A magyar nyelv igazi eredetét komolyan kutató nyelvészek munkáit olvasva, és az olvasottak nyomán áttekintve azokat a belátható nyelvi mélységeket, ahová ők eljutottak, úgy érzem, hogy azokhoz nincs mit hozzátenni, ők már mindent elmondtak a magyar nyelvről. Oly kutatók ők, akikhez mérve a magam kicsinységét, még jobban összetöpörödöm, és tisztelettel olvasom komoly fejtegetéseiket…
Ám mégsem hagy békén valami, és magam is próbálom kutatni. Egyszerűen csak azért, mert szeretem. Mert nagyon szeretem édes anyanyelvemet. Olyan ez, mint a kisgyerek simogatása az édesanyai arcon. A szeretet belülről jövő ösztöni késztetése.
És így, a magam értelmi homályában tovább elmélkedve a beszédhangokon, tartalmukat, mondandójukat vizsgálva, fölöttük gondolkodva, lassan az én elmémben is kezd derengeni a fény egyre erősödve. Majd –, mint egy kitáruló ajtó résén – valami oly titokzatos tér felé nyílik kilátás számomra, melyről addig nem olvastam, de soha nem is álmodtam. Lassan betekintést nyerek a hangok világának tárházába.
Belépek. Lassan haladva a hangok rejtélyes birodalmában, minden lépésnél húrok pendültek meg, minden hangnak külön-külön húrja van A-tól Zs-ig, Nyílt, bolondos, cincogó, csattanó, derűsen kedves, édes,… lágy, … ropogós és tovább végig. Aztán, mintha egy fény gyúlna ki, felzendül a hangok zenéjének összhangzata! És mélyen a hangokba merülés eredményeként egy bizonyos idő után beleélő, elzsongító lelki borzongással megérzem, felfogom, megértem a magyar nyelvi prózai beszédünk zeneiségét, dallamát, gyönyörű muzsikáját. A hangokét, melyek aztán összeállnak gyökökké, szavakká, beszéddé.
Valami ilyent érezhetett Kosztolányi Dezső, amikor ezt írta:
„Az a tény hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül való életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
(kiem. K.S.)
És kiderül, hogy bármennyire is belemélyülnek a nyelvészek a kutatásba, nem tudnak végére érni a nyelvi titkok feltárásának, mert oly sok csodálatos rejtély van nyelvünk birodalmában, hogy a kutatások sora talán egy soha le nem záruló vég nélküli végtelen.
Ez azért van így, mert ez a nyelv őrzi gyökeiben az embert érő külső behatások által kiváltott, és azokra visszahatásként belső ösztöni késztetésre kibocsátott érzelmi hangokat, ősgyököket. Ezeket vizsgálva belelátunk a kezdetektől azon emberek gazdag érzelemvilágába, akik a nyelv több évezredes fejlődése folyamán mindig hozzáadtak valamit belső énjükből ahhoz.
A lelkükből felszakadó ösztöni ősgyökök szavakká összeállt kifejezéseiben benne foglaltatik: hitük, reményük, vágyaik, álmaik, érzelmeik, szerelmeik, örömeik, fájdalmaik, siralmaik, rettegéseik, és minden, ami az emberi lélekből feltörő érzelmi viharból szavakká alakulhat.
Fogalmak meghatározása, használati tárgyak nevében, azok keletkezésére, használatukra való hivatkozás a legtömörebb alakban, megtörtént események hajszálpontos megnevezése, földrajzi nevekben a jellemzők tömörített leírása, szavak keletkezésének körülményei, időbeni sorrendje, története, az ősnyelvet beszélőktől elváló népek jellemzőire való utalás stb. stb. Ezekről külön tanulmányban kell beszámolni.
Bizonyosak lehetünk abban, hogy kifejezéseiben valót megjelenítő, a legparányibb rezdülést is hűen, képzeletkeltően érzékeltető, leíró, tiszta, őszinte maradt e nyelv mind a mai napig.
Az emberi beszédhangokból összeálló ősgyökök által épp oly pontosan kifejezhető a pillanatnyi belső lelki-érzelmi hatás, mint az érzelmi hullámzás az arc rezdüléseivel, vagy a zenei hangokkal. Mindig külön más-más húrok pendülnek meg a hanglétrán, s az érzelmi töltet milyenségét a hangerő, hangszín, hangsebesség jelzi az A, Á, B, C… stb. beszédhangokkal? Erről bővebben alább, a hangoknál.
A hamisítók –, mivel a nyelvbe nem tudtak belekotorni – a hevenyészve összefércelt finnugor eredetelméletükkel próbálták bemázolni. A mai hivatalos magyarnyelv eredetkutatás épp oly szennyes, mint a napi politika. Tele van lépten-nyomon, könnyen tetten érhető – káposztalevél-szerűen egymásra borogatott – hazugságokkal.
A minden hétre kijutó nyelvműveléssel foglalkozó televíziós műsorokban sokszor hallani, vagy a mai menő nyelvészek munkáiban olvasni, hogy ezt a szót innen, azt a szót onnan, amazt amonnan vettük át. Szerintük minden szavunk idegen.
Álláspontjukat nem lehet mással magyarázni, mint anyagi vonzatú szakmai érvényesülési szándékkal. S ez annak ellenére, hogy sokan az ilyen nyelvészek közül érzik, hogy az Akadémia által mesterséges lélegeztetőn tartott, bizonyíthatatlan eredetelmélet támogatásával, szembemennek a saját titkolt meggyőződésükkel. Ez megélhetési nyelvészetnek nevezhető, ami elrugaszkodik a való igazságtól.
Sem a finnugor, sem más nyelvi kötődés nem tagadható, mert azok is az ősmag(yar)-nyelvből leágazott utódnyelv.
Ennyi.
Azonban vannak e nyelvészek közt a hatalom dicséretére vágyó, dörzsölt szerencsevadászok is nem kevesen. S mily okosak, mily boldogok ezek a magyartalan lelkűek, amint a bölcsesség fenséges magaslatai vélt kivételezett megáldottjainak magasröptű élvezetével előtálalják nagy-nagy felfedezésüket nekünk, a bámész, szájtáti hozzá nem értőknek.
Jólfizetett, hatalmi moslékkal hizlalt, kövéren tartott bértudósok ezek. Nem mellesleg megvan a kényelmes állás, s esetleg egy magyar nyelvbecsmérlésből összehozott zöldövezeti kertes házikó is, úszómedencével, kicsiny golfpályával stb. Hát mi kell még?!
Talán a tudás is jól fogna, van is, de nem jó irányba használják. Minek, hiszen így is nagyszerűen megy. Van hiteles, alkalmasságot és végzettséget igazoló papír. Nagyon jó a tudománytalan, magyartalan finnugor elmélet támogatójának lenni, és kifizetődő a magyar nyelv felszíni értékelésbe bujtatott becsmérlése magas fokon!
Hogy az őszinte nyelvművelőknek nem tetszik? S akkor mi van?
Íme a mai hivatalos nyelvészek képzelt „őszödi beszéde”:
Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél évszázadot. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl a nyelveredet-hamisítás lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a magyar nép nyakába tudjuk varrni. És közben egyébként nem csináltunk semmit. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős nyelvi kutatási megvalósítást, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a minden nyelvből való szóösszelopkodás elméletének fortyogó üstjében a sz@rt kavarjuk, és főzzük benne a fennen lobogtatott alkalmassági papírjainkat. Ha egyszer el kell számolni a nemzetnek, hogy mit csináltunk másfél évszázad alatt, akkor mit mondunk?
Bizony, ez a való!
A magyar nyelv fejlődésében a tudósoknak vajmi kevés érdemük van. E nyelv a nép ajkán élt, fejlődött, csiszolódott, terebélyesedett évezredeken át. Nem volt hivatalos államnyelv, így nem mocskolt bele politikusok
ocsmány, mosdatlan szája. (Kb. 160 éve, mióta hivatalos nyelv lett, csak a szutykot hordják rá ezek.) Legfeljebb a költők csiszolták, vigyázva csillogó értékeire, megőrizve azokat az utókornak. Teljes összetettségében, az igekötők, a ragozás értelemváltoztató, bokrosító hatása általi sokszínűségével, csodálatos gördülékenységével, rendkívül tömör kifejezőerejével is egyszerű maradt, és kifejezéseiben megőrizte az ősgyökök lényegre tapintó, életszerű, ösztöni kifejező erejét. Évezredek során sértetlenül, karcolásmentesen kiállta az idők viharait, megóvta eredeti, isteni, ősnyelvi jellegzetességeit, és bár a mesterséges beavatkozás megpróbálta lekaparni szűzi hamvasságát, nemes patinabevonatát, ez szerencsére nem sikerült, mert a nyelv beépített önvédelmi rendszere nem engedte meg.
Milyen a magyar nyelv önvédelmi rendszere?
A magyar nyelvbe komoly védőelemek vannak beletáplálva „gyárilag”. E nyelvi önvédelem három pilléren nyugszik. E három pillér: a beszédhangok mély értelme, mely csak magyar nyelven magyarázható, a gyökrendszer, mely már nagyon régtől ismert, és a kötött mássalhangzó párosok. Ez utóbbi eddig nem észlelt jelenség, senki nem figyelt föl rá, habár évezredek óta jelen van meghatározó értelemhordozóként az ősmag(yar)-nyelvtől a mai magyar nyelvig. Az erre felvetődő hogyan és miért kérdésre csak azt lehet válaszolni: ugyanúgy, ahogy a hangok, képek közvetítésére alkalmas hullámok, sugarak, és még annyi minden, melyek megváltoztatták az emberek életét, rejtve maradtak a XX. századig az emberek előtt. Mondhatnánk úgy is: most jött el az ideje a felfedezésének!
A beszédhangok egyszerű és mégis bonyolult, sokrétű kifejezési eszközök, belső rezdüléseiknek tartalmi, értelmi árnyalatait a rendkívüli alázattal kutató is csak részben érti meg, sok-sok hajnali, tisztaelméjű töprengés nyomán! Olyan ez, mint egy séta a kora reggeli csendben az ébredő erdő fái, harmattól üde növényzete közt. A fenséges csendben a hatalmas fák közt, alig kitapintható törpének érzi magát az ember. Csodákat lát maga körül, de elméje csak részben fogja fel azokat, mert oly nagy az ismerethalmaz, hogy mindenre figyelni sem tud, és amit lát, azt sem bírja mind magába fogadni, mivel elmélyedni legfeljebb csak egyes apró részletekbe képes.
A beszédhangok mindegyike – bármily furcsán hangzik – külön jellem, egyéniség, és így értelemalakító a szóban. A magyar szavak képeket leíró, megjelenítő, azok jellemzőiről beszámoló hangok összeállt értelmező csoportja. A legbeszédesebb a TEST szavunk. Ha felszólítanánk alkotó hangjait, hogy mondják el a test fő jellemzőit, ezt válaszolnák:
– Tapintható.
– Egységes.
– Súlyos.
– Térfoglaló.
Ehhez magyarázatot fűzni fölösleges.
A cseles, csintalan, ágakon csimpaszkodó, csámpázó, tápászkodó, utánzó csimpánz. A cs hang kicsinyítő és csúfoló. A csá félre jelentésű, pl.: csárda. Az i iklatás, az m mozgás, e két hangból összeálló im érzelmi töltetű gyökként utal e majomfajta tetszést keltő tulajdonságaira. A p a kapcsolat, tapadás, az imp a figyelemfelhívó, tetszeni akaró mozdulatok kifejezője (kalimpál, innen az imponál, mely ősnyelvi gyökszármazék). Az á ámulat, vagy arra hangoló, az án az ámulatra alapozás. A z hang a bizalom, de zűr is. Az nz ez esetben érzelmet, de máshol érzést is kifejező kötött mássalhangzó páros. Pl.: vonzó, de lehet kínzó is.
Ha azt mondom: kutya, tudom: kutakodó (szaglászó, kereső), kujtorgó, gazdája mellett kitartóan, hűségesen, alázatosan kussoló, kunnyogó. A k a legerősebb, az u a legalacsonyabb hang. A ty a lazaság, kotyog lötyög. Azaz lazán kötődő (köty, kuty), alacsony állat. A lágy ty hang megbízhatósági ingatagság is, gyávaság: gyáva kutya, kutyabecsület. (A mániákus kutyatartó is hasonló lesz, a kutyával élsz, kutyává válsz szállóige alapján.)
A fentiekből is észlelhető, hogy saját jellemzőit beleadva minden hang kiveszi részét a végső értelem kialakításában.
A gyökök, akár a torma mélyre hatoló gyökere, nem engednek torzítást. Nem változtatható a szó alapja, mivel ezt a ráképződött szóbokor sem engedi meg. Gyökér nélkül teljesen elszáradna a szóbokor. Elég, ha csak a kör és tér gyökök terebélyes szóbokor alakzatait vesszük.
A kötött mássalhangzó párosok, melyek a gyök-toldalék (csikland), vagy ősgyök-gyök határán állnak (em-ber, ab-lak), hasonlóak az épülő falban két egymás mellé helyezett téglát összekötő – átfedő, borító – harmadik téglához, tehát a biztos kötés szerepét töltik be a nyelvben. Kivétel, ha végcsengők (hang, csend). Hamisíthatatlan ismertetőjegyek, mint távolról látható oszlopok, melyek jelenlétükkel messziről hirdetik – mind a komoly kutatónak, de az egyszerű szemlélőnek is – ősnyelvi eredetüket. Ezek a védelmi erők kiirthatatlanok, erősek és meghatározóak.
A kötött mássalhangzó páros az a nyelvi jelenség, amikor két mássalhangzó alkot párost, s melyek különleges egyedi értelmet hordozók a kifejezésben. Rugalmasak, mert elválaszthatók szótaghatáron, de nem széttörhetők, s a gyök értelmét attól függően befolyásolhatják, hogy tengelyhangzók vagy végcsengők. (Lásd: bolond, bolondozó stb.) Nyelvünk szerves részei, és ezek segítségével azonosítani tudjuk az összes tőlünk elszármazott kifejezéseket más nyelvekben. Mivel a kötött mássalhangzó párosok gyökalkotó hangok is, így e párosoknak értelmét kizárólag csak a magyar nyelv segítségével lehet megfejteni, és kiderül, hogy ebből épült a világ összes nyelve! Erről tudjuk meg, hogy azok az idegen nyelvben levő szavak, melyek tartalmazzák ezeket a párosokat, az ősmag(yar)-nyelv részei voltak, innen származtak el és semmiképp nem fordítva. Az is, ami a mai nyelvfertőzés során beáramlik nyelvünkbe, innen ment el valaha, és eltorzítva jön vissza, ám ez nem azt jelenti, hogy nem kell óvakodni azoktól. Nagyon is kell! Inkább használni kell a szavak mai magyar megfelelőjét. A magyar nyelvben mindenre lehet találni kifejezést, többet is, csak meg kell keresni, és használni.
Nem mi vettünk át szavakat más nyelvekből, hanem azokhoz jutottak ősmag(yar)-nyelvi szavak a nyelvrobbanás idején. Így a kötött mássalhangzó párosok jelen vannak a világ minden nyelvében, és az azokat tartalmazó szavak torzultak ama nyelvek lassan, botladozva kialakuló nyelvi törvényei szerint.
Az irány biztos: innen – oda, és nem fordítva!!! Ez az ősgyökökből, és azoknak hangra bontva csak a magyar nyelven való magyarázhatóságából ismerhető fel.
A kötött mássalhangzó párosok segítenek felismerni idegen nyelvekbe elszármazott ősi, elfelejtett, a mai magyar nyelvben már nem használt megnevezéseket, kifejezéseket is. Ilyenre találnak példát a könyvben: káposzta – BORZA, csalán, csihány – ÉRZIKA, ÁRTÓKA, fészek – BUJKA, melyet a madár (szajkó) összetajkol, s melyben pajkos kicsinyeit dajkálja, védi, óvja, neveli.
Mint minden új jelenség, a kötött mássalhangzó párosok felfedezése is felforgatja a régi – a dolgok addigi rendjéről való – elképzeléseket, mivel a nyelvkutatást, az ősi magyar szavak idegen nyelvekben való jelenlétének kutatását ezekre az alapokra kell helyezni. Ez megkönnyíti, leegyszerűsíti, és még egy általános iskolai tanuló számára is felismerhetővé teszi idegenbe szakadt kifejezéseinket. Nem kell diplomát lobogtatnia senkinek, kizárólagosságot és jogot követelve az idegen nyelvekben fellelhető ősnyelvi kifejezések felismerésére, azonosítására, mert azt az –, anyanyelvét beszélve, írva ismerő – egyszerű ember is meg tudja tenni saját örömére, bár meglehet, hogy a nyelvkutatást saját vadászterületnek tekintő hivatásos nyelvészeknek fájni fog, hogy az átlagember is ilyen pofonegyszerűen rátapinthat ezekre bármilyen idegen nyelvben, melynek írásjeleit ismeri.
Az átlag szemlélőnek sem okoz nehézséget az
angol szövegben felismerni az: anger – inger, allotment – illetmény, altered – megváltozott, garten – kert, clomp – kolomp, dancer – táncos, fling – leng, hoard – hord, lamp – lámpa, legend – legenda stb. szavakat.
A román: bârzoit – borzolt, bârlog – barlang, cotruţă – ketrec, curbure – görbület, dâmb – domb, urgent – sürgős, sőt, a tinde – szándékozik. De a disciplina – fegyelmez szóból is tudja, hogy ehhez gyeplő kell (pl>bl, a zöngétlen p-ről zöngés b-re váltva: zabla is), és a conserva – tartósít, szóból, hogy valaha szárítással (ser), aszalással tartósítottak, azaz hervasztott, sorvasztott gyümölcsöt tettek el télire. Egyébként az rv páros árva szavunkban is a hervadó, sorvadó lelkiállapotot mutatja be. És az árvaság – sajnos – egy soha vissza nem zöldülő, konzervált állapot.
Vagy az olasz nyelvben az: abluente – öblítő, allarmare – lármát csap, alterazione – elváltozás, amandola – mandula (növ), dormire – alvás. Az rm páros hanghatás vonatkozású, pl. a mormol, dörmög, lárma szavakban is. Az alvó ember jellegzetes hangokat bocsát ki: durmol. A lombo – ágyék, mely a comb folytatása. És miért volt lomb a másik neve az ágyéknak, mely a latin nyelvek egy részében él tovább? Mivel ágyékban ott a „lomb”, s a szavak alkotásakor a látvány adta az ihletet.
Az ágyék (lombo-ágyék) szót is bonthatnánk valódi, őseredeti mondanivalója, és a hangok, gyökök jelentése fényében. A bensőséges testiség, a férfi-nő közti legjobb jó – a legcsodálatosabb ékesség, mely az oly vágyott utódokat is eredményezte – az ágyban, és ott, azon a testtájon – ágyék – lombo – nyilvánult meg. Akár a férfi szerv a fa-szerű feszesség, úgy a női a vízzel – pi, pu – finommal, a na a nemzéssel (a Czu-Fo szerint a nadár, elfolyó magzatvíz), a cs a csintalan csiklandással, kapcsolattal (csók, kócs-kulcs), félre térés – csá – jelenségével (nem illik mások előtt) hozható összefüggésbe. Látványi és gyakorlati szemszögből adtak megnevezéseket. Semminek nem volt trágár, mocskos jelentése az elején. Aztán „fejlődtünk”…
Hogyan jutottam el e kötött párosok felfedezésére?
Történt, hogy az egyik anyaországi kiadó megbízott: mutassam ki a magyar szógyökök jelenlétét a román nyelvben, és ha megírom, áll elébe, vagyis kiadja. Ez karakán magyar beszéd, nemde?
Hozzáfogtam, és az eredmény egy több mint félezer oldalas könyv lett. Ám e szógyökkutató szótári munka közben rátaláltam erre az érdekes nyelvi védőelem fegyvertárra, és lassan megérlelődött bennem az a tudat, hogy sokkal jelentősebb ez a felfedezés, mint az eredeti cél elérése, bár azt is bevégeztem tisztességgel.
Más kérdés, hogy a kiadó végül nem tartotta adott szavát. De ez őt minősíti.
Minden magyar ember annyira nyelvész kellene legyen, hogy idegen nyelvben levő szavainkat felismerje. Mert ez a felismerés növelné a magyar ember önbizalmát, nem engedné eltaposni magát, és bátran hangot adhatna meggyőződésének: Lám, a mi becsmérelt nyelvünk –, melyet saját fizetett, a hatalom talpát nyaló nyelvészeink is ócsárolnak, sárba taposnak, lekicsinylenek, összelopkodottnak nyilvánítanak – a világ nyelveinek anyja!*
Ezzel semmiképp sem akarom azt mondani, hogy többé nincs szükség kiképzett kutató nyelvészekre. Igenis van szükség! De olyanokra, akik a valóságot kutatják, és úgy mutatnak föl újabb és újabb eredményt.
Nem megfordítva! Vagyis jöttment Habsburg megbízott, németül beszélő „magyar” akadémikusok fölállítják a finnugor elméletet, aztán fizetett szolgalelkű, alázatos magyartalan nyelvészek dúcolják, támogatják, nádalják, vályogozzák, csirizelik másfél évszázadon át az omladozó, düledező falait.
Vannak a nyelvet komolyan kutatók közt is, akik nehezen barátkoznak a kötött mássalhangzó páros jelenséggel. Vagy ellentmondanak, vagy elhallgatva mellőzik, nem véleményezik.
Ám nem kell félni, minden új dologgal ez történik. Az okosak, bár előbb észszerűen vitatják, később megrágják, megemésztik, majd helyére teszik, tudatukba építik. Azok viszont, akiknek nem kell: irigylik, elhallgatják, vagy még rágalmazzák is az új dolgok feltáróját.
De ebből és innen tudható, hogy jó úton járunk! Persze, ezt be kell bizonyítani. Ennek a könyvecskének ez lesz a szerepe.
Kellemes vizsgálódást kíván Önöknek,
a Szerző.
————————–
* Berzsenyi Dániel: „ a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja.”