A létszám számít Az ötvenes évek elején gyorstalpalón kikép­zett katonatisztek mindenben elmaradtak a Horthy tisztek szintjé­től. Amilyen bunkó a ha­talom, olyan bunkók a védői, ez ma is érvényes! Ebben az időben volt a magyar határ­őrsé­génél egy főhadnagy, aki bár meg­tanult írni-ol­vasni-számolni, nem szí­ve­sen foglalkozott ilyesmivel.

A je­lenté­se­ket az írnok­kal íratta. Legényeit leza­varta egy pincébe, és ahogy egyenként jöt­tek föl, úgy végezte el a bo­nyolult létszá­molási művele­tet. Egy reggel kiment ellenőrzésre, az elboronált határsávhoz, és nyo­mokat vett észre. Valaki kifelé átlépte a ha­tárt. Tovább ment, és ott befelé tartó nyomokat látott. Egy ideig töprengett az ese­ten, az­tán be­ment az őrsirodába, és be­diktálta a jelentést: Az éj­szaka nem tör­tént semmi külö­nös. Egy személy kiment, egy sze­mély be­jött, Ma­gyaror­szág létszáma változatlan.  

Kertész Andor, a Párizsban élő, magyar származású fotómű­vész felkérést kapott egy képes folyóirat részéről egy kü­lönle­ges lapp­földi halászati módszer képsorokban való bemu­tatá­sára. Ker­tész fel­készült az útra, és finnországi összekötte­té­sei révén kap­csolatot épí­tett ki a fotóriport elkészítéséhez az északi, lappföldi helyszínen. Ké­rése az volt, hogy biztosítsa­nak egy tolmácsot, aki valamelyik ál­tala beszélt nyel­ven tud, legalább alapfokon. Meg­jelölte a francia, an­gol, német nyelve­ket. A ma­gyart nem. Ugyan már, ki tudhatna ott, a vi­lág­végén magyarul? Találtak is egy ta­nárt, aki valamen­nyire is­merte a német nyelvet, és tudtára adták, hogy egy francia fo­tó­művésszel kell együtt­dolgoznia egy héten át. A fotózással eltöltött egy hét alatt kínnal-bajjal megértették egy­mást. A munka végeztével, Kertész vonattal utazott vissza Hel­sin­kibe, hogy onnan repülővel folytassa útját. Már a vo­na­ton volt, és az ablak­ból, a peronon álló fiatal tanártól bú­csúzva, ön­kéntele­nül anya­nyel­vén, magyarul köszönt el:
– Viszontlátásra, uram. A tanár elfehéredett a meglepetéstől, ámulattól. – Uram, ön beszél magyarul? – kiáltott fel magyar nyelven.
– Persze, hisz magyar vagyok – válaszolt a magyar szóra ugyan­csak megdöbbenő Kertész.
– De ön?
– Budapesten végeztem az egyetemet. Ha előbb mondja, hogy ma­gyar, nem dadogom végig németül az egész hetet. A későbbiekben levél által tartották a kapcsolatot, barátságuk meg­maradt, és sokszor felemlegették ezt a mulatságos esetet.
Sepsiszentgyör­gyön traktorosok szóbeli vizsgáztak gépészetből. Az egyiket „vallatták”. A differenciálmű rajza a táblán, és a vizs­ga­biztos rámutatott a tányérfogaske­rékre:
– Ennek az alkatrésznek mi a neve? A traktoros nem tudja, a társai a padsorból próbáltak se­gí­teni: 
– Leves, leves – gondolva, hátha erről eszébe jut a tányér. A kolléga vette a lapot, és „adta” tovább feleletként:
– Leveskerék!
II. Erzsébet angol királynő a hatvanas években, az angol parla­mentben parancsoló hangon szólt rá a honatyákra, hogy meg kell sza­vazni egy bizonyos törvényt, mivel az államérdek. Az urak a parancsoló hangra megmakacsolták magukat, és nem szavazták meg a törvényt. (Figyelem, nem a magyar parla­ment bólo­gató Mátyásairól van szó!) A királynő el volt kese­redve a ku­darc okán, és újra elment a parlamentbe. Ekkor azon­ban sírva, könnyek közt kérte az urakat, hogy szavazzák meg ezt a fontos tör­vényt. A parlament azonnal megszavazta a törvényt. Az urak szíve megesett a könnyező királynő kérlelő hangján. Lám, nem mind­egy, hogyan kérünk! Még akkor sem, ha szu­verén hatalmi helyzetben vagyunk.