Lehetne, sőt érdemes volna kutatni az állatok ősnyelven adott neveit is, mert ezekben a megnevezésekben levő kötött mássalhangzó párosok semmiképp nem véletlenek. A kötött mássalhangzó párosok itt is jellemzőket takarnak. Például:

Tigris. A tigrisugrás fogalom. A gr páros összeköti a kettőt. Sőt az ugrabugráló kis bugris kifejezés azt is elmondja, hogy nem lehetett ragadozó az emberrel való találkozásakor, a legelején. A gr kötött mássalhangzó párossal magyarul nem találtam erőszakra utaló kifejezést. Még eddig nem!
Ám a később kialakuló latinban már megjelenik: agressivitas.
Megemlíthető, hogy az ellentmondásosság több-kevesebb mértékkel minden hangra, vagy páros hangzóra jellemző.

A gr párosról, az ugrándozás öröméről már volt szó a fent említett önfeledten játszadozó kisgyerek esetében, aki játék közben kis ajkaival ezt a két hangot ismétli: grgrgr, mely a játékosság folyamatának ösztönös tovagörgető hangjelzése.

Hasonló  megállapításra jutott Tomory Zsuzsa az m hanggal. Ezt írja: „Kutatásaimkor úgy találtam, hogy az m az anyag, s az első birtoklás élvezetes hangja, mint a csecset birtokba vevő és élvező gyermek mmmm hangja. Így talán a dallam az anyagba ültetett, s így birtokba vehető dal.” (Az m-ről lásd még a mater, materia címszavaknál, a Magyar szógyökök a román nyelvben című könyvben.)

Nem véletlen, hogy az m hang az érzelmeket kifejező szógyökeinkben, de az azokat átvevő nyelvekben is legfőbb uralkodóhang (am, em, im, om). A birtoklás a magam felé vonzás hangja (tömegvonzásnál is kulcs: mágnes), a birtoklást egyes szám első személyben mindig m hanggal fejezzük ki: enyém, birtokom, tulajdonom, részes esetben nekem, helyhatározó esetben: felém stb. A kötött hangpárosokban is az élvezet kifejezője: emlő, bimbó, comb. Románul szintén az m hang ennek kifejezője: enyém – al meu, nekemmie. Olaszul: én – io, enyém – mio.

A d a dal, didi, édi, a v a vidám, virgonc szavak kulcshangjai, együtt: idv, kedv, odvas, üdv.

Ebből következtethető, hogy a medve a névadáskor talán csak odvában lakó lomhán mozgó, mancsos, kedves állat lehetett, nem ragadozó. A med üres öblöt is jelent, így hát a medve jelenthetett medben, vagy mivel az övé, sajátja volt: medvében lakó állatot is.

A csimpánz a földön esetlenül csámpázó, az ágakon ügyesen csimpaszkodó, játékos utánzó természetű, vonzó, szórakoztató állat.

A fecske, a fecsegő kedveske kis madár, „nevében az íze”.
Az ürge, mely üregben lakó fürge kis rágcsáló állat, neve teljesen, érthetően fedi testi jellemzőit, fészkelési körülményeit.

Az oroszlán, az orosz, erős jelentésű: urusz, (innen a medve másik neve, melyből kialakult a román urs). Az oroszlán bozontos sörénye látványként ható, őt környezetéből kiemelő, mely okon lehetett valaha borzoszlán is, de e díszes, borzos bozonthoz viszonyítva testének többi része nyeszlettnek tűnő, ugyanúgy a nősténye is.

Az elefánt nevében az ele, eleve, emelve, ormányával elől emelő. A fánt, font, fontos, mely szó benne van a fontos vízlelő pont, hely, (lat. fontanus – forrás, nt) ősnyelvi eredetű kutat jelölő szóban, mely az elefánt nevében az ormányából elől kilövellő vízsugárnak az ilyen feltörő vízhez való hasonlításából is lehet. „A kőkor szava: kép.” Az nt kötött páros, mely jellemzőket is takaró szavak összetevője, mindenképp ősnyelvi eredetre vall.

És még: atka, bálna, berbécs, birka, bolha, borjú, borz, cirmos, csirke, delfin, disznó, farkas, fecske, fürj, galamb, gepárd, gerle, harcsa, harkály, hölgymenyét, hörcsög, impala,  jérce, kanca, karvaly, kecske, kenguru, kormorán, lajhár, macska, márna, nerc, nyest, orángután, ölyv, pacsirta, patkány, párduc, pézsmatulok, pézsmapatkány, pinty, poloska, ponty, pulyka, rozmár, sáska, szarka, szarvas, szárcsa, szöcske, ürge, vakond, varjú, vércse, vidra, zerge stb.