Minden hang alapértelme a magyar nyelvben keresendő! Csak a magyar nyelvben mutatják meg teljesen értelmezhetőségük összes jellemvonásait!
Az ember, a körülötte történő eseményekhez – legyen az bármely érzékszervvel felfogható – különbözőképpen viszonyul, de majdnem mindig ösztönből hangot bocsát ki. Ezzel jelzi a hatás milyenségét.
A hangok közül a mássalhangzók erőteljesek, irányt mutatnak, értelmi meghatározók. Vegyük úgy, mintha azok férfiak lennének. Ezek két nagy csoportja a zöngés és zöngétlen. Továbbá ajak-, fog-, szájpadlás- és gégehang. Ezen belül: zár-, rés-, zár-rés-, pergőhang.
A női érzelemvilág gazdagabb, színt visz a társaságba, és érzelmet gerjeszt. A nő „fészekrakó”, van egy külön kis világa. Párhuzama a hangokban: minden magánhangzó folyékony zöngehang, az érzelmek igazi kifejezői, a beszéd muzsikáját adják, szótagképzők, mindegyiknek külön zöngéje van. S amint nő nélkül sivár, színtelen a férfisors, úgy magánhangzók nélkül nincs dallam.
A hangok értelmének kutatásában a legelső, legkifejezőbb ösztöni ősgyökök segítenek, melyek a léttel, élettérrel kapcsolatos megnyilvánulások kifejezői. Ezek a megszólítások, az emberi tulajdonságok, jellemzők, életjelenségek, az élettéri alapeszközök megnevezéseinek alap- vagy tőszavai. Pl.: hé, hű/s, hő, tű/z, fa, fő, fe/sz, fo/rr, ka/n, kő, üd, id, pü, pi, nő, bő, ég, él, ál/l, lá/b, bú, íz, né/z, ké/z stb.
1990-es év egy gyönyörű nyári estjén, a hátsó ülésen három kisgyerekkel érkeztünk meg a koraest fényeiben pompázó Budapestre, és ahogy a Petőfi hídra felhajtottam, jobbra nézve fölfelé, elénk tárult a Duna. A gyerekek tátott szájjal nézték a fényeket hullámzóan ringató, csillogó Dunát, a Gellért hegy fényeit, a kivilágított Várat, a rakpartot, a hidak fényfüzérét. És az addig soha nem látott gyönyörű látványtól meghatottan, érzelmeinek legőszintébb kifejezéseként a legkisebbikből tört fel a hang: – Aztaaa…, de szép!
Ösztönből jött az A hang, mert ez a még feldolgozatlan élményből eredő ámulat emelkedő erejű hangja. De a vágy kifejezője is: Ah!
Az Á inkább leértékelő, nemleges hozzáállást kifejező lefelé ívelő ösztöni hang. Kellemetlen behatás esetén, hirtelen emelkedő erejű és rövid. Innen az ázni szavunk, melyet a kellemetlen hidegvíz hatásakor felkiáltásként hallatunk: – ááá!
Ilyenkor á-zik az ember. Hasonlít a né-z szóhoz, mely a nééé felkiáltás igei alakja, és látványra utal.
Az E bemutató hang: Ím e, íme, eme, ez, emez. De az Á hanghoz hasonlóan leértékelő, nemleges hozzáállást kifejező lefelé ívelő bosszús ösztöni hang is: Eh! Az e hang nyelvünk egyensúlymércéje.
Az É figyelemfelhívó, megszólító: – hé! Legmagasabb fekvésű hang. Égek, érted, érted égek! Tiszta a lég, ott fent szép kék az ég. Valami ég, eljött a vég. A miért kérdésben is az é a legélesebb, a szó ott éri el a legmagasabb hangszintet. Ha valami magasan van, nyújtózom, hogy elérjem. A nehezen kiismerhetőt felfogván, értelmemmel odáig fölérvén: – Ééé-rtem! Vagyis ésszel fölértem annak magasságáig. Az értelem a létre ébredt ember elméjében jelképesen a legmagasabb helyen álló felfogó, befogadó, begyűjtő (szűk vagy tág) tároló tér. Az ért/elem hasonló a villanyerőt tárolni képes elemhez. Vehetjük a napelem példáját: befogad – átalakít – kibocsát.
Az I az idegek ösztöni hangja. Ijed, riad, irtózik, ingerült. Ijesztéskor is ez a hang hagyja el az ajkat.
Az Í hívó, vijjogó, visító, sikító – vidámság, vígság (mely lelki síkság, csuszamlás) hangja. Ugyanakkor az e hanghoz hasonlóan bemutató, sőt címkéző hang, elől a cégérellő c hanggal: ím a cím, a címzetes urak címe, címere.
Az O, Ó hang is lehet ámuló, bámuló. Ó-óóó! De az oldottság hangja is, az óhaj, vagy kellemes megadás sóhajhangja, általában lefelé ívelő, elhaló hangerővel. Az Ó a visszafogás hangja is: hóóó!, melynek hangereje a helyzettől függően ívelhet föl és le is. Ugyanakkor az n hang társaságában, azOn nyugodva, fura rejtélyes értelmet kap: búsOng, borzOng, babOna stb. Az sz is rOsszra viszi, bOsszú, bOszorkány stb.
Ö, zavarában össze-vissza kavar, ötöl az ember. Az Ő a bőre (tág tér), nagy terjedelemre ámuló, vagy a hőre ijedős ösztöni hang.
Az U, Ú legalacsonyabb fekvésű hangjaink. Ezt a hangot fújjuk ki magunkból elfulladó, elhaló hangerővel, fárasztó tett utáni nyugalmi helyzetbe téréskor. E hangot hallatjuk elcsúszáskor ösztönből – húúú! –, de az utálatérzet kifejezésének is borzongó ösztöni hangja.
Ü, a zavartan hümmögés, de idegi hatás ösztöni hangja is. Az első vízbenyúlás: üd, hüd. Az Ű a rendkívüli elcsodálkozás, a hüledezés – hűűha! Ijesztő hang is – tűz!!! Ezek felfelé ívelő hangerővel. A bűzutálat – hűűű! – lefelé ívelő hangja. Mindkettő űz. Ám a szűzi tűz körülfűz, és nem enged.
A magánhangzók értelemmeghatározó, -pontosító szerepe a jól látható, ha ugyanazon mássalhangzók által alkotott gyököknél cseréljük a magánhangzókat. Például: nyag/gat, nyeg, nyög, nyug/vó, nyűg, vagy tar, tár, ter/ű, tér, tor, tör, túr, tűr szavak különböző értelméből is.
Az ősmagyar alapszógyökök két hangból – egy mássalhangzó, és egy magánhangzó – állnak. Ezek külső hatások által kiváltott, a lélek legbelsejéből kiinduló, az agyban megfogalmazódó természetes, ösztöni emberi hangnak gyökké rögzült, bővítményeikkel többféle értelmet nyerő alapszótagjai. Így mentek át a magyar nyelvből kiágazó nyelvekbe, és ott is léteznek, élnek, bár némelyik torzulást szenved azon nyelv hangzástörvényeihez igazodva.
A beszédhangok teljes ismerete azért nagyon fontos, mert így jobban megértjük a szóban elfoglalt helyük jelentőségét.
A legjobb példa erre az élet és az étel szavaink. Az ételem lételem, léte az életem feltétele. Két magánhangzó és két mássalhangzó sorrendcseréjének változatai különböző értelmet adók. Van, ahol a t főnévképző, tárgyrag, vagy a tett kifejezője.
A hangsorrend cserés, vagy gyökfordító szóalkotás példázható a h, d, ü>i hangokkal. A h hang a mellkas közepéből kibocsátott levegő által, a hangszálak rése közt képződő lehelethang. A mélyről jövő h hanggal egész bensőnket adjuk. Ezért nem ly-el, hanem h-val alakult mélyen fekvő anyaméh megnevezése, mivel így jobban érzékelteti az egész belső önmagát adó anyaság fogalmát. A h az őszinte, belső érzelmet kifejező jelképes mélység hangja is. Ezért a hűség – hűtlenség fogalmának kezdőhangja. A d erős, hangsúlyos végletek hangja: véd, vádol. Az ü, i hangok idegi hatást kijelző ösztöni hangok.
A hüd szóval a hőmérsékletre utal, mely hideg, adott esetben üdítő. Ha fordul a sorrend: düh, ez már mást mond. Ez is idegi vonatkozású, de nem felüdítő (hűvös), hanem idegforraló. A dühösség, felgyülemlett, felforrt (hő), mélyen belülről feszítő idegi állapot.
Egy másik példa a tér – rét gyökfordítás. Mindkettő kiterjedés, az r kitárja, nyitva hagyja, de a pattanó t lezárja a teret. Így érzékelhető, hogy a tér lehet végtelen (űr), a rét viszont, ha nagy is, csak a látóhatárig ér. A hatalom korlátoltságát is a t jelzi.
A szóban közlendőnek alapeszköze a hang, így az egész nyelvnek is. Ezek teljes ismeretében lehet rátérni a továbbiakra. Olyanok a hangok is, mint az emberek: van köztük barátságtalan, ellenkező, ellentmondásos, megbízhatatlan, erélyes, kemény, ellenálló, szembehelyezkedő, rejtélyes, kiismerhetetlen, de van kedveskedő, barátságos, hűséges, vidám és bohó is. Mint ahogy majd minden emberben van jóra és rosszra való hajlam, így minden hang jelen van az érem mindkét oldalán levő kifejezésekben, ám nem egyforma arányban.
Van bolondos vagy becéző, cikiző, csacsogó, kedves és vádló, feszes, gátló és görgető, győztes és gyáva, hű és háborgó, jóságos, jajongó, kedves, kevélyen akadékos, lágyan dallamos. Van emlőjéből emető, nőies, anyás, van tiltó, nemleges, piciny pimasz, rendes, romboló, súlyos, sziszegő szépség, tettre kész, takaros, tomboló, totyogó, vidáman vaduló, érzelmes zűröző, zsendülő zsivány stb.
Van alapos, van aljas, álomszép sápítozó, éles nyelvű édes, illemes és iszonyú, ordító, óbégató oltalom, undok utálatos, ügyes, és van bűz és tűz.
Ha két férfi összeáll, valószínű komoly a cél, de ez lehet két különböző jellem szövetsége is. Attól függ ki a hangadó köztük, ki áll elől. Ez a kötött mássalhangzó párosoknál érvényes.
Ha férfi és nő, akkor a nő általában jellemalakító hatással van a férfira – jóra vagy rosszra viheti. Ki tudja hozni belőle elrejtett, addig szunnyadó értékeit, vagy rosszra való hajlamait. A hangoknál ugyanez a helyzet. A magánhangzó milyensége – alacsony, magas fekvésű – kidomborítja a vele társuló mássalhangzó különböző jellemzőit.
A lágyított mássalhangzók nem a szilárdság kifejezői. Ami árnyalt, az élét, erejét vesztett, ami kotyog, nincs rögzítve, a gyagyás agya „kotyog”, a gatya lötyög a lábszáron, a tyúk, kutya lötyögő, ténfergő állatok. Ami folyó, lazán szétömlő, lötty, lotyó. A régies tákolás komoly munka volt, de a taknyolónak nem az orra folyt, hanem munkája volt gyenge. Volt hitben erős, ki halni is kész volt elveiért, de a nyimnyám, hitvány, hitében ványadt, gyenge akaratú az élveiért sem.
Ha valamit, valakit leértékelni akarunk, ösztönösen jönnek ajkunkra az ilyen lágyított mássalhangzós kifejezések: gyagyás, taknyos, lotyó, nyimnyám, nyamvadt stb. Ez belénk van táplálva, és mindazokba, akik ezt a nyelvet tanulták, beszélik a bölcsőtől a sírig. Ám a lágy hangok nem mindig a leértékelést fejezik ki. Erről alább.
Vegyük előbb a legerősebb hangjainkat, ezek: a K, az R és a T.
A K az éK, a hatóeszKöz, az R az eRő, mely indítja, mozgatja az eszközt, a T paTTan a TeTTre, ez a két előző által elvégzeTT haTéKony munka (TáK), cseleKedeT. Az egészet megtervezni, elindítani, véghezvinni aKaRaT kell. Az aKaRaT fogalmának kifejezésére a legeRősebb mássalhangzókat használjuk. De csak a magyar nyelvben! Az első fontos tevékenység az élelemgyűjtés, beTaKaRítás volt. A TaKaR, beTaKaRít szavaknál ugyanezeket a Kemény hangokat használjuk. Az aRaT szó is részben ezekből épül. Az erős aKaRaT siKeRT aRaT. Vagy másként: az eRős aKaRaT siKeRT aRaT/HaT. Itt a H hang jelzi, hogy csak eRős belső óHajjal, lelki odaHaTással lehetünk HaTéKonyak.
Az egészet meg kell tervezni. Honnan a terv, és mi kell a megalkotásához? Itt már lágyabb, hajlékonyabb tényezők leírására alkalmas hangok jönnek számításba.
Az aGY, a Művet megáLModó eLMe. Az eLMéből boMLanak ki az ötletek. A gondoLKodó, MéLázó eLMe, amely képes érzeLMek leírására, képi megjelenítésére, cirkaLMas vonalak megáLModására, jó értelembe vett kohoLMány (terv), tanuLMány elkészítésére az összes addigi tanult eMLékei felhasználásával.
Figyeljük meg, hogy a gondoLKodni szóban már az aLKot tengelyében levő két kulcshang összefűzött párosa van jelen. Ez a legLágyabb és a legKeményebb hang „szövetsége” új doLGok megjelenítésére. A k>g váltásra jó példa: gondoLKozik, gondoLGozik, mivel az agy, mikor gondoLKozik, akkor (gon)doLGozik, aLKot.
Az m és l lágy, mol hangok. A mol is magyar szó. A puhítással, finomítással kapcsolatos. Gondoljunk a molnár munkájára, az omló lisztre, melyből az „omlós bélű” kalácsot sütik. Az m és l jelen vannak a mell, emlő szavakban. Ennyi elég is a két hang lágy voltának bizonyítására.
Tehát tervezéshez HajLéKonyság, KépLéKenység, RugaLMasság szükséges. A kivitelezéshez viszont eszKöz, eRő, Tett, vagyis nagybetűs AKARAT.
Még hozzátenném, hogy az L a legfontosabb hang az éLet fogalmával, de annak elmúLásával kapcsolatos kifejezésekben is. Például: éL, Lé (víz), Lég (levegő), Leh azaz LeheLet, szüL – haLáL, gyiL, öL, kimúL. Az L hang a szereLemben is jelen van, a daL, a LeLki Libegő hanguLat megjelenítője. S ha már itt tartunk a SZER gyök az érzelemnek szorzatra, hatványozásra képes és késztető tömörített alakja, melyben az R az éRzelem eReje.
A szerelem rendkívül erős – az egész lelkivilágot felkavaró, mélyreható – érzelmi állapot. A szer-elem – érz-elem összetett szavak, hasonításuk esetén látható, hogy a gyökök – szer, érz – bontva és egyben tartalmazzák az rz párost, mely az érzelem legfontosabb tengelye. A szavak második fele –elem, az egyensúly e hangjából és a lelkiséget legszemléletesebben kifejező két mássalhangzóból – l, m – áll. A szer-elem azt jelenti, hogy ez az életelem szorzati alap, és növekedésre képes, akár hatványosan. A szer gyök a szertartás szóban ünnepre utaló, ebből következtethető, hogy az, aki szerelmes, állandó felfokozott ünnepi készenlét hangulatában érzi magát.
Az érzelem é hangja a lég égi magasságát is meghaladó csúcsra utal. A két szó tovább is bontható. Az elem szó fordítva mele, utal a jó értelemben vett meleg emberi kapcsolatra. Az érz gyök rz párosa oda-vissza gyökalkotó: zerren-rezzen („Rezzen a bokor..” Petőfi), de lehet zűr, ami azért a viharosan kavargó, felfokozott érzelmi állapotban, a szerelemben is előáll néha.
A boncolás mehetne tovább, és végtelennek tűnő.
A nyelvben megvan a szerepe mind a lágy, mind a kemény hangoknak. Amit ki tudok fejezni a k hanggal, azt nem tudom kifejezni az l hanggal, és fordítva is igaz. A hangoknak tehát küldetésük, kiosztott szerepük van az értelem kialakításában. A magyar nyelvben, a szavakban elfoglalt helyük, a sorrend is fontos, mert ezzel változik az értelem. Lásd fennebb a hüd – düh, élet, étel esetében. A kötött párosok esetében is fontos a hangok sorrendje. Nem mindegy, hogy emlékről vagy elmékről beszélünk. Rengeteg szójáték van a hangcserék szemléltetésére a magyar nyelvben. Elég, ha a nedves kő – kedves nő, kőműves – műköves példáját említjük. De van egy mondat, mely oda-vissza olvasható szöveg. Nincs az a nyelv, melyben ez megtehető volna így. A jaj szó első j hangja felező. Íme:
Kis erek mentén, láp sík ölén, oda van a bánya rabja, jaj Baranyában a vadon élő Kis Pálnét nem keresik.
A hangok értelmi küldetése minden magyar szóban megnyilvánul. Az idegen nyelvek ősnyelvből átvett szavaiban is jelen vannak, de azokon a nyelveken nem magyarázhatóak meg.
Például az édes d hangja jelen van a francia doux, olasz dolce, spanyol, román dulce, galíciai doca, katalán dolca stb. szavakban. Ám nálunk a d az édi, didi, duci, kedves, vendég stb. szavakban jelképes, elvont édességet is jelöl, és nálunk kimutatható a d ellentmondásos, szembehelyezkedő ronda tulajdonsága is: véd, vidám, dévaj – de, vád, durva stb.
A dur gyök majd minden nyelvbe átjutott, és jelentése mindegyikben a magyar durva szóéval azonos.
A hang- és szövegkörnyezet is fontos. Személyre szabva: nem mindegy, milyen társaságba vegyülünk. A hangoknál is így van.
A boldog és a bolond egy gyökből indul. Miért? Talán, mert van valami közös bennük. Mivel a boldogság egy kissé bolondos állapot. Volt egy olasz sláger valaha: Cuore, matto da legare – Kötni való bolond szívem, vagy Szécsi Pál: Szeretni bolondulásig című dala.
Aki szerelmes, bolondul valakiért. Mondják, hogy: őrülten bolondul érte. De mit tehet, ha ő ettől boldog!
Érdekes, hogy a szerelem latinul amor vagy diligo. Ez utóbbi gyöke dil, és a dili, a billen, dől, dúl, a bolond, de a boldogsághoz is kötődő szó. Aki nagyon szerelmes, az néha kiszámíthatatlan. Oly dolgokat tesz, melyek arra utalnak, hogy elveszítette a józan eszét.
Az ősmag-nyelvben a di ősgyök a diadal, dicséret, dicsőség alapgyöke. De már létezett e szó – dili – is ily jelentéssel.
Figyeljük meg, hogy mindkét szóban van egy-egy kötött mássalhangzó páros: boldog, bolond. A d hang mindkettőben szerepel. Ám a szóban elfoglalt helye, a közvetlen „társaság” számít. Nem mindegy, hogy kikkel „vegyít”, mert a d nagyon ellentmondó hang, lásd a már említett: véd és vádol. Itt a lágy l áll előtte és jóra viszi. Ugyanakkor a hangpáros az o hangok ölelésében kellemes, oldott (boldog) állapotba kerül. A szóvégi g a csodálatos lelki gördülés állapota.
Az ld más szavakban is – áld, boldog, föld, hold, ildom, köldök, old, zöld – többnyire kellemes zöngéjű. Alig van kellemetlen kicsengésű kifejezés vele: koldul, üldöz.
És a bolond?
A d hang itt az n hanggal társult, mely a babona, sátán szavakban különös háttéri, titokzatos zöngét adó, és a d itt „ennek látja kárát”. Az nd páros úgymond kétharmad – harmad, a szóképzés jó-rossz értelmű irányát illetően.
Kellemetlenek vagy részben kellemetlenek például: banda, bendő, bolond, kaland, konda, rándul, ronda, undok, undor, vakond. A többit lásd a párosok szójegyzékében.
Itt is számít a hang- és szókörnyezet. A banda nem feltétlenül rossz. Az nd az a hangok közé illeszkedik az andalog szóban is. Talán a b hang bolondossága, csomósító jelentése (bog) befolyásol. A banda szó értelmét a társult szó adja meg: rablóbanda, legénybanda, aratóbanda, esetleg zenészbanda.
A bolond esetében rövid o hanggal társult a páros, mint a ronda, konda. Csakhogy a bolond esetében érvényesül az l hang lengést, kilengést jelölő szerepe, és az nd itt végcsendülő, s mivel a d és t zöngés-zöngétlen rokonhangzókként válthatják egymást, ez esetben a következmények leírásánál szerepet kap a hangváltás. Mert a bolond, ha belendül: ront, ont, bont, dönt, ránt, semmi jó nem várható tőle. A bolond esete egy végleges, befejezettnek tűnő, kirekesztő állapot, egy csendre, rendre intő, asztalra leütő ököl vagy bírói kalapács – mintha azt mondaná: nincs több remény, bolond vagy, kirekesztett – mely lezárja az ügyet. A vita befejezése utáni elvárható csendre, napirendre térésre is utal. Vége! Lezárand, bevégzend egy folyamatot. (Innen az angol end – vége, befejezve)
Figyeljük meg azonban, mi történik, ha nem ér véget a szó az nd párossal? Például a fent már említett bolondos vagy bolondozó. Ez már nem egy lealacsonyító állapot, inkább játékosságot jelentő, és köze van a boldog állapothoz. De ugyanígy, súlyos a gond, ahol végcsengő, de a gondolat már lehet termékeny töprengés (ondó). Egyébként a bol/ondo/s jókedv is elvezethet a fizikai termékenységhez.
Tehát bármelyik két hang egymásközti viszonya, sorrendje, helye a szóban, a társult hangok értelembefolyásoló szerepe, érzékeny hatást gyakorló, mivel az érzékszerveket érintő hatás által képződő belső érzelmi változás visszahatása akár egy vagy két hanggal kifejezhető.
A hangok értelmének kimerítő magyarázatával külön tanulmányban foglalkozom.