Csenge:        
Sötét, komor viharfelhők, beborul az ég,
Zöldellő, szép gyepszőnyeget beborít a jég.
Jeges viharfelhő oszlik, kibújik a nap,
Kitetszik a zöld fű az olvadó jég alatt.  

Ha a kies zöld ligetet elönti az ár,
S a háborgó tengerhez hasonló a határ,
De a víz a medrébe, ha végül visszatér,
Az iszaptól megtisztulva minden újra él.  
Puszta közepében álló magas jegenye,
Melyet tőből kitört vihar pusztító szele.
Törzse habár kihalt, száraz, élő a gyökér,
Új rügyecske hajt ki a megmaradt törzsökén.  
Zöld erdő és mező, melyet befagyaszt a tél,
Minden, ami élő zöld volt, lassan elalél.
Kialussza hosszú álmát, véget ér a tél,
Kikeletkor a természet új életre kél.  
Ha sárguló falevelet lát a kismadár,
Útnak indul, és keres magának új hazát.
Nem találván, a tavaszra ismét visszaszáll,
Régi fészkén új életet kezd a kismadár.  

Csenge, túlélők:
Ki szeretteit, s mindenét elveszítve bár,
Üszkös romhoz senki semmi nem vonz vissza már,
Botladozva, fájó szívvel mégis visszatér,
Szivárványos, könnyes szemmel ismét csak remél.  
Mert az ember az életben sok mindent veszít,
De nem veszhet ki szívéből a remény, s a hit!
Megsiratja, meggyászolja, kiket szeretett,
Emléküket megőrizve, kezd új életet.