A történetet úgy adom át, ahogyan hallottam: Egy férfi félreérthetetlen helyzetben találta feleségét saját lakásukban egy másik férfival. Az ilyenkor elképzelhető szóváltás, csetepaté, pofonok, s a gavallér távozása után, a férfi kiadta útját az asszonynak. Le is út, fel is út. Mehet. Az asszonyé a bútor, azt ő hozta a kész házba. Viheti. A férfi kiszedte a saját dolgait a szekrényekből, fiókokból, aztán összehúzták a bútorokat a szoba közepére. Szóltak is egy fuvarosnak, de az későbbre, estefelére ígérte, hogy eljön. Közben a férfi végezte a most már csak rá tartozó ház körüli munkát, ellátta az állatokat, megjött a csorda, megfejte a teheneket, behozta a tejet. Aztán a fuvarosra várva csendben, az óra ketyegését hallgatva ültek, álltak a konyhában. A papék tőlük hordták a tejet, és a várakozás csendjében betoppant, rájuk köszönt az épp a tejért érkező lány.  
Amint szétnézett, és a nyitott szobaajtón át meglátta az összehúzott bútorokat, nem állta meg kérdezés nélkül:
– Tán meszelnek, hogy a bútorokat összehúzták? A férfi kinézett az ablakon, valahová a távolba céltalanul, és egykedvű keserűséggel válaszolt:
– Mü igen. Eccer má’ eljártuk, s most várjuk, hogy száraggyon.