E könyvben bemutatott anyag – a magyar (ősnyelvi) gyökök jelenléte a román nyelvben – bizonyító erejű. Ám nem a dicsekvés, hanem a valóság feltárásának szándékával íratott.
Ezeknek a gyököknek a jelenléte nem alázza meg a latin nyelveket, hanem fölemeli azokat. A román nyelvet főként, mivel részben bizonyítja a latin nyelvnél régebbi voltát, közelebbi kapcsolatát az ősmag(yar)-nyelvvel. Bizonyítást nyer a közös eredet, mely békére, barátságra kellene ösztönözzön, és nem szembenállásra.

Ezeknek az ősgyököknek, gyökszavaknak, kötött mássalhangzó páros, „leharapott” szóvég jelenségeknek a komolyságát, jelentőségét a mai magyar nyelvészek közül csak azok fogják értékelni, akik a magyar nyelvi jelenlétet előítéletek nélkül, józan eszükre hallgatva, és a felállított dogmák félre tételével kutatják idegen nyelvekben.
Azonban jó tudni, hogy a mai hivatalos kutatások nem erre tartanak. Egyelőre nem. Az állam által támogatott demagóg nyelvészet még mindig a finnugor pocsolyában iszap-birkózik önmagával.

Csak akkor lesz erre komoly lehetőség, ha a másfél évszázada vakvágányra futtatott akadémiai hunsdorferes, finnugrista irányzat végleg beragad a saját maga által kialakított zsákutcájának agyagos pocsolyájába. Ha azon elmélet célirányt vesztett, szolgalelkű, magyartalan nyelvészei megszégyenülten levetkőzik magas felsőbbrendűségi tudatukat, leszállnak állami pénzekkel kibélelt, gőggel felfújt bárányfelhőikről, melyeken úszkálva, és értelmileg annak ködétől takarva ma még kötelező kincstári megvetéssel tekintenek le mindenre, ami ellenkezik az eddig foggal-körömmel védelmezett, bizonyíthatatlan, alaptalan, áltudományos tételeikkel.

Ha megszűnnek epésen bírálni minden – bebetonozott hivatalos irányzattól – eltérő véleményt, és pillér nélküli béna elveik eltűnnek a saját erőből állandóan higított hunsdorferes, budenzes, bűzhödő nyelvészeti mocsár süllyesztőjében.
Ha ezek a nemzetgyalázó magyart köpködők már nem becsmérelhetik többé akadémiai (szabadkőműves) páholyaikból a magyarságot: asszony- és gyermekgyilkosnak, nyelv tolvajnak, nevezve becstelenül az egész nemzetet.
Ha rájönnek arra, amit felfogni mai gőgjükben még képtelenek, hogy az, ami a kezdetektől már létezett, az a rajtuk öles léptekkel túllépő, ma is élő magyar nyelvi valóság.

Nos akkor – ezeket a nemzetidegen, magyarbecsmérlő selejteket teljesen kizárva, ketrecbe rekesztve – komoly eredményeket lehet elérni nem csak az ősmag(yar)-nyelv kutatásában, de az egészséges nemzettudat építése terén is.
Tudom, sokan nem fogadják el, hogy nem a divatos ateista szellemben írtam meg a könyvet. Esetleg kirázza őket az áltudományos hideglelés emiatt. Nos, nem úgy írtam, mert úgy nincs semmi értelme. A magyar nyelv egyszerű tömörségében oly istenien nagyszerű, csodálatos kincs, hogy nincs más magyarázat rá! Aki mélyebben beleássa magát, megismeri összefüggéseit, párhuzamait, csodálatos fraktál szerű belső felépítését, egymásba illeszkedő, botlás nélkül kereszteződő, több irányba kiinduló, egymáson átívelő kapcsolatrendszerét, belső tartalmi összhangját, sokszínűségét, érzelmi kifejezéseinek gazdagságát, az nem tud más megállapításra jutni: magas szellemi erő alkotta azt az emberrel együtt, akinek képességet adott további szavak alkotására, nyelvének továbbfejlesztésére.
Ez a kezdet itt a Földön történt, de nem botorkálva, nem makogva, ugatva, horkantva, rikácsolva, hanem egyszerre, azonnali teljességgel és használhatósággal!

A kifejlődéstan bajnokai több mint egy évszázada vért, mocskot izzadva, botladozva, tolongva, egymás lábára taposva, egymást is kiátkozva, küszködve, prüszkölve, krákogva, hápogva, üvöltve próbálják bizonyítani ennek ellenkezőjét. A bizonyítási kényszertől űzve, hajtva, kétségbeesésükben segítségül hívják a mérhetetlen időt, és a bizonyíthatatlan „jótevő” – alkotóként soha nem létező – vak véletlent, de még nem jutottak vele sehova.

Nem is fognak! Ahogyan a székely ember mondja: „Taposnak egy helybe’, mint a lúd a forró pityókába’.”

A véletlen nem tudatos alkotó tényező, nem is volt soha! Ezt hiába próbálják belesulykolni a huszonegyedik század alkotó emberének agyába, aki nagyon jól tudja, hogy minden műszaki vívmányért, művészi alkotásért, sportteljesítményért a legnagyobb odafigyeléssel, pontossággal kell megküzdeni a siker érdekében.
Ezt csak az agyament hülye mondhatja, és az is veszi be!

Véletlenek folytán soha nem alakultak, nem alakulnak ki sorozatban: csodálatos összefüggő rendszerbe fűzött, magas szintű alkotó értelem nyomait viselő, azt közvetíteni bíró, évezredek viharainak ellenálló, azt szinte sértetlenül átvészelő értékek.

Soha! Márpedig a ma magyarnak nevezett nyelv, sok más földi értékkel együtt, az egész emberiség ilyen közös kincse!

Az ember kapott egy alapszókincset, a két hangból álló ősgyököket, ezek hasonlíthatóak a műléphez, melyet betesznek a méhek közé, azok tovább építhetnek rá, és megtölthetik tartalommal.
Ennyi az egyszerű magyarázat.
A nyelv kialakulásában minden pofonegyszerű, csak a nyelvészek bonyolítják okoskodón, hogy tudósoknak lássanak.
A valaha létrejött kifejezések születésénél nem bábáskodtak nyelvészek, egy új szó alkotásakor nem futottak össze az akadémiai tudákosok, hanem az egyszerű ember a kép, hang, ösztöni ráérzés alapján, a teremtésekor beletáplált szóalkotási képességével megáldva, ötletszerűen bökte ki a benyomás szülte – a helyzetre legtalálóbb – gyökszót.
Amikor először nyúlt bele a vízbe, felkiáltott: h/id! A szikla érintésekor, abba való beleütközéskor a legkeményebb hanggal szólt: (ej, mi a) ?! Ha felnézett a feszes, magas növényre: fa, s ha a forgást akarta kifejezni, akkor annyit: prrrr.

Aki hosszú évek óta magyar nyelvészként ténykedik, de a rengeteg fellelhető bizonyíték ellenére mégsem lát összefüggést a hangok értelme, ősgyökök, gyökszavak, kötött mássalhangzó párosok közt, számára nem mond semmit az ezeket összetartó, lángelmével felépített kapcsolatrendszer, az nem ismert meg semmit ebből a nyelvből, és a – csak az erre a nyelvre jellemző –, mélyreható, csodálatos belső titkokból.
És ha az ilyen, ezen tényekkel szándékosan szembemegy, az nem tudós, hanem fejlődésre képtelen, értelemszegény felületes szemlélő, okoskodó tudákos, üres beszédű magyarázkodó, rideg, rosszmájú, haszonelvű, tudatlan, magyartalan, kiaszott, terméketlen szellemű, liberális kozmopolita szélhámos. Esetleg, a neki nem ízlő nyilvánvaló igazságot szándékosan elföldelni akaró. Vagy talán valamely politikai maffia, nacionalista csoport pénzével mozgásba hozott, általa unalmas, egyhangú alapjáratra állított, az oktatásügybe beépített, annak haladását fékező, robotszerűen távirányított, fizetett napszámos bérnyelvész.
De semmiképp nem az igazi fejlődést szolgáló kutató.
Aki a nyelvkutatásban, de bármilyen más szakterületen is megragad egy pontban, a hazug, álnok, anyagi érdekek diktálta szinten, az mint kutató elveszett azon ágazat részére.
Az a tudomány számára halott!!!
Az többé nem kutatja az újat, frisset, mivel görcsösen kell ragaszkodnia a felülről, a gazdái, futtatói által diktált, szárazra aszalt, üszkös elmélethez. Nem mer kutatni, mert fél az ellenkező eredmény felszínre jöttétől. Az ilyen remegve izzad, ha a valósággal találkozik, mivel fél, hogy csámpás, béna érvei erőtlenül, hatástalanul hullnak a porba, mielőtt elérnék az igazság feszesen álló, egyenes oszlopát.
Ennek az általam végzett kutatásnak egyik eredménye, a magyar gyökök jelenlétének a román nyelvben való kimutatása mellett, az ősnyelv elveszett szavai, gyökei titkának megtalálása, az hogy azok akötött mássalhangzó párosainkban rejtőznek alvó csíraként.
Jó volna, ha tűzbe hozná őket a felfedezés, és a további érdekes kutatások lehetőségének esélye. És az, hogy ezekkel hosszú kutatások nyomán előhozható, felépíthető sok-sok eltűnt régi kifejezés. Bár akarnának osztozni a munka szépségében, igaz ezt nem lehet beépíteni a semmitmondó, magyartalan, hunsdorferi finnugró elméletbe.
Előbb ki kell szállni onnan!
De ha nem akarnak, hát lelkük rajta. Pedig a pálya nyitva… az építő közreműködésre… nem a gúnyolódásra.

Ám az igazi kutatót nem érdeklik a szembenállók alaptalan vádaskodásai sem, és a hamis csillogású rivaldafény sem csábítja. Nem díjakért, elismerő oklevelekért dolgozik. Csak, mert szereti nyelvét és az igazságosságot. Ha kell a pillanatnyi kirekesztést, megvetést is vállalja, mert biztos abban, hogy az általa meglelt gyönyörű „gyémántkristály” fénye, az igazi fényt, a legmagasabb értelmet tükrözi vissza, és szórja, osztja szét az emberek közt.
Azon eredeti, őserejű fényt, mely idővel, teljes erővel fölragyog.