Valaha a kezdetekkor a sátoralja törzsek családjai békés együttélésben művelték szorgalmasan az elfoglalt földet, saját területüket, termeltek a szükséglet szerint, és azt felhasználták maguk közt mindenki hasznára.
Nem volt más felettesük csak a bölcs sátorapa, a törzsközösségnek korban legöregebb, tiszteletreméltó vezetője, de neki nem adózott senki, hacsak nem ajándékképpen vitt neki valami nagyon különlegeset, szépet, hogy örömet szerezzen azzal.
Mellette lehetett még néhány vén, akik a vitás dolgokban eljártak, döntöttek a lehető legigazságosabban, de ezért nem kértek semmilyen jutalmat, mert saját sarjaik javát szolgálták ezzel. Ezek semmilyen ajándékot nem fogadtak el soha senkitől, nehogy a részrehajlás gyanúja vessen árnyékot döntéseikre.
Békéjüket egy idő után portyázó betörők zavarták meg. Ezek olyan emberek voltak, akik nem szerettek dolgozni, így nem volt saját termésük, saját maguk által készített ruházatuk. Viszont enni, ruházkodni nekik is kellett, így hát elmentek és elrabolták a békés termelőktől azok javait. E rablóportyáik során az emberek testi épségét, életét sem kímélték.
A sátorapának, s a körülötte levő véneknek intézkedniük kellett sátoralja népük, törzsük megvédése érdekében.
Úgy határoztak, hogy a kemény testi erőben levő fiatal férfiakat rendelik őrként felvigyázóknak, az esetleges újabb támadások kivédésére. Kineveztek egy vezetőt, akire rábízták: válasszon magának társakat, majd valamiféle védekező fegyverekkel is ellátták őket.
Az őrök állandóan figyelték, vigyázták a környéket.
Ennek következménye az volt, hogy mivel az állandó őrséget vállalók nem dolgozhattak teljes idejükben saját családjaik javára, a törzset alkotó családok a saját terményeikből kellett pótolják azt.
Ez volt az adó első formája.
A betörések szaporodtak, a rablás némely törzseknél életformává vált.
A védelem megszervezése a békésen dolgozó, alkotó, termelő törzseknél egyre nagyobb fontosságot kapott. Egyre több fiatal férfit kellett elvonni a termelőmunkából. Kisebb hadat kellett felállítani a védelemre. Ruházni kellett őket. Azoknak családjai eltartására szükséges adomány mennyisége is nőtt.
Ez azokat érintette, terhelte, akik dolgoztak, akik kétkezi munkájukkal megtermelték e javakat.
Azaz, terhükre nőtt az adó.
Az őrséget vállaló fiatal férfiak egy idő után hatalmat éreztek kezükben, és úgy gondolták, nekik több is jár, mint az átlagnak, hiszen életüket is kockára teszik a törzsért. Felvetették: ha nem kapnak nagyobb támogatást, nem vállalják a további őrködést.
Ez volt a munkabeszüntetés fenyegetésével való zsarolás egyik kezdeti formája.
Kezdtek megvetően nézni a földet művelőkre, magukat fontosabbnak tartván azoknál. Tiszta ruhában, fegyverrel a kezükben jártak, akikre –, mint védelmi erőre – kezdtek felnézni a körülöttük levő gyengébbek, főleg nők és gyermekek.
A gyermekek szemében vágyálom lett a közéjük tartozás. Nem az egyszerű fárasztó földművelő munka vonzotta őket, hanem felnőttként a védőhadba álmodták magukat. A fiatal, szép nők is ezekhez csapódtak inkább.
Innentől kezdve a munkájával élelmet és ruházatot előállító, dolgozó népréteg – a korábbi megbízó – kezdett alávetett szerepbe süllyedni.
Az állandóan megismétlődő rablások miatti fenyegetettség okán olyannyira megnőtt a védelmi erők fontossága, hogy vezetőik a sátorapától és a vénektől is bizonyos engedményeket követeltek a kétkezi munkájukkal termelő családok kárára. Ha viszont a sátorapa, és a vének ellenálltak, akkor a hadak vezetői félreállították őket, és maguk választottak olyan urat a nép fölé, aki addigi tetteivel kirótta magát, jelesebb volt a többinél, kirítt, kitűnt a többi közül, s aki vezérként kiállt a nép elé.
Kirótt,kirítt, kiállt, parancsoló hangját felemelve rivallt.
Megszületett a királyi intézmény, annak fényűző udvartartása.
Kiknek a terhére?
Azoknak, akik valaha megbíztak néhány markosabb legényt a családjaik, javaik védelmére!
Azóta eljutottunk oda, hogy minden kétkezi termelő munkásra jut legalább 10 – 15 olyan, akit „megbízott” ügyei intézésével, akiket eltart, de akik mára föléje kerekedtek, nyomorgatják, ellehetetlenítik, uralják, fényűző életmódban élnek,és utálattal megvetéssel viselkednek irányukban.
Sőt, mi több – a rablógyilkosok oldalára álltak megbízóik ellenében!

Kolumbán Sándor