Felső  nyelvállású, ajakkerekítés nélkül elül képzett, zárt, rövid magánhangzó. Az i hang közelre mutató: itt, ide, ihol. Félelmi hang: ijed, ijeszt, ijedelmi, iszonyodó, irtózatot, de irgalmat kifejező szavakban is kulcshang. Az i hang mutató, helyjelölő, igazsági, irgalmi, felhangoló vidám érzelmeket, mozgást, illeszkedést kifejező gyökökben is kulcshang. És a gyors mozgásé: iklat, ireg, izeg, iram.

Az inni, itat, iszik kifejezések gyökelem hangja. Van egy az e hanghoz hasonló rámutató szerepe a szavak elején, amely néha helyre mutató. A szavak végén is, ahol itt értelmű megjelölő szerepe van térben, időben: pesti, kolozsvári vagy tavalyi, idei, mai, tegnapi.

Iciri-piciri, inci-finci, ici-pici, kedveskedő kicsinyítő szavak.  \

A Czu-Fo szótár négyféle útbaigazítást ad az id gyökre:

1. idő, mely lehet üdő is. Itt a d hang a folytonosság jelölője, az ő távolra mutat.
2. ideg, ideges, idegen stb. Az ideg lehet ingerek érzékelője, de lehet az íj vagy hangszer idege, húrja. Az idegen, idegenkedés, ebből az i az iszony, a de az ellenvetés a beilleszkedésre, elhatárolódás a beépüléstől egy bizonyos környezetbe. A g vagy a gőgöt vagy a gátlást jelzi, az n a visszatetszés, nemlegesség.
3. idv, üdv, idvezül, üdvözül, ide. Ebben az alakban a megtérés, az ide visszatérés értelme rejlik. A d itt a lehetőség folytonosságát sejteti. A v a világosság, vidámság jelzője ez esetben. (üdv – üde)
4. idom, idomos, idomít, idomtalan. Ez lehet egy megtervezett folytatólagos alaki körvonal, (d jelenlét), az m, az idom esetében, akár a kerámiánál a körvonal simítással való alakítását jelenti. Egy előretervezett viselkedési formába kényszerítés – idomítás (ember, állat) –, mely nevelési folyamat (d), itt az m hang érzelmi tényező jelenlétét mutatja.
Az if gyök az ifjú, fordítva fiú, f>v hangváltással iv, ivadék. Az if-jú ju alakja ment át a latinba juv, juvenis, ifjúságot jelentő szavakba, akár a pi-ros ros része a latin nyelvekbe a szín jelölésére. Az ifjú i hangja, a vidámság hangja, az f a törzsi erő, a j a jó jelölője, az ú a szóvégi fordított gyök kezdőszava lenne: jú – új.

Ugyanez vonatkozik az iga, jog szavunkra, melynek régies formáját vette át az etruszkoktól a latin nyelv jugum alakban (románul jug – iga). Tovább menve, az igazság – jogasság, igtat – jogtat, irgalom – jorgalom. Ezekből van a juss, ami jog szerinti illetmény. Ez ment át a latin nyelvbe a justitia alakban a törvény, jog megnevezéseként.
Az ig gyökhöz kötődik az ige, ígéret, a remény szava, ékvesztő i-ként: igen, igaz (így az, egy az). Az i hang egyenességet jelentő szerepe legjobban az igazság szóban mutatkozik meg. Igazság, mert ami nem, az gazság. Csak az egyetlen i hang a különbség, és mily nagy az űr a két fogalom közt!
Az ig gyök határragként is jelen van a magyar nyelvben. Ennek értelme az, hogy a tisztesség, becsületesség szellemében csak eddig, addig, az igazság szöggel lerögzített végpontjáig mehet el egy becsületes magyar ember!
Az ig gyök (i>e hangváltás) rokonfogalmi kapcsolatban áll az egy kifejezéssel. Egy az igazság. Vagy – igazság egy van, öröktől fogva létezik, csak a hazugságot kell mindig kitalálni. És erre megy el ma az egész emberiség energiája. A hazugságok kitalálására. Nézzünk szét magunk körül. Mindenhol jelen van, mint minket elborító gaz.

Még a nyelvkutatás területén is! Na, még ott igazán. Féltékeny, kicsinyes nyomorult senkiket tör a nyavalya, nehogy a világ rájöjjön a ma magyarnak nevezett nyelv legősibb voltára.
A Czu-Fo szótár az igy gyököt, igyekezet, ügyekezet, igyenes, egyenes alakban bontja ki. Az igyenesből jönne az igen, mely elhajlás nélküli, félremagyarázást kizáró felelet. Aki az igent így értelmezi az csak igyekvő egyenes ember lehet. Az igazi magyar ember egyenes, nála az igen, igen, a nem, nem! Akinél ez nem így van, az csak beszéli a nyelvünket, de sajnos, nem magyar! Még akkor sem, ha annak született! Mert sajnos nem annak nevelték.
Az i hang vigalmi hang is.  Ihog, vihog, ficánkol, vickándozik – ihaja-tyuhaja. A v hanggal társulva hangulati kedélyállapotot fejez ki: víg, vígság, ebben a hosszú í elnyúló jó hangulatú állapotot, a rövid i ezen belüli vigadozást, vidámságot, a vidám hangulatot jelzi.
Az ih gyök a h jelenlétéből adódóan belső ösztönzést sejtet. Ihlet. Az i lehet egy felső erő, Isten, a h a lehelet, a mélyről jövő belső erő. Mondják, hogy rálehelt a múzsa, így ihlette őt, mármint a művészt.
Az ik gyökben az i hangnak, akár az illan szóban, gyors mozgásra utaló szerepe van. Iklat, cikázik, siklik, akár a gyík, kígyó. Cselekvésre utaló jellegét az ikes igékben is láthatjuk.
Az in gyök a helyből elmozdulást vagy jeladást leíró szavak gyöke: inog, indul, int, integet.
Az i hang a megmutatkozás, láttatás fogalmát (íme), annak milyenségét is sejteti. Illik, nem illik. Illő, illendő. Tehát ez valakik előtti viselkedésre utaló megjegyzés. Az, hogy valaki illegeti-billegeti magát, tehát tetszeni akar, szintén feltételez egy megfigyelőt, aki előtt ez végbemegy. A szépség mindig látvány, és akként is érvényesül. Itt van az ill gyökben az l hang szerepe. Az l kettőzése azt is sugallja, hogy nem elég, ha az általam nyújtott látvány szerintem illő, az is számít, mit fogad el illendőnek ő? Figyeljük meg nyelvünkben „…a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”

Bizony G. Bernard Shaw megérezte ezt nyelvünk tanulmányozása közben, és mélyen megérintette őt. Az érintés, illetés – tett. Ez még az ihletben is érződik. Megérint egy gondolat, egy szépség látványa. Valamire serkent! Illet, érint, ihlet,tvány, gondolat.
Visszatérve az ill gyökre, szintén látvány a villámként elillanó pillanat. Mi marad? Esetleg az illat, melynek forrása elillant, nyomot hagyván maga után.
Ím. „Íme az ember.” Közelre mutató: íme, eme, emez (távolra: amaz). Imitt-amott, vagyis közel, távol elszórtan.
Az imola hosszúszárú ingadozó, a kecses ingadozásból eredően lett női név – Imola, az am, em, im az érzelem gyökszavai.

Az im gyök az ima, a kérelem gyöke is. Itt is érezhető az érzelmi állapot. Az ima szóban mind az im, mind az am gyök benne van, az am fordítva. Szanszkrit nyelven az am – tisztelet.
Irgalom. Az ir kedélyszó gyök a Czu-Fo szótár szerint három irányba mehet el: irgalom, irigység, irtózat. Az irgalom, a jorgalom régies alak szerint a jó dolgokhoz tartozó. Az irg, jorg, szorg bővített gyökök mind a folytonosság értelmét adják, akár a forgalom esetében. Az irg bővített gyök ir, ireg, forog értelmű, ez esetben a kegyelem érdekében való forgolódást jelzi. A kedvező kifejezéseknél az alom megnyugtató jelzést közvetít. Például, nyugalom. Az irgalom párja a kegyelem.
Iram. Az ir gyök ireg-forog, a gyors mozgásra utal, valamely irányban, z hanggal izeg.
Irigy. Az irigység is lehet kétféle. Van jó értelemben vett, mely esetében nem azt irigylem, hogy neki van, vagy ő sikeres, hanem az bánt, hogy nekem nincs, vagy nem vagyok sikeres. Ez esetben a gy hang nem gyűlöletet, hanem vágyat jelent, és ösztönző. A másik irány már a gyűlöletig fajulhat. A gy itt a gyűlölet irányába megy el, és gyilkos hajlamokat is táplálhat.
Irtózat. Az rt hangpáros az ártó tettlegességtől, ártalomtól való félelem. A félelmi isz gyökből ered az iszony, mely egy nem kívánt viszony miatti iszonyérzet is lehet, így eliszkolunk. Ebből a gyökből indul az iszamodás, mely az iszonyat miatt lelki is lehet.
Iz, izület, az egymáshoz szorosan illeszkedés fogalma, innen a bizalom, bizakodás, biztonság.
Íz, ízlelés. Az íz szó szintén az illeszkedés, a nyelv tetszése, vagy nemtetszése szerinti. A kedvező, kedvezőtlen fogadtatás. Az észlel ugyanaz, mint az ízlel, egyiknél az elme, a másiknál a nyelv.