FONT – Régi, néhol ma is használt súlymérték kb. fél kg. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: német < … latin] A FONT  is F.N – N.F gyökből ered: FoN – NoF (f > p: pon), A teremtőerőt szemléltető F hangos FO ősgyökből induló FONT, ősmagyar szó. Ezt az NT páros is igazolja és magyarázza. A FO ősgyökből indul ki a FOrte – erő, amely létrehozza az alapot – FOND. A FO-ND: az alap, a talap. Jelképesen ez a dolgok mélyére visz, a FOND FUND valaminek a FENekét, alját is jelentette az ősmag(yar)-nyelvben. Összességében az F.N – N.F gyök értelme a kiindulás: FANból az élet, FeNből a fuvallat, FONból a fonadék és azok FOlytatása. Ezt az utódnyelvekben fellelhető értelmezés is igazolja. A FONT, mint súly a mély (fund) felé húz. Az ember látja, érzi, hogy a talap, a FOND VOnáND (vonz) a maga irányába, azaz felfedezi a tömegvonzást. A legalsó PONT a LENT. Az a FOND, az alap. Ott VÉGet érEND a leívelő pálya. Ott lent VÉGE leEND a lefelé útnak (innen az angol end, német Ende stb.). A LENT levő FONDig LENDül, ott LANDol taLApot ér. Az a nyugvóPONT. Ehhez viszonyul és viszonyítja a VONzástörvényen alapuló súlyt, amelyet a Föld magához VONT – FONT. A mérlegelés annyi, mint FONTolás. Kérdés: Mi volt az a súlytömeg, amely valaha a FONT mértékegységét adta? Nem lehetett más, mint egy olyan KŐ, amely elfért egy tenyérben. Az első mérleg a két kéz, egyikben a mérendő, a másikban a viszonyító súly. A két kéz fel-alá mozdulattal mérlegel. Ismerős a mozdulat, ma is történik ilyen. Van egy elméleti PONT középen, amelyhez viszonyítva FONTolás közben elmozdulnak a karok, egyikben KŐ, másikban az ALany, amelyet himbál (kölimpal) a két kéz, és mondja: ez PONT annyi, mint… Aztán középen egy PONTban felkötött ág, rúd lett a mérlegkar. Ez lett a KO(m)-PON(t)-A(l). Egyik oldalon a KŐ, középen a rögzített PONT, a másik végén a mérendő ALany, és jött a FONTolás művelete. Az F > P hangváltás mutatja, hogy mennyire FONTos a PONTos mérlegelés. Az NT páros viszonyító jelentésű: PONTos, FONTos – FONDos – ALAPos. A FON, FONat szövevény. A megnevezés is mutatja a bonyolultságot. De a FONTosságot is. Ami FONTos, elsődlegesen FONTos súllyal bíró valami. A régmúltban a csaló mértékért halálbüntetés* járt. A FONTos, FONTosság, FONTossági sorrend, a megoldandó feladat súlyát, súlyosságát, súlyfüggvényi helyzetét jelzik az életben. A FONTOLgatás azt is jelenti, hogy a mérleg nyelvén a FONTot, a súlyt ide-oda TOLogatják mindaddig, amíg az egyensúlyhelyzet kialakul. A FONT fizikai súlymérték megnevezése lett, súlyegységként, ezzel viszonyították, hasonították az árut – esetenként a súlyát – a fizetendő értékkel. A PONTos FONTolási árarányt PENgő aranyban állapították meg. A nagyon FONTos szükségleti cikkeket egyenlő arányúnak FONTolták az arannyal, ez volt az 1×1. A többit viszonyították (2×1, 3×1 stb.) Ezt nevezik váltóaránynak (valuta). Annak bizonyítására, hogy a szó még az egynyelvűség idején kialakult, és az utódnyelvek e forrásból örökölték, íme a CzF Szótár: „(latinul pondus, pondo, németül Pfund, lengyelül funt) 1) A mázsának század része.” De idetartozó az angol pound, albán funt, dán pund, finn punta, indonéz pon, maláj paun, welszi punt stb. Ám nincs az a nyelv a világon, amelyen a szóeredet, annak kialakulási jellemzői ilyen értelmi összefonódásokkal bizonyítható lenne, mint a magyarázó nyelven. ——————————————————
*Ha ezt ma is alkalmaznák, mennyi tisztességes bank, bankár, biztosítóügynökség és más pénzkezelő társaság lenne!