Valaha a kezdetekkor, az ősiségben, a sátoralja törzsek családjai békés együttélésben művelték szorgalmasan az elfoglalt földet, saját területüket, termeltek a szükséglet szerint, és azt felhasználták maguk közt mindenki hasznára.

Nem volt más felettesük csak a bölcs sátorapa, a törzsközösségnek korban legöregebb, tiszteletreméltó vezetője, de neki nem adózott senki, hacsak nem ajándékképpen vitt neki valami nagyon különlegeset, szépet, hogy örömet szerezzen azzal.

Mellette lehetett még néhány tisztességben megvénült férfi, batrán, akik a vitás dolgokban eljártak, döntöttek a lehető legigazságosabban, de ezért nem kértek semmilyen jutalmat, mert saját sarjaik javát szolgálták ezzel. Ezek semmilyen ajándékot nem fogadtak el soha senkitől, nehogy a részrehajlás gyanúja vessen árnyékot döntéseikre.

Békéjüket egy idő után portyázó betörők zavarták meg. Ezek olyan hitvány törzsek fajzatai voltak, akik nem szerettek dolgozni, így nem volt saját munkájukból származó terményük, saját maguk által készített ruházatuk. Viszont enni, ruházkodni nekik is kellett, így hát elmentek és elrabolták a békés termelőktől azok javait. E rablóportyáik során az emberek testi épségét, életét sem kímélték.

A sátorapának, s a körülötte levő véneknek intézkedniük kellett sátoralja népük, törzsük megvédése érdekében.

Úgy határoztak, hogy a kemény testi erőben levő fiatal férfiakat rendelik őrként felvigyázóknak, az esetleges újabb támadások kivédésére. Kineveztek egy vezetőt, akire rábízták: válasszon magának társakat, majd valamiféle védekező fegyverekkel is ellátták őket.

Az őrök állandóan figyelték, vigyázták a környéket.

Ennek következménye az volt, hogy mivel az állandó őrséget vállalók nem dolgozhattak teljes idejükben saját családjaik javára, a törzset alkotó családok a saját terményeikből kellett pótolják azt.

Ez volt az adó első formája.

A betörések szaporodtak, a rablás némely törzseknél életformává vált.

A védelem megszervezése a békésen dolgozó, alkotó, termelő törzseknél egyre nagyobb fontosságot kapott. Egyre több fiatal férfit kellett elvonni a termelő munkából. Kisebb hadat kellett felállítani a védelemre. Ruházni kellett őket. Azoknak családjai eltartására szükséges adomány mennyisége is nőtt.

Ez azokat érintette, terhelte, akik dolgoztak, akik kétkezi munkájukkal megtermelték e javakat.

Azaz terhükre nőtt az adó.

Az őrséget vállaló fiatal férfiak egy idő után hatalmat éreztek kezükben, és úgy gondolták, nekik több is jár, mint az átlagnak, hiszen életüket is kockára teszik a törzsért. Felvetették: ha nem kapnak nagyobb támogatást, nem vállalják a további őrködést.

Ez volt a munkabeszüntetés fenyegetésével való zsarolás egyik kezdeti formája.

Kezdtek megvetően nézni a földet művelőkre, magukat fontosabbnak tartván azoknál. Tiszta ruhában, fegyverrel a kezükben jártak, akikre –, mint védelmi erőre – kezdtek felnézni a körülöttük levő gyengébbek, főleg nők és gyermekek. A gyermekek szemében vágyálom lett a közéjük tartozás. Nem az egyszerű fárasztó földművelő munka vonzotta őket, hanem felnőttként a védőhadba álmodták magukat. A fiatal, szép nők is ezekhez csapódtak inkább.

Innentől kezdve a munkájával élelmet és ruházatot előállító, dolgozó népréteg – a korábbi megbízó – kezdett alávetett szerepbe süllyedni.

Az állandóan megismétlődő rablások miatti fenyegetettség okán olyannyira megnőtt a védelmi erők fontossága, hogy vezetőik a sátorapától és a vénektől is bizonyos engedményeket követeltek a kétkezi munkájukkal termelő családok kárára. Ha viszont a sátorapa, és a vének ellenálltak, akkor a hadak vezetői félreállították őket, és maguk választottak olyan urat a nép fölé, aki addigi tetteivel kirótta magát, jelesebb volt a többinél, kitűnt a többi közül, s aki vezérként kiállt a nép elé.

A tisztességre, becsületre, tiszta kezekre épülő addigi atyai tekintélyelvű hagyományos törzsközösségi lét szilárd alapja megingott

Olyan vette át a vezetést az addigi, védelemmel megbízottak közül, aki kiemelkedően merész, tettre kész, RIKító tettekkel tta be magát a köztudatba. Aki kiállt, parancsoló hangját felemelve rivallt. Megszületett a KIRályi intézmény, annak fényűző udvartartása.

Kiknek a terhére?

Azoknak, akik valaha megbíztak néhány markosabb legényt a családjaik, javaik védelmére!

 

Azóta eljutottunk oda, hogy minden kétkezi termelő munkásra jut legalább 10 – 15 olyan, akit a közösség „megbízott” ügyei intézésével, akiket eltart, de akik mára fölé kerekedtek, nyomorgatják, ellehetetlenítik, uralják, félelemben tartják. Ők viszont fényűző életmódban élnek, és utálattal megvetéssel viselkednek „megbízóik” irányában.

Sőt, mi több – esetenként a rablógyilkosok oldalára álltak, állnak ellenükben!

————–

Ma majdnem minden hivatalos fórum szemtelenül szembehazudja az őt eltartó népet. Tévúton jár a népellenes elnyomó világpolitika, lebontva országokra.

A tanügy már nem a mindennapi valós gyakorlati életre felkészítő intézmény. Az élet eredetét kutató, tudománynak nevezett sarlatánság, tételesen nem képes bizonyítani állításait. A nyelvészet tagadja a nyelvek igazi eredetét, lekezelően bánik a nyelvet beszélőkkel, félrevezető hamis tanokat erőltet. Gyógyászatnak nevezik az intézményesített népmérgezést, művelődésnek az elfajult erkölcsi mocskot.

A történelemtudomány simlisen hazudik, eltitkol valós ősleleteket. Amihez nem tud hamis elméletet gyártani, arról még egy kukkot sem szól. Akkor sem, ha tárgyi bizonyítok hemzsegnek körülöttünk.

A társadalmi szerkezetrendszer oly „tudományosan” szervezett, hogy csoda az eddigi talpon maradása. A tömegeket ezerféle vallás térítgeti a kanyargós tévúton stb.

 

A felsoroltakat a nagy hatalmú bankár-tőkerendszer mohó, sunyi, uralmi tényezői vezetik, rángatják a háttérből tetszésük szerint a pénznek nevezett orrkarikára kötött vezetőszárral.

Mindenki hazudik. Ebből már sportot űznek.