Jókai Mór, belgiumi népszerűsége okán, egy alkalommal meg­hí­vást kapott író-olvasótalálkozóra egy ottani vallon kö­zös­ség ré­szé­ről. Jókai valamivel a kezdés időpontja előtt érkezett a te­rembe, és a je­lenlé­vőknek udvariasan bemutatkozott:
– Jókai Mór vagyok – mondta, ám senki nem reagált a név hal­la­tán, s az író ettől nagyon feszélyezve érezte magát.
A pontos időben megérkeztek a szervezők, melegen üdvö­zöl­ték a kitűnő írót, majd bemutatták a közönségnek is, persze nevét francia olvasatban ejtve:
– Kedves közönség, mély tisztelettel üdvözöljük körünkben a hí­res magyar írót, Morisz Zsokét!
Jókait mindenki Móricnak szólította, mivel ez volt a rendes neve. Nem is képzelhette el másként. Ám Tóth Lőrinc ezt nem vette fi­gyelembe, és Jókait leveleiben így szó­lí­totta meg: „Kedves barátom, Mór!”.
Jókai viszonozta, Tóth Lőr úrnak címezte a le­veleit, és a meg­szólí­tást így írta: „Kedves barátom, Lőr!”

Laborfalvi Róza, Jókai felesége otthon énekes szerepeire ké­szülve sokszor skálázott, és az kihallatszott az utcára. Jókai ilyen­kor mindig odaállt az ablakhoz, és integetett a szomszédok­nak. Róza asszony ész­revette ezt, és egyszer aztán kíváncsian megkér­dezte:
– Miért integetsz a szomszédoknak olyankor, amikor éneke­lek?
– Azért, mert különben még azt hihetik, hogy verlek – mondta az író csendes humorral.