„Mássalhangzó: a nyelv elülső részével a felső fogsor mögött képzett zárhang, a t zöngés párja.”

d hang jelöli a: folyamatosságot, folytonosságot (idő, jövőidő), cselekvésre utal (dia), jelöli kedélyt, hangulatot, az üde, édes, a jókedv (dal) fogalmát, a simogatásra ösztönző domb, ded alakzatokat. Bódító, élvezeti hang. Az érem másik oldalán a durvaságot, ellenvetést, ellentmondást (de), így a vád és védelem hangja is.

Édes érzelmek, kedves, pajkos fogalmak kezdő- vagy uralkodóhangja. Ösztönből jövő kezdőhangja a domb, domború, dudor, duda, ded (kerekded), didi, dundi, dudi, dió, dob, dagad, deged, degesz, duzzad, derű, dugó, döme, döbön (bödön), dal, danol stb. szavaknak.

Kissé  kedélyes, játékos alaphangulatot idéz. A didi is a beszélni kezdő csecsemő ajkán fogant – a gömbölyűségek iránti ösztöni vonzódásból eredő szóképződmény. Gyerekek játék közben egymást ujjaikkal döfködve mondják: dege-dege-dik-dik. Nem hiába van ott színező hangként a melléknévképző magánhangzók előtt. Például: alkonyodó, gömbölyödő, fésülködő, kezdődő, álmodó, édesedő stb. Vagy a magánhangzó végződésű, jelzőből, melléknévből képzett ikes igék előtt. Például: a –d/ik, durcáskodik, édesedik, kerekedik stb.
A Czu-Fo szótár szerint a di, dia a csinál ige egyik alakja, a csizma-dia, azaz csizmacsináló, csizmakészítő. Innen a d hangnak a jelzőben való oly szerepe, mely árnyaltan cselekvésre utal, mert a fésülködő, kezdődő, álmodó stb. kifejezések személyi részvételből, tettből induló átalakulást sejtetnek. Ilyen a d hang szerepe, cselekvőre alakító jelenléte az ikes igékben: kezdődik, álmodik, fésülködik.

A de, ellentétes kötőszó, az ellenvetés, ellentmondás, ellenvélemény megformálásának kezdőszava, ám az is kiérződik, mintha kötődése volna a di, dia alakhoz, ellenvetve az előző állapotnak, más cselekvési irányra mutatva.
Az édes Éden. A hedoni édes élet, édes, édesség. A d hang az édes élet, a dolce vita hangja is. Ha régiesen fogalmazunk: a jó nedűtől jön a jó kedű, kedűsek, tehát jókedvűek leszünk. A jókedvben benne a k átütő ereje (ék), az e, mely a d-re, derűre mutat, és a v virgonc, vidám meghatározó kezdőhangja.

De nemcsak a hedoni, azaz édeni gyönyörök, élvezetek tömkelegének, hanem az ésszerű hétköznapi élet örömei megnevezéseinek is kulcshangja. A d hang ezekkel is kapcsolatos. Kisgyerekként szerettük, ha dédelgettek, dajkáltak, dudorásztak, az édes didi, didikó tejecskéje után altatódallal és dudlival bújtattak kiságyunkba. A didi a kisbaba legédesebb szava. Aztán a kis dundi nőtt, már kapott egy kis odút, egy kis sarkot, ahol elbújt, játszott, majd kiment az udvarra, ott dagonyázott az agyagban, különböző állatokat gyúrt, szobrászkodott. Dedós lett, ahol a dada néni vigyázott rá.

Később eljött a durcás dac kora, a kamaszkor.

Az iskolában szerettük, ha megdicsértek, szerettük, ha dicsérő díszoklevelet kaptunk. Miután kinőttük az iskolát, elértünk a deli ifjúkorba. Nagyot dobbant a szívünk, amikor az első bálon egy édi kis duci, dundi kislányt felkértünk egy döcire. A lányok, mint kis dívák, már megpróbálták követni a divatot, kecsesek voltak, csábosak a kis dudáikkal, és ennivaló édes kis ajkaikkal csacsogtak, doromboltak, duruzsoltak fülünkbe.

Majd aztán az első találkán átölelhettük a kislány darázsderekát, simogattuk domborulatait, hajlatait. Meghívtuk egy vacsorára, vagy egy bálba döcire, melyet édes csókkal jutalmazott, s ettől diadal érzete öntött el.

Ha ő  ezek után későn ért haza, akkor volt otthon atyai-anyai dörgedelem. Na, ez utóbbi már nem édes.
A diadal szó a dia gyök kapcsán, egy sikeresen elvégzett feladat fölötti örömérzet, akár egy vizsgán átjutott diák. Ha figyelembe vesszük a d és gy rokonhangzását, rájövünk, hogy a dia lágyabb alakja a gyak, tehát gyakorol. A diák szó is gyakorló, mondhatjuk: dia/kornok. Tehát a viadalban elért diadal a diakorlat sikeres elvégzése fölötti örömérzet. Az ősnyelvből (ősmagyarból) leágazott ógörög ez értelemben vette át, dia – tesz, vagy át. Tehát átment a megmérettetésen. A második d jelenléte nyomatékolja az állapot értékét.
A dia szó tesz értelméből lett a dolog. Az ógörög dialog (dia=át, log=szó) két ember dolga, egymásközti át-szólása, párbeszéde.

A divat is tett. A divat, a dia=át értelméből eredően átmeneti megmutatkozási irányzat, mely meghatározó lesz egy évadon át, az alatt dívik. Mondhatnánk – a divat teszi dialgát (dolgát). Viszont ott van benne az avulást jelző v hang. Előbb vagy utóbb sorsa beteljesül. Ismerős a jelszó: múló divat.

A dévajságról a v hangnál.
Nem épp minden d édes vagy feladatmegoldó jelentésű, mert a d hang a disznó, dancs, dölyfös, dőzsölő, dorbézoló, dorongoló, dörgés, dőreség, durva, durvaság, dúló-fúló, dohogó, düh, dühös, dúvad kulcshangja is. Ám mindig jobb a szép dolgokra gondolni.

Így hát, ha d, akkor édes édeni élet! A dolce vita!
A d hang az edény, bödön, hordó, veder, dob szavakban is jelen van. A fentiek domborított alakjára utal.
A beszéd szóban a d hang jelenléte sokatmondó, mert a beszéd, tettekre (dia) sarkalló kimondott gondolat. Ami az enyém, sajátom, tulajdonom, dalolva vagy durván mondom, úgy adom elő, ahogyan tudom, folyékonyan (id) mondom, vagy eldadogom, vidulok, vádolok, támadok vele, vagy védem magam, de mondom…

A beszédben – a fogalomban – a d minden jelentése benne van. És a Magy. Ért. Kézisz. szerint a tótoktól vettük át. Ez marhaság!
A d hang, valaminek állandó folyását, folyamát jelző szavakban is alaphang. Benne az állandó folyamú, folydogáló, megállíthatatlan idő szóban. A folyó régiesen: id, később ügy, mely állandó folyamatban levő dologra utal. Így van jelen folyónévben is: Feketeügy. Mintha az állandó folyamatosság jelzőhangja lenne. A folyamatra, folytonosságra rákérdező szó a: meddig? És, hogy nyomatékolja a d hangot (írásban kettőzi), annak vagy az idegesítő, csöpögő folytonosság, vagy a túlzott kíváncsiság az oka.
1953-ban az Aranycsapat a római Olimpiai stadionban 3:0-ra verte a fényes olasz labdarúgó válogatottat, a fiatal és tehetséges olasz középcsatár, Galli többször veszélyeztetett Grosics kapujánál. A csapatkapitány, Puskás, megunván ezt, rászólt a középhátvéd Lórántra:
– Lóri, meddig villog még az a center?!
Erre Lóránt keményebb játékkal kikapcsolta Galli „villogóját”, és a meccs végéig alig hagyta labdába rúgni.
Az i, ü ma is gyakran cserélődnek a tájszólások különböző szavaiban: idvesség, üdvösség, idő, üdő, de régebb a d és gy is egymás közt. Figyeljük meg a beszélni kezdő kisgyereknél, hogy a gy hang helyett mindig d-t mond. Ő nem ügyes, hanem udes. A gy hanggal kezdődő szavak, mintha a párkapcsolat gyöngéd érzelmi kifejezéseit, a gyermekhez kötődő szavakat, és a nagyobb létszámú emberi együttélés nyomán felmerülő indulatokat jelölnének. Erről majd a gy hang bővebb kifejtésénél.
Az Éden szó vizsgálatánál mindenképp az édes jelző, a zavartalanul élvezhető élet jut eszünkbe, mivel ez azt is jelenti, de a d hang a folyamatosságot is jelzi, mely szerint hosszú időre tervezett állapot helyszíne lett volna. Az n hang a hang szóban is a zöngést jelzi, éneklő hang, tehát érzelmi, hangulati töltete van, ugyanakkor az n a nő, nőiség kezdőhangja. A d hangnak itt valami olyan értelme is van, mely biztonságot sugall – véd. Édenben éden/get/ve (szeretve), véd/en/ve (védve) vagy. Védenc vagy, aki védve van – édve, édike.
Védve és szeretve – egyetlen szóban!
Ne feledjük G.B. Shaw magyar nyelvet méltató szavait: „…ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Visszatérve a disznó, dancs, dölyfös, dőzsölő, dorbézoló, dorongoló, dörgés, dőreség, duhaj, durva, durvaság, dúló-fúló, dohogó, düh, dühös, dúvad kifejezésekre.
Megállapítható, hogy az első kettő – disznó, dancs – a tisztaság hiányát jelzik, az sz itt szisszenő nemtetszési hang, a cs a mocskot jelzi.
A következő  kettő – dölyfös, dőzsölő – az f fennhéjázó, felelőtlen büszkeség, a zs hang a zsarnok jelzője.
Azok a jellemvonások, melyekben az r hang is jelen van, az együttélést legnehezebbé tevő tulajdonságok. A dorbézoló, dorongoló, dörgő, a dőre, dőreség, durva, durvaság, dúló-fúló (ez csak r>l hangváltás, a durva oly mérges, hogy fúj mérgében, ebből a dúló-fúló, aki dúl, tör, zúz maga körül, dulakodik (dől minden). (Oroszhegyen ma is fúl az, aki fúj.)
A többi – dohogó, duhaj, düh, dühös – a felfokozott indulat jellemzői, különösen a h hang jelzi ezt, mivel itt a mélyről jövő h hang egy mély belső indulatot jelöl. A dúvad pedig állati tulajdonságot. Nem mindegy milyen mássalhangzó van „társbérletben” a d hanggal. A másodlagos fontosságú mássalhangzónak szerepe van a d-vel kezdődő szó, fogalmat kifejező árnyaltságában. De nemcsak ezzel a hanggal kapcsolatos, hanem sok más kezdőhangnál, más kifejezéseknél is vannak másodlagos fontosságú hangok.
Van még egy szerepe a d hangnak, melyen sokáig töprengtem, mivel nem tudtam besorolni sehová. Aztán leesett a tantusz. A csend, rend szavakban játszott szerepe volt előttem furcsa.
Csend. A csengő hang éles, esetenként bántó, idegesítő. Ettől csak egy hangkülönbség választja el a csend szót, mely hangok teljes hiányát jelző fogalom. Két szó: cseng, csend. Két hang: g, d. A g hang ott van jelölőként majd mindenhol, ahol valamilyen hang keletkezik. Például: súg, zúg, zeng, bing-bang, dong, bong, cseng, zörög, dörög.
Rend. A r hang szerepéről az a megállapításom, hogy ott van szinte mindenhol, ahol valami megbontja, megtöri az addig fennálló békét: recseg, ropog, robban, rombol, dördül, dübörög, rémít, hörög, förmed, röhög, röfög, tör, őrül, túr, mérges, rondít, rámol, renyhe stb.

A rend pontosan a fentiek ellentéte. A re gyök egy folyamat elindulását jelzi (lásd az e hangnál). A renyheség is az, és a felsorolt szavak is arról szólnak.
Mi tehát a d hang szerepe a bántó hang a felfordulás ellentéteiben?
A csend és rend szavakban a d hang, a fentieknek való ellentmondás! Szelíden, ha csak kijelentő módban tett megállapításról van szó, keményen: – Csend és rend legyen! – ha felszólító. Tehát szűnjön meg a csengés és a renyheség, legyen csend és rend. Néha ez a szerepe a d hangnak a felszólító szavak végén is. Ellentmond az addigi állapotoknak, és ellentétes irányú cselekvésre sarkall.
A véd, vad, vád szavaknál a magánhangzó a döntő.* Az e, é magas fekvésű magánhangzók utáni ddelem (fed, véd), az a, á alacsonyfekvésű magánhangzók utáni, támadást (vad, vád) jelent. Úgy is mondhatjuk, hogy a támadást is, és annak kivédését is a d jelzi.

Az ellenvetés példája lehet a bírósági vád és védelem.
A d hanggal végződő helységnevekben kedves, becses tulajdon jelentése van a hangnak: Etéd, Küsmőd, Telegd, Farcád, Lókod, Csomád, Csinód, Csanád stb.
Végcsengőként: ad, csüd, fed, híd, lúd, mód, pad, rúd, szid, tud, vad, vád, véd,

* A magánhangzók befolyásolják az értelmezést, attól függően, hogy alacsony- vagy magas fekvésűek. A magas fekvésűek a vidám, derűs, az alacsonyfekvésűek a borús irányba viszik el az értelmezést. A magánhangzók olyanok, akár a nők, jót is, rosszat is tudnak faragni a férfiból saját kárukra vagy hasznukra. A magánhangzók keresik a mássalhangzók társaságát, szeretik a figyelmet magukra terelni, főleg a magas fekvésű, vidámabb hangok.

A mássalhangzók  önmagukban is értelmezhetők, de azért színesebbek, kifejezőbbek, ha magánhangzó van mellettük.