IV. Béla
Kórus:
Szegény Magyarország,
Kegyetlen, szomorú sors.
Tán mindennek vége,
Elpusztul ez a hon!
Milyen gyászos érzés,
Ha nem segít senki,
És közeleg a vihar.
Szegény Magyarország,
Sorsod is ellened van,
Testvéred már nincsen,
Reményed odavan!
Szegény Magyarország,
Árván itt maradtál,
És oly sötét a jövőd!
Szegény Magyarország,
Elátkozott ország,
Óh, mit hoz még a jövő?!
Szegény Magyarország,
Szegény Magyarország
Óh, mit hoz még a jövő?
Csenge, Zsombor:
Szegény Magyarország,
Kegyetlen ez a való,
Itt mindennek vége,
Elpusztult ez a hon!
Rettenetes érzés,
Ennyi nyomort látni,
És nem remélni a jót.
Szegény Magyarország,
Felégetett ország,
És mit hoz még a jövő?
———————————————–
Kórus:
Miért ennyi üldözés,
Miért ennyi szenvedés,
Miért sújtott minket ennyi baj?
Miért ennyi büntetés,
Mért ily kemény bűnhődés,
Miért hangzik köztünk ennyi jaj?
Miért van e nagy nyomor,
Bajáradat mért sodor,
Milyen átok sújtja a magyart?
Van-e ebből még kiút,
Életutunk merre fut,
Szabad lesz-e egyszer e haza?
Sárga átok elvonul,
Vörös átok elvonul,
A zöld átok ejthet majd rabul!
Kelet, hogyha elvonul,
Nyugat utána nyomul,
S tartósabban ejthet az rabul!
Ez az átok honnan jön,
Mért hatása ily erős?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj!
Van-e mód, hogy elkerüld,
Hogy győztesen kikerülj?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj!
Zsombor:
Ha úgy érzed talán, hogy lehet még remény,
És ennyi baj után a szíved még remél.
A harcot fel ne add, hisz tovább kell még lépj,
És szabadságvággyal a szívedben kell élj!
Ha érték életünk, úgy kell reménykednünk,
Mert remény, hogyha nincs, mit ér életünk?
Ne dobd el életed, mert szükséges, hogy élj,
Hisz lehet, van olyan, ki általad remél!
Kórus:
Szabadító, hogyha jő,
Lesz-e benned még erő?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj!
Bátor leszel-e, ki küzd,
Hogy győztesen kikerülj?
Tedd fel ezt a kérdést, s válaszolj!
———————————————
Csenge:
Sötét, komor viharfelhők, beborul az ég,
Zöldellő, szép gyepszőnyeget beborít a jég.
Jeges viharfelhő oszlik, kibújik a nap,
Kitetszik a zöld fű az olvadó jég alatt.
Ha a kies zöld ligetet elönti az ár,
S a háborgó tengerhez hasonló a határ,
De a víz a medrébe, ha végül visszatér,
Az iszaptól megtisztulva minden újra él.
Puszta közepében álló magas jegenye,
Melyet tőből kitört vihar pusztító szele.
Törzse habár kihalt, száraz, élő a gyökér,
Új rügyecske hajt ki a megmaradt törzsökén.
Zöld erdő és mező, melyet befagyaszt a tél,
Minden, ami élő zöld volt, lassan elalél.
Kialussza hosszú álmát, véget ér a tél,
Kikeletkor a természet új életre kél.
Ha sárguló falevelet lát a kismadár,
Útnak indul, és keres magának új hazát.
Nem találván, a tavaszra ismét visszaszáll,
Régi fészkén új életet kezd a kismadár.
Csenge, túlélők:
Ki szeretteit, s mindenét elveszítve bár,
Üszkös romhoz senki semmi nem vonz vissza már,
Botladozva, fájó szívvel mégis visszatér,
Szivárványos, könnyes szemmel ismét csak remél.
Mert az ember az életben sok mindent veszít,
De nem veszhet ki szívéből a remény, s a hit!
Megsiratja, meggyászolja, kiket szeretett,
Emléküket megőrizve, kezd új életet.