A birtokomban levő Magyar Értelmező Kéziszótár* 1985-ben az Akadémiai Kiadó által gondozott köteteiből sokat tanultam. Igényes, tiszta magyarázatokkal ellátott, felvilágosító értelmezéseket fejtegető mű. Kivéve a kommunizmushoz kötődő kifejezések magyarázatait.

Ám ezek mellett még van egy óriási, mondhatni, végzetes hibája. A szavak, kifejezések eredetére vonatkozó megállapításai.

E szótár szerint nincs is magyar nyelv.

Csak néhány szó. Szerkesztői szerint a Kárpát-medencébe érkező  magyarok a ma használatban levő szavaink közül talán legtöbb tíz százalékot használtak, a többi kifejezést mutogatással oldották meg. E szótár szerint őseink nem tudtak beszélni!  ‘, ‘De szerencsére jöttek az áldott jó, vajszívű tótok, rácok, bunyevácok, vagyis szlávok, és megtanították beszedára. Majd a románok, németek, görögök, zsidók, és szerető, melegséggel ölelő karjaikba vették Árpád apánk makogó népét, óvodáikban, iskoláikban megtanítván legalább folyékonyan makogni, kurjongató, gurgulázó, mutogató őseinket.

De nem csak őket, hanem az ógörögöket is! Biztosan szomszédok voltak. Arról gondolhatjuk, mivel „Franciaország és India határos.” Ezt Petőfi írta, úgyhogy ez szent! Akkor Tótország és Görögország miért ne lehetne? Bizony!! Bár az már a legek birodalmába tartozó teljesítmény, de ha van időgép, mint a mesében, moziban?!

Aki ezt kétségbe vonja, az egy pimasz fasiszta! Mert nagy nép ez a szláv nép. Ajajajj! Már akkor is hatással volt a világra, amikor még nem is létezett!

Nézzék meg a szótárt – a Jóistent is ők tanították meg teremteni!

Gyámoltalan, totyakodó őseink évszázadokig a szabad ég alatt háltak asszonyostól, kölykestől, mivel nem tudtak leverni egy sátortartó cölöpöt sem. Hogy miért? Mert nem is ismerték, azt sem tudták, mi a neve, amíg oda nem hívták a szláv Szvatopluk fejedelmet, megkérdezni, mert hiszen a szlávok, azok meg oly nagy tudósok voltak, annyira ismerték a cölöpöt, de annyira, hogy még az ógörögöket is ők tanították meg erre. Csak amilyen buták voltak azok a görögök xülüp, xilop, xolop alakban vették át.

Mivel is vágtak volna cölöpöt őseink, hiszen a szekercét is a szlávok adták a kezükbe. De nem csak őseinknek, hanem az ógörögöknek, latinoknak is. Hogy mi mindent köszönhet a teremtett világ a magasfeszültségen hallatlanul kiművelt szlávoknak, a vodkán termő mámoron és a magyar nők becstelen megerőszakolásán kívül?!

Megáll az ész!

A tatárokkal való találkozásuk előtt őseink nem tudtak tákolni, azaz szőni sem. Pucéran jártak, vagy valamelyik házaló Mordekáj Móricka öltöztette őket, mert bár a tákolásról a tatároktól hallottak először, azok nem adtak felszerelést hozzá, hiszen osztovátát, vetélőt, motollát is Szvatopluktól kaptak. Az ógörögöket és a latinokat is a tatárok és a szlávok tanították szőni, fonni. És zabot is az áldott jó szlávok adtak őseink lovainak, mert addig nem is tudták micsoda, és persze abrakolni is a beláthatatlan messzi múltba vesző lovas hagyományokkal rendelkező tótoktól tanultak. A magyar ló – ha volt egyáltalán valamiféle gebéjük őseinknek – beteges, fasiszta, irredenta nemzeti öntudattól vezérelten, első kóstoláskor kiköpte a szláv abrakot. A pimasz. Aztán néhány slattyos, ficós, mecsári tót súgott neki valamit Dunaszerdahelyről, mire mégis megette.

De ezeket a lovakról mondott dolgokat ne tessék komolyan venni, mert azok csak fikciók, mivel ha jól megnézzük, őseink gyalog érkeztek a Kárpát-medencébe, maguk húzták a finnugoroktól kapott kis kétkerekű szekereiket, meg volt olyan is, aki csúsztató talpakon húzta batyuját. Lovat majd később Szvatopluktól kaptak ajándékba. A tótok összes lovát ideadták, már azokat, melyeknek nem fagyott le a szarvuk az előző kemény télen.

Őseink nem tudtak meghúzni egy vonalat a finnugorokkal való találkozásuk előtt. Ebből eredően vetni sem tudtak. Honnan, ha ugyan volt ekéjük, de nem tudtak vele szántani. „Száz évbe tellett, míg a lovaglástól elgörbült lábaikkal megszokták az eke utáni egyenes járást.” (Mígnem jött az áldott emlékű, /ja’ még nem/ jóságos, vigyori, Lipótváros Gyöngye.) Dobálták ide-oda a sátor körül az ekét, de nem volt annyi eszük, hogy használják.

Ez a szótár nem írja, de én tudom még kisiskolás koromból, hogy minket szántani, szánon csúszni, a magyar gyerekeket szánkózni a szlávok tanítottak messzemenő jóindulattal, türelemmel. Addig a fenekünkön csúszkáltunk… gatyafékkel.

A szlávok egeket verő műveltségét, rendkívüli jóságát, türelmét mi is megtapasztaltuk a XX. században, amikor asszonyaink megerőszakolták, majd kitelepíttették, üldözték őket.

Őseink gyomokat, sóskát, cikóriagyökereket, galagonyát, kecskerágót legeltek, mivel a finnugorokkal való találkozásuk előtt nem ismerték a vadat, nem tudtak vadászni sem. De azt sem tudták, mi a köleskása, az árpát is a törökök mutatták meg nekik. De minek is gabona, mikor csépelni sem tudtak, arra is Szvatplukot kellett hívni, és ő is őrölte meg számukra a gabonát.

Hogyan, miből éltek meg a tótokkal való találkozásuk előtt, föl nem fogható. Se sátor, se élelem, se fejsze, se ásó, se kapa.

Akkoriban, ha a kisgyerek kérdezte anyukájától, mi lesz a reggeli:

– Bükkmakk, gyökérrel, kincsem, és rá, lehasalva iható friss patakvíz! – tudniillik a vödröt is a tótok adták, előtte viszont a markukból vagy lehasalva ittak.

Az, hogy kincsemnek nevezte gyermekét, nem is biztos, mert a kincs bizonytalan eredetű kifejezés, de magyar semmiképp. Ugyanis túl egyszerű volna, és így hihetetlen.

A gyémántot is németektől meg franciáktól kapták. Mert miért ne, hisz a franciáktól csupa gyémánttal kirakott jó szándék sugárzott felénk mindig. Soroljam?

Onnan kaptuk: a vérbajt, a trippert és Trianont.

Eddig nem is sejtettem, hogy mástól semmiképp nem kaphattunk gyémántot, csak a németektől és a franciáktól. Szóval meg kellett várnunk, míg kialakult a francia, és a német nemzet. Addig nix gyémánt! A francia, meg alig több mint ezeréves nemzet.

Egyidős a franccal.

Ettől függetlenül – e szótár szerint – egy dolog biztos: a magyar, élhetetlen, önmaga erejéből megélni képtelen, semmi nép volt. Ezt így egy az egyben elhihetik, mert bizonyítható, hogy egészséges, értelmes beosztással enni sem tudtak.

Mert ugyebár a finnugorok megtanították, mi a nyíl, mi a tűz és mi a vad, de vadat űzni csak a törököktől tanultak meg nagy későre. Addig csak lesték, és gyűlt a nyáluk. De ekkor még azt sem tudták, mi az íz, mi a zamat. Erre aztán, a konyhájukról messze-messze földön híres-neves németek okították ki őseinket. (Azok, akik tőlünk tanulták meg az evőeszközök használatát.)

Azt, hogy hogyan kell ebédelni, vacsorázni a szlávok mutatták meg. Ameddig nem találkoztak a szlávokkal addig csak reggeli volt és slussz! Nem ebédeltek! Nem!!! Azt sem tudták, mi az. És Árpád apánk minden este vacsora nélkül fektette le éhesen siránkozó népét.

Borzasztó!

Mikor ezt megtudta az áldott jó Szvatopluk, úgy megolvadt a szíve, mint a vaj, és megtanította ebédelni, de még vacsorázni is a magyart. Attól kezdve minden este könnyes elérzékenyüléssel mondta nekik:

– Nehogy má’ vacsora nélkül feküdjetek le, gyerekek! Inkább gyertek át hozzánk, csak ide Szerdahelyig. Majd adunk ott nektek!

De ez még semmi! Mert ha valaki ez idáig azt hitte, hogy a csárda magyar szó, magyar fogalom, akkor most gyorsan változtassa meg maradi sovén-fasiszta, becstelen, eltulajdonító véleményét!

Hogy miért? Mert nem az! Nem ám!

Szerb… vagy horvát… vagy talán perzsa, még nincs eldöntve, most nyálazza a tentaplajbászt valamelyik fingugró nyelvész, hogy a megfelelő teketóriába besorolja, ám hogy magyar nem szabad legyen, az már biztos. Majd megmondja a Glatz úr, csak megvárja, míg kiegyenesedik a lábunk, és tudunk csárdást táncolni kecmergre.

A csárdást, persze szégyentelenül, pimaszul sajátunknak tartjuk, mert miután elloptuk a fent említett népektől a nem kellően levédetett csárda fogalmát, rögtön elloptuk a franciáktól, németektől a tanz-ot, dance-ot is, és kitaláltunk, kimagyarkodtunk fasiszta módon egy táncot, s azt elneveztük csárdásnak…, mint a kiskalapot. Azért … és csak azért, hogy igazoljuk – a miénk volt, mióta a világ.

És csinálni sem tudtak a magyar férfiak – semmit. Főleg gyereket nem. Mivel a magyar nők nem voltak sem csinosak,
sem csintalanok, csak a szlávok, mert az is az ő szavuk, ugyebár, így csinálni mindig hívni kellett valakit. Szerencsére a szlávok tudták a csinálás titkát, és Sztálin elvtárs, meg a Szvatopluk rögtön idevezényelt egy nagy sereg, habzó szájú kanokból álló, nagy-nagy oktondi, muszka-morva-cseh disznócsürhét, hogy ne engedjék kiveszni a magyart, csináljanak má’ valamit.

És jöttek…, csináltak.

Aztán jöttek a tótok is, a vajszívű áldott jó tótok, de ők csak Dunaszerdahelyig. Jöttek történelmet csinálni. Hősies tót történelmet. Mivel be kell pótolni az ezeréves mulasztást, le kell választani a piszkos magyar történelemről a makulátlan, galambszelídségű, hősi tót történelmet, és tűz-víz, be kell írni a dicsőséges szlovák történelembrosúra negyedik oldalát is. Hogy legyen legkevesebb félujjnyi vastag a kötet.

A vastagborítóval együtt!

Legalább olyan vastag, mint a minket ócsárlók pofáján a bőr.

És lehetne folytatni…


A birtokomban levő Magyar Értelmező Kéziszótár szerkesztői: Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszki Miklós.
Ez a csapat belefulladt a saját meggondolatlan, bizonyíthatatlan hazugságaiba. Alapelvük, akár a Habsburg utasításra dolgozó Hundorfer vagy Budenz uraknak és utódainak: Nincs magyar eredetű szó semmilyen fogalomra, a mai magyar nyelv egy hordalék nyelv, úgy lopkodtuk össze szavainkat a körülöttünk élőktől.
Ha a szerkesztő urak még élnek, fogadják elismerésemet a szakmai munkájukért, és részvétemet a kifejezések eredetére vonatkozó megállapításaikból kiolvasható lepusztult magyarságukért. Bár, elképzelhető, parancsra tették. De akkor is!
Mert, hogy hóhér legyen valaki, ahhoz hóhérlélek kell!