BOR – A szőlő levéből erjesztett szeszes ital. Más gyümölcsből erjesztett szeszes ital. [A MÉKéSZ szerint: török]
Tuggyák.e, én olvasok es. Miko’ menyek hazafelé a korcsomábó’, há megolvasom a kapukot. A huszonhetedik a mijénk. Osztán vót, hogy eccer-kéccör belévétöttem, há érthető, huszonizé nagy szám, de nagy baj nem történt, me’ ahova bémentem, onnan kivezettek, s rejaállittottak esmen a zútra. Még eddig – köztünk maratt szó legyen – feszt hazaértem. Örvendött es édösanyám neköm, mint aratás előtt a jégessőnek.

No, há ott hagyám abba, hogy olvasok. S boncolok, mint ez az izé, a boncos, a hidegsebész. Megboncolom a betűt, mint a purdé a tetűt. Megolvasom azokot es.
De főleg ha a bonc a borró’ szól!
Na, lám, avval kezdi: Még kérsz-e török. Mit hogy kérjön? Há’ nekik tilcsa a vallásik. A mohamedányoknak nem szabad bort innya. De e biztoson valahol a kamijonparkolóba írta a szótárt, me’ ott vannak törökök.
Hallám tovébb.
A bor a bar, bár, ber, bér, bir, bír, bor stb. erő kifejezői. Micsoda? Erő? Má’ akinek nem viszi el még azt es ami vót addég. Lássák, mit írt oda ez az izé, a szófojtó? A bor a bar, bár bér, bír stb. Mosmá’ a bor barbár, vaj a bárba a bor? Hukk! Bír, ki bír, me’ha valaki, akko’ én bírom.
A stb., na, asz nem tom mija. Azt én nem ittam még. De bort bárba’ bérbe bírtam dögivel.
De ne tuggyák meg, hogy osztán mijen bátor szokok lenni én a bortó’! Ajjaj. Má’ addég, amíg fel nem borútam tőle. Me’ há’ ne felejcsem el, eccer eccer megháborittott, gaborgyás lettem, kóboroltam esszevissza.
Ecce még a bordéjba es bémentem. Me’ a zúgy történt vót, hogy elfogyott a pénzöm. S emléköztem, hogy Julis, a szomszédleány monta vót, hogy ott neki attak vót pénzt. Nem es kicsit! Gondotam, háha neköm es adnak, me há majnem egyidősök vagyunk Julissal, s még szomszéd es. Ő vénlejány, én vénlegény.
Avvót a baj tuggyák-e, hogy tél vót, eppe minmost, s miko’ bémentem a melegbe, há elfogott a zizé. De osztán mikor megláttam a lejányokot! Ajjaj! Há, tuggyák-e, azok nem valának valami vastagon őtözve. Kérdöztem es, hogy mé’? Aszmonták, hogy ez a kötelező munkavédelmi gúnya. Há’ attól a gúnyától elborult az a csepp eszöm es, amit a bor meghagyott vót, de úgy, hogy ott hejbe a perzsába megbotlottam, felborútam, s attól a mozgástól, s a pacsuliszagtól megborjúztam. Oda a padlóra. De emmá a borral jár. Na, de felálltam vóna … legalább én, me’ há izé… A madám kérdözte: feláll? Kérdöm: ki én? Én fel akámiko’. Me’, tuggyák.e, én eddig még feszt felálltam … a fődrő’. De ott osztán ojan kiszógálás vót, hogy fel se kellett ájjak, ki se kelle jöjjek. Két legény felvett, s úgy kihajittott, hogy a lábam se érte a fődet.
Szerencsére künn, miko’ fődet értem, az orromon megtámaszkottam, má’ a jó egyensújjozás végett. Éröztem, hogy még örökké forr a bor bennem. Mondom ott magamba: ha én inné fel tudok állni, akkor hazamenyek, ha nem tudok felállni, akko’ hazamászok….
Nem emlékszöm tovébb mi vót, de reggerre má’ otthon vótam. Asz kérdözte az én édösanyám:
– Fijam, há má’ egy hónapja nem vót esső, hol sároztad így essze magadot?
Há’ erre megneztem a gúnyámot. Aztaaa! Há’ ojan vótam, mint egy téglavető cigán. Mondom neki:
– Édösanyám, sár örökké van, csak eppe’ meg kell keresni. Kolumbán Sándor