Hogyan merészelt a nyelvészetbe belekontárkodni?!  
Nem csodálkozom, ha velem szemben is megindultak a fentihez hasonló kérdések. Ma, amikor lépten, nyomon lopott dolgozatokról, hamis, lemásolt (plagizált) doktori értekezésekről hallani.
Most, amikor bebizonyosodott, hogy az utóbbi, alig több mint 20 (húsz) év alatt, a végzettséggel (három- négy diploma) rendelkező politikai-gazdasági stb. vezetés “szakszerűen” – végzettségét magasan igazolva – a sárga földig lelopta, tönkretette az országot. Végzettséggel rendelkezők tönkretették az: oktatást egészségügyet. mezőgazdaságot, élelmiszeripart stb.  
És akkor hallom, hogy némelyek felhúzott szemöldökkel kérdezik: Hogyan merészelt ez a senki belekontárkodni a nyelvészetbe?!  
Tetszik tudni úgy, hogy ez az én nyelvem is. Az én édes anyanyelvem! S mivel bosszantott a sok ferdítés, hazugság. Nem vagyok sem ijedős, sem idegbeteg. Nem őrülök bele a meg nem értésbe, nem érdekelnek az ilyen vélemények, végzem dolgomat, mert az idő nekem ad igazat.   A hivatásos nyelvészek pedig hadd egyék a kefét, ha nem tetszenek az általam felfedezettek:
1.      A hangok értelme, és annak fontossága.
2.      A kötött mássalhangzó-párosok.
3.      Az értelemadó hangnyalábok.
4.      A névadás legkevesebb három jellemzőjének összhangja.
5.      Az ősmag-nyelv utódnyelveinek függősége az ősgyököktől, mivel egyetlen saját gyökkel sem rendelkeznek.
6.     A magyar nyelvbe visszahozva bonthatók, elemezhetők a világ összes nyelveinek szavai.  

 
Egy kis tájékozódás végett ajánlom olvasásra!  
Erich von Däniken: BIZONYÍTÉKOK című könyvét.  
A MŰ EREDETI CÍME : BEWEISE COPRIGHT © 1974 BY ECON VERLAG GMBH, DÜSSELDORF UND WIEN ALL RIGHTS RESERVED ! A FORDÍTÁS A WILHELM HEYNE VERLAG 1991. ÉVI KIADÁSA ALAPJÁN KÉSZÜLT . HUNGARIAN TRANSLATION AND EDITION © 1993 BY LAP-ICS FORDÍTOTTA : TRETHON JUDIT  
Részlet: Akik bizonyítottan tévedtek a tudományban
 

Ha csupán egyetlen bölcs birtokában lenne az abszolút igazság (lehetne!), akkor elsőként állnék elébe a vélemények és a „tények” perében. Ám a tudomány vezérszónokai újra és újra tévedtek, s nemegyszer vakon mentek el fontos dolgok mellett. Ezért is hiányolom olyan mértékű ítélőképességüket, amelynek alapján kimondhatnák a végső, döntő ítéletet. A tévedés nem szégyen, ha levonjuk belőle a hasznos tanulságot. S figyelem, az ítélettel és a megítéléssel csínján kell bánni! Ráadásul hiányolom a szerénységet. Tudok olyan grandiózus tévedésekről, amelyek a múltban történtek, s még a legutóbbi időkig is ismétlődhetnek. Ezek tények. Könnyedén sorolhatnám a példákat a tudomány pápáinak vakságáról akár a végtelenségig, de inkább válogatok belőlük, hogy a felsorolás ne legyen unalmasan hosszú. Az összes tévedésből az Ótestamentum terjedelmét meghaladó enciklopédiát lehetne összeállítani. Óvakodom attól, hogy kotorásszak a tudományos fejlődés ládájában, de azért rá szeretnék mutatni a korszakos gondolkodás néhány érdekes fordulatára akkor: Amikor Nikolaus Kopernikuszt (1473-1543) választom, aki az akkor elfogadott világképpel szemben azt állította, hogy minden körmozgás a Nap körül történik, ezért a világmindenség középpontja a Nap közelében van. . .
Amikor Johannes Keplerről (1571-1630) beszélek, aki be is bizonyította, hogy a bolygók olyan ellipszispályán keringenek, amelynek egyik fókuszában a Nap található…
Amikor Giordano Brunót (1548-1600) említem, aki volt olyan pimasz kijelenteni, hogy több világ is létezik odakint… Amikor Galileo Galileit (1564-1642) idézem, aki tagadta, hogy a Föld a világmindenség központja…
Amikor a „felperes” kijelenti, hogy ezeket a kiváló férfiúkat „csupán” vallási meggyőződésük miatt üldözték az akkor fennálló rendszerek. Így is fel lehet fogni, bár a kutatások már régen feltárták, hogy a kortárs tudósok nagy többsége is dühödten utasította el az alapvetően új eszméket. Nos, rendben van. Az inkvizíció már régen megszűnt, nem lobognak a máglyák, nem közösítik ki azokat, akik merészen szállnak síkra az új eszmékért. A tudomány, az egyház egykori bástyája, hittételeinek védelmezője, most félelmeitől megszabadulva kaput nyithat a legtöbb új tudomány előtt, kitárhatná az ajtót az új teóriák és hipotézisek előtt, vagyis megtörhetné a forradalmi eszmék előtt tornyosuló blokádot. Most persze nem a fantasztákra gondolok, nem azokra, akik évről évre feltalálják az örökmozgót, hanem másokra, akik új elméleteiket ténybeli bizonyítékokkal is képesek alátámasztani. Ám ha valami új dolog meg akarná rengetni a tudomány előre gyártott elemekből álló „várát”, a tudósok máris keresztezik az útját. Az új teória ma is legalább akkora dühödt vált ki, mint régen, a lobogó máglyák korában, amikor az okoskodó gyors és kellemetlen végzete visszaadhatta a megzavart vezető rétegek lelki nyugalmát. Mai tudósaink közül néhány mélyen tisztelt, okos úriember odatapad az alma mater kimeríthetetlen keblére, magukra szedik a vélt ismeretek löttyedt zsírrétegét, mint egy páncélt, s jól tápláltan gurulnak szembe a kényelmetlen újdonságokkal. Az urak néha egymással sem értenek egyet, de — „egységben az erő!” — csak azért is falat emelnek skanzenjük köré, amelyet számunkra irracionális módon „szentnek” tartanak. Módszereiket igen ellenszenvesen adagolják a körmönfontságtól az agresszivitásig, s ezt célszerű eszköznek tartják. Az amerikaiak nyersen, de találóan „killer phrases” -nek, azaz gyilkos frázisoknak nevezik ezt a módszert. Tudósaink ezzel csapják agyon a számukra terhes és kellemetlen új tudományokat, akár a legyet. Meg is érteném mindezt, a szeniorok kozmetikázott önteltségével együtt, ha ez a rejtett hivalkodás nem lenne annyira haladásellenes. Ha fel kell adniuk szorgos tanulmányaik építőköveiből emelt erődítményüket, csak úgy árasztják a dühös kinyilatkoztatásokat.  
Killer phrases! Gyilkos frázisok!  
Tömegével akadnak olyan felszínes érvek, amelyek mindenképpen megtéveszthetik a gyanútlanokat. Például: Ez a teória nincs klasszikus érvekkel alátámasztva!
— Imponáló frázis és gyakran kétségtelenül hatásos. Ez a teória túlságosan radikális, alapjaiban ingatja meg a tudományos ismereteket!
— Eme gyilkos frázisnak hasonlíthatatlanul elrettentő hatása van. Nem működött együtt az egyetemekkel!
— A maga egyszerűségében megragadó, hatásában elképesztő érv. Ez őrültség! Különben már mások is megpróbálták!
— Hogy a próbálkozás eredményes volt-e, vagy valamilyen okból eredménytelen, az a frázisgyártó titka marad. Semmi értelmét nem látjuk ennek!
— Hatásos, mert túljátssza a szakmai vakság fölényét. Már régen bebizonyították az ellenkezőjét!
— Lehetséges, de nem valamilyen elavult módszerrel történt a bizonyítás? A teória elfogadását a vallás tiltja!
— Nem megfogható,   de „élő” érvelés. Ez még nem nyert bizonyítást!
— Quod erat demonstrandum = ezt kell bizonyítani!
— jelentette ki már Kr. e. 300 évvel az alexandriai Eukleidész. A tudomány Grál-lovagjai generációról generációra öröklődő respektust követelnek maguknak. . . és egy mesés, automatikusan működő Public Relationship-et. Azok a szemfüles újságírók, akik a politika terén állandóan résen vannak, a PR-től elbódulnak, így a valódi haladással szemben vakok és süketek lesznek. A PR effajta hatásmechanizmusának megvalósítása Az elefántcsonttorony lakóinak  legnagyobb és legcsodálatosabb eredménye. De térjünk vissza a tudományos tévedők perújrafelvételéhez!  
Megdönthetetlen  
Egészen a 17. századig uralkodott a „horror vacui”-ról szóló tudományos elképzelés. A kifejezés jelentése: irtózás az űrtől. Ez azt jelentette, hogy a természet nem tűr el légüres teret, s az nem is létezik, mert Isten akaratának megfelelően a természet kitölti azt. Mindenki elfogadta ezt, de akadt valaki, aki kételkedett. Már szinte hallom a szemrehányást: megint egy fantasztáról van szó. Így járt Otto Guericke (1602-1686) is, aki államférfi és fizikus, szülővárosában, Hamburgban városi tanácsnok, majd később Magdeburg polgármestere volt. Guerickét nem rettentette el a vallás figyelmeztetése a horror vacui-tól. Kísérletezett, barkácsolt és feltalálta a légszivattyút, amivel előállította a légüres teret, vagyis a vákuumot. 1654-ben a birodalmi gyűlésen mutatta be, hogy légüres térben nem hallatszik a megcsendített harang hangja és elalszik a gyertya lángja. Híressé váltak a „magdeburgi félgömbök” is: Két pontosan összeilleszthető, négy méter átmérőjű rézgömbből légszivattyú segítségével kiszívatta a levegőt, s nyolc befogott ló ereje sem volt képes szétválasztani ezeket egymástól. Aztán a polgármester mintegy magától értetődően egy ventilátor segítségével szétnyitotta a két félgömböt: a levegő sziszegve áramlott a vákuumba, a félgömbök rögtön szétváltak. Tehát miről van szó? A világ minden tudósa azt tanította, hogy vákuum nem létezik, s ekkor Guericke polgármester úr mindenki szeme láttára bemutatta, hogy bizony létezik a légüres tér és hatalmas nyomása van a levegőnek. Persze a dolgot ősrégi, mindig visszatérő mesével magyarázták: a véletlennel. Megpróbálták kisebbíteni a feltaláló érdemeit, néhány tudós azt terjesztette, hogy a bemutató sikere csak a véletlennek köszönhető. Guericke nem hagyta, hogy bolondot csináljanak belőle. Az „ő” vákuumával megcáfolta azt a tudományos tényt is, hogy légüres térben nem terjed a fény, és rámutatott arra is, hogy a vákuum elnyeli a hangot. Önbizalommal teli ellenfelei csak akkor tolakodtak előtérbe, amikor többé már nem lehetett tagadni felfedezésének valóban fejbevágó tényeit. Az „újonnan jöttek” fennen dicsekedtek a felfedezés érdemeivel, az egyetemen is bölcs előadások hangzottak el róla, csak éppen Otto von Guericke copyrightja ment feledésbe. Szép kis eljárás, nem?  
Reis rezonancia nélkül telefonált   1861. október 26-án mutatta be Johann Philipp Reis (1834-1894) eredetileg kereskedő, majd később magántanító az első távbeszélőt a Frankfurti Fizikai Egyesület ülésén. A bemutatót 1864-ben Geissenben egy természettudományi konferencián megismételte. Bár az összefüggő mondatok továbbításában akadtak még hiányosságok, a rendszer lehetőségei tagadhatatlanok voltak. De különösebben senki sem érdeklődött iránta, Reis találmánya nem keltett visszhangot a tudósok körében. Amikor Karl Kramarach 1872-ben Münchenben kiadta a „Geschichte der Technologie”-t (A technika története), egy szót sem ejtett benne sem Reisről, sem az általa „telefon”- nak nevezett készülékről. A találmányról már olyan tökéletesen megfeledkeztek, hogy meg sem említették volna többet, ha történetesen Alexander Graham Bell (1847- 1922) nem lép színre az általa továbbfejlesztett Reis-féle készülékkel. Ekkor hirtelen sokaknak eszébe jutott a hesseni falu autodidakta feltalálója. Reis azonban két évvel később, teljesen elszegényedve meghalt. Találmánya neki nem hozott hasznot. Pedig ha csak minden telefonkészülék eladása után néhány pfennig részesedést kapott volna, minden idők egyik leggazdagabb emberét tisztelhetnénk benne.  
A kis doktor Mayer arcátlansága  
Az energia-megmaradás törvényét 1845-ben vitathatatlanul egy hajóorvos, dr. Robert Mayer (1814-1878) bizonyította be, s szinte őrületbe kergette a tudományos világot. Hogy jön ez az outsider ahhoz, hogy éppen Batáviában, a tudósok feje fölött felállítson egy örök érvényű alaptörvényt, amikor sem megfelelő képzettsége, sem egyetemi tanszéke sincs? Mayer doktor a beteg matrózokat az akkoriban szokásos érvágással kezelte. Feltűnt neki, hogy a vénás vér (ami otthon sötétebb) és az artériás vér (otthon világosabb) közti színkülönbség a trópusokra érkező európaiaknál kisebb, mint az otthoni szélességi körökön. A puszta megfigyelés nem elégítette ki Mayer doktort. Azt kérdezte magától: vajon miért van ez így? És felismerte a nagy meleg és a munka közötti összefüggést: a trópusokon a test kevesebb saját hőt termel, az alacsony égés kevesebb széndioxidot használ fel, így a vér színe világos piros lesz. És mi van akkor, kérdezte tovább Mayer, ha a munka növeli a hőt? Ha ezt tudja tenni, akkor a munka a hővel, a hő pedig a munkával helyettesíthető. Heilbronnban, az atyai patika hátsó traktusában hosszas kísérletezésbe kezdett, majd megszületett az évezred természettudományos felfedezése. Ha törvényes eljárás zajlott le, akkor jogosan feltételezhetjük, hogy dr. Mayer energiatörvénye a leglelkesebb fogadtatásra talált. Gondoljunk csak bele! Nem szeretném itt ecsetelni a hajóorvos kálváriáját, csupán a száraz tényekre szorítkozom. A tudósok — egészen Justus von Liebig-ig, aki Mayer egy cikkét megjelentette Annalen der Chemie című kiadványában — állandóan támadták Mayert és gúnyolódtak elméletén. A doktor agyhártyagyulladást kapott, majd később, alighanem az állandó intrikák miatt idegrohamok gyötörték és az elmegyógyintézet állandó lakója lett. Ellenfelei elérték céljukat: bebizonyosodott, hogy Mayer energiamegmaradós törvénye csupán egy őrült fantáziájának terméke. A német tudomány e „sikere” után majd tíz évig agyonhallgatták a felfedezést, sőt, miután Mayer meghalt az elmegyógyintézetben, már fel sem merülhetett a neve az alaptörvény felfedezésével kapcsolatban. Ám John Tyndall angol fizikus (1820-1893) a Royal Society egy 1852-ben tartott ülésén a tudós közönség előtt elismerte Mayer elsőbbségi jogát az energiamegmaradós törvényének megalkotásával kapcsolatban.  
A tudomány más tiszteletreméltó kép-viselői, mint például Hermann von Helmholtz (1821-1894), Rudolf Clausius (1822-1888) és egyéb korifeusok vitatták Mayer elsőbbségét, s meg a heilbronni magánpraxisát is megpróbálták tönkretenni: ki kezeltetné magát egy örült orvossal?”

Lehet tovább olvasni a könyvet.  
Még sok bizonyíték van benne, az irigy, kizárólag csak a diplomáikat lobogtatni tudó, terméketlen „tudósok” dühéről, az okosan gondolkodó, lelkes, eredményes felfedezők irányába, akik értették azt, amit csináltak, bár nem volt végzettségük hozzá.   Olvasóim iránti tisztelettel, Kolumbán Sándor.