban rejlő, de onnan egyre élesebb körvonalat öltve néha előtűnő kedves, régi emlék. A csodálatosan szép ifjúkort idéző és az azt megillető értékálló lelki patinával bevont emlék, melyet megszépít a múlt va­rázsa. Egy régi szerelem. Egy csodálatos régi szerelem. La vita e tanto bella… – szólt az akkor divatos San Remo-i díj­nyertes dal refrénje, mely még évek múltán is nosztalgikus indulato­kat kavart benne, ha valahol elhangzott, mert hallatán megérintette szívét annak az ifjúkori meseszerű szerelmes nyárnak emléközöne. Amore, non piangere piú! Szerelmem, ne sírjál! Ezzel végződött a dal. De ki gondolt sírásra boldog szerelmében? Csak nevettek rajta, és dúdolták boldogan a bájos kislánnyal. Kedves, szép tekintetű barna kislány volt. Jólnevelt, művelt, okos, édes kislány. Édesapja annak a falunak a szülötte, de mint tanár mes­szire került, egy távoli városba gimnáziumi tanárnak. Rokonaikhoz jöttek látogatóba szünidőben majdnem minden nyáron. Itt ismerték meg egymást. Babinak becézték rokonai, így ebből eredően, játékosan Babynek szólította angolos kiejtéssel. Üde volt, mint nyíló kisvirág szirmai, melyek hajnali harmatcsep­pekben fürödnek, és derűs, jókedvű, nyílt mosolyú, akár a verőfé­nyes napsugár. Mosolyának emléke ma is kísért. Kecsesen, könnyedén jött kisőzike lépteivel, s már hamvas szép arcával, csillogó szemeinek tekintetével elbűvölte. Alakja formás, dereka, mint a nádszál, arca a szerelem pírjától lángolt, hangja a kis­fecske csivitelése lágyan susogó szellőben, karjainak ölelése forró, édes fogság, csókja maga a mézédes mennyország. Első látásra egymásba szerettek, és mindketten oly nagyon rajongtak egymásért. Senki, semmi nem létezett rajtuk kívül, ha együtt lehettek, átkarol­hatták egymást. Csodálatosan ragaszkodó kislány volt. És csodás volt az a nyár, oly gyönyörű, mint amilyen gyönyörű volt a lány. Sokat kószáltak együtt önfeledt boldog kettesben, kéz a kézben, kint a fák alatt nappal, és este is a hold, a csillagok fényénél. Minden csodálatos volt. Talán nem is volt több olyan szép nyár, mert azt akkor az ifjúkori zsenge szerelem aureolája vonta be, és eszükbe sem jutott, hogy elmúlhat az a nyár, elszállnak az ifjú évek, nem ismétlődnek, soha vissza nem térnek, elszállnak, mint a harmat a felkelő nap sugarainak hevétől. Akkor csak egymást látták. Fiatalok, vidámak, gondtalanok, bol­dogok voltak. És szerelmesek, fülig szerelmesek. Mert szerelmesnek lenni oly csodálatos, oly kellemes érzés! La vita e tanto bella… szárnyalt Remo Germani hangja. Az élet szép, csak légy te mindig vidám… Ez volt a kellemes háttérzenéje annak a varázslatosan szép, szen­vedélyes, egynyári szerelemnek. Ez hangzott mindenhonnan, ez zengte be szívüket. Ez lett a szerelmi daluk. Annak a szerelemnek, melyet akkor sajnos nem becsült eléggé, mely iránt felelőtlenül könnyelmű volt, melyet nem őrzött féltett kincsként, és majd később, miután elveszítette – hanyagul elherdált, eltékozolt, elvesztegetett értékként, fájó emlékként – vált igazán be­csessé. Mert – mily kár – később megszakadt a kapcsolat. Nem a távol­ság, és nem is a lány hibájából. A saját önfejű butaságából, és amely oly hosszú időn át okozott a későbbiekben mardosó önvádat. Évekig zaklatott volt, ha saját felelőtlensége miatti szakításukra gondolt. Szeretett volna mindent elölről kezdeni, és magában ezerszer kért bocsánatot. Ám akkor már elkésett ezzel, mert a sors is közbeszólt. Be kellett vonulnia katonának! A kislány közben férjhez ment. Értékeinket mindig akkor becsüljük teljességükben, és érezzük, mily drágák voltak számunkra, miután elveszítjük. És ez akkor is fájó, ha elrabolják tőlünk, de még fájóbb, ha hanyagságból mi ve­szítjük el. Mert azok a nők, akik elhagyták, nem fájnak már, de ez az egy, akit ő hagyott magára felelőtlenül, az még ma is. Amore, non piangere piú! – csengett fülébe.

Szerelmem, ne sír­jál! Kérlek, ne sírj mindenért. Így hát letörülte könnyeit. Aztán évek múltán még látta egyszer, … utoljára. Távolról látta, és sokáig nézte, bámulta, nem telt be látványával. Látvány, mely egyszerre volt édes és önvádtól marcangoltan szívfájdító. Emlékek rohanták meg, szívdobogása felgyorsult, nem is dobogott, inkább dörömbölt, zakatolt, és bizony nagyon, nagyon fájt. Hónapokig annak hatása alatt volt. Akkor neki már volt egy édes kisfia. Látta őket együtt is, de nem közeledett feléje, nem akart családi problémát okozni. Pedig alig tu­dott uralkodni szívén, és napirendre térni afölött, hogy az a szép, karcsú, vidám, megejtően ragaszkodó kislány már nem az övé. De ami elmúlt, elmúlt. Egyedül ő volt okozója a szakításnak, csak ma­gára vethetett. Viselnie kellett meggondolatlan tettének következ­ményeit. Non piangere! Ám a faluban a lány rokonai azt rebesgették, hogy a gyerek még a kettőjük románcából fogant. Merthogy a fiúcska pontosan olyan, mint ő.  Hihető volt, el is hitte, mert a kisfiú – mily furcsa – arcra, alakra tényleg rendkívüli módon hasonlított rá. Különleges melegség ön­tötte el a gyerek láttán, egy olyan érzés, melyet addig soha nem ér­zett. Gondolatban már eldöntötte, ha tényleg tőle van a gyerek, akkor beszélgetést kezdeményez, mert felelősséget érzett érte. A lány rokonaitól diszkréten megérdeklődte a kisfiú születése idejét, és nem tudja még ma sem, a való időpontot mondták-e, mert az általuk közölt idő szerint a gyerek tizenegy hónappal az ő utolsó együttlétük után született! Tehát nem lehetett az övé. És fájt, hogy nem, mert akkor vállalta volna boldogan. Az anyjával együtt. De sajnos, nem az övé. Aztán ők elutaztak, … és többé sosem látta. Non piangere! Sokáig üresnek érezte az életét, ám az idő nagy orvos. Lassan, rá­érősen bebalzsamozza a sebeket, begyógyulnak, új felületi bevonat képződik, mely betakar mindent. Jön érzéstelenítő hatással egy új kaland, egy új nő, mindegy ki, akivel próbálja feledtetni a régit. Fátylat borít emlékeire, igyekszik nem gondolni őrá, struccszerűen homokba dugja fejét, a parázsra hamu képződik, lefojtja az izzást, a kedves emlékképek körvonalai kezdenek elmosódni, lassan elhalkul a könnyfakasztó, fájó régi dal…, csend lesz a szívben…, majd új dallam kél, egy új szerelem, s nem érez fájdalmat már. Úgy tűnik – azt hiszi, kigyógy­ult. És mégis, néha-néha… Mert mondják, hogy az időjárás viszontagságai folytán kiújulnak a testi fájdalmak, s itt-ott nagyon sajog. És mindig az olyan vissza­térő időjárás okozza a fájdalmat, mely a kórt előidézte valaha. A lélek fájdalmai is ugyanígy vannak. Azokat is a légköri jelensé­gek befolyásolják. A csillagos, holdfényes nyári esték! Azokon mélyült el a szerelem szívében, és ilyen csillagos, holdfé­nyes, álmatlan éjszakákon szakadnak föl a régi hegek, újulnak ki a szív, a lélek régi fájdalmai. Nem égő fájdalom az, csak erős – mély­ről, nagyon mélyről jövő – tompa sajgás. A szív legmélyéről, a legbelső rekeszből. A jóvátehetetlenség, a megismételhetetlenség, a megváltoztathatat­lanság bénaságának fájdalma. A gyötrő lelkiismeret furdalás, a mar­dosó önvád.

Tudja, hogy reménytelen eset, elkésett a kezeléssel, gyógyíthatatlan, nincs is gyógyír reá. Idültté vált! Csak a lélekben való bocsánatkérés marad enyhítésként. De azokon a csillagos, holdfényes éjszakákon álmaink –, melyek­nek parancsolni nem tudunk – könnyeinkkel együtt csöpögtetnek némi gyógyírt is, mikor visszahozzák szívfájdító szép emlékeinket néha még hosszú évtizedek múltán is. Mindent, ami szép volt, még ha azzal együtt is, ami fáj. Álmaink még sokáig kísérnek, minduntalan visszatérnek, és kísértenek. Talán, amíg élünk. Mint Vajda Jánost húsz év után is Gina emlékképei.  

„De néha csöndes éjszakán Elálmodozva egyedül; Múlt ifjúság tündértaván Hattyúi képed fölmerül.”  

Mert néha még most is visszacseng fülébe az a régi-régi San Remo-i dal: La vita e tanto bella…, az élet szép. És a dalra a rózsaszínű ködből előtűnik az a felejthetetlen, régi csillagos, holdfényes nyári esti kép az őzikeléptű, szerelempírtól lángoló arcú, szép tekintetű, mosolygó, szerelmesen odasimuló kis­lánnyal …  

Szép is lett volna. Ám elmúlt minden. Elröpült, tovaszállt a múló évek szárnyán. Nincs tovább. Számára már csak az utolsó sor maradt, az utolsó verssor abból a gyönyörű dalból, mely vigasztalni próbál. Amore, non piangere piú! Csak ennyi. És utána egy fájdalmasan torokszorító, elhalkuló sóhaj: – Perdona mi! Bocsáss meg, Baby!