Némelyek azt írják az általam képviselt nyelvészetről, hogy ez szerintük csak játék a szavakkal, nem minősíthető a mai szemszögből nézve tudományos nyelvészetként, mivel nem oly alapon nyugszik és halad. Ez így igaz. De mit tegyünk, ha a magyar nyelv ilyen játékos, csintalan, rakoncátlanul, pajkosan megjátszható, fordulékony, csavaros, hangonként is átrendezhető nyelv? Ugyanis, aki megalkotta az embert – férfivé és nővé, olyan szépre, amilyenek – megajándékozta minden jóval, ezeken felül dallamalkotó és beszédkészséggel s egy olyan kifejezési eszközt, beszélhető nyelvet is teremtett neki, ültetett sejtjeibe átörökíthetően, amelyben kedvét lelje, élvezze szólni az oda-visszaforgatható, változatosan csűrhető-csavarható, utolérhetetlenül dallamosan zengő, szebbnél szebb szavait. Mint élő anya-nyelv, kedves „szógyermekeivel” valóban játékos, játszható, színes, élvezetes nyelv. Azonban ezen túlmenően a legkomolyabb nyelv mindenekfelett, amely teljesen más rendszerrel, szerkezeti felépítéssel bír, mint a belőle kivált élettelen, száraz lárvaszavakból felépülő, rendszertelen szerkezetű utódnyelvek. Így ennek a játékos anya-nyelvnek, a teremtés ősnyelvének a szóelemző nyelvtana semmiképp nem hasonlítható össze az utódnyelvek élettelen lárvaszavait rendszerbe szedő, gatyába rázó, házfőnök nagyasszony-szerűen parancsolgató, rigolyás, száraz tudományos grammatikával. A kettő közt óriási szakadék tátong. Még csak köszönő viszonyban sincsenek. Fontos tudni, hogy a mai tudományos nyelvészet a fogyatékkal élő utódnyelvekre szabott elemző rendszerű túlhangolt, túlszervezett grammatika, amely a középkor terméke és főleg a latin valamint a német nyelvekre épült. Célja: oly bonyolult rendszerűként bemutatni, oly magaslatokra helyezni e nyelveket, amelyhez a többi soha föl nem érhet. Mindkét nyelv – de az összes többi is – az ősnyelvből megörökölt gyökökből, hangcsoportokból áll. Mivel az utódnyelvek nem birtokolnak minden – ember által kiejthető – hangot, így mindkettő, az összes többivel együtt hanghiányos, fogyatékos nyelveknek minősülnek. E nyelveknek – az élő nyelvtől leválva – attól teljesen különböző kiejtési módozataik, sajátos hangzástörvényeik, hangtani szabályaik alakultak ki. Amilyen mértékű segítség a járási fogyatékkal élőnek, helyből elmozduláshoz, közlekedéshez a járókeret, kerekesszék, olyan e nyelveknek a grammatika. Az utódnyelvek nem nélkülözhetik a grammatikát. A grammatika tulajdonképpen egy rendszerbe szedő szükséges és hasznos gyakorlati útmutató ráma, járókeret azon nyelvek használatához. Azért kell azoknak a grammatika, hogy keretet adjon, szabályokat állítson fel, mert különben használhatatlanok lennének, nem tudnák, minek hol a helye. Azonban a teremtés élő, szószülő, gördülékeny, és gyökök, hangcsoportok füzéreiből saját szavai szerkezetét kialakító, önműködően rendszerbe szervező, önvezérlő nyelvének nincs szüksége járókeretre, kerekesszékre, grammatikára. Teljességgel fölösleges, haszontalan a magyar nyelv grammatika szerinti elemzésével foglalkozás. Olyan, mintha gondosan megmosnánk a banánhéjat, hogy utána a szemétbe vethessük. A magyar nyelvben nincsenek kifejezetten képzőnek, jelnek, ragnak nevezhető elemezendő toldalékok. A magyar nyelvben ezek szerepét olyan hangok, ősgyökök, gyökszavak töltik be, amelyek szavak százaiban szóalkotó elemek akár a szavak elején, közepén vagy végén. A névelők, névutók, jelek szintén hangok, ősgyökök, gyökszavak. A magyar nyelvnek gyökelemző nyelvtanra van szüksége! Némelyek már a középkor végén rájöttek, hogy a magyar nyelv különbözik az összes többitől. Egy idézet Kratzer János Ágostontól: „…deák és német nyelven írt német grammatikákhoz follyamodtanak, mellyekből melly nehezen nékiek tsak kevefet is tanulniok…” Új német Grammatika… 1787. Elöl-járó befzéd* Egy további idézet Fancsaly Éva: A magyar nyelv rokonsága című tanulmányából: „Már a középkorban is feltűnt, hogy a magyar nyelv más, mint az Európában körülötte lévő nyelvek. A középkori héber-magyar nyelvhasonlítás korában még szinte csak a „szóra”, a szavaknak a „betűkre kivetülő” hasonlóságára épült a rokonítás. De már a 16. századi külföldi nyelvhasonlításokban megjelenik a nyelvi szerkezet hasonlósága. Az európai indoeurópai nyelvek szinte „egyformák”, de legalábbis nagyon hasonlítanak egymáshoz a szerkezet (struktúra) szintjén. Kizárólag a főnévi struktúrát véve alapul, minden európai nyelvben egységesen prepozíció + főnév vagy prepozíció + főnév + főnévi eset felépítésű struktúra található. Ezzel szemben egy szokatlan, ettől elütő nyelv van Európában, a magyar, mely nem alkalmaz prepozíciókat, hanem azokat a főnév után helyezi. Ezt először Sylvester János ismeri fel, s írja meg nyelvtanában (mely sajnálatos módon elkallódott) – kiemelve, hogy a magyar nem az európai nyelvek (görög, latin, német) struktúrájának meghatározó jegyeit viseli magán, hanem teljességgel más típusú…” Kiem. K.S. ** A magyar nyelv teljesen más rendszerű nyelvtant igényel, olyant, amely figyelembe veszi sajátos szerkezeti felépítését. Rendkívül érdekelne a Sylvester János által írt, de sajnálatos módon elkallódott nyelvtan. Meglátta-e ő a gyökeresen más nyelvszerkezeti vázfelépítést? Mert a magyar nyelv tényleg teljesen más! A magyar nyelv a hangok, ősgyökök, gyökszavak, hangcsoportok, mint értelemhordozó elemek összességét felölelő, azokból füzérszerűen összefonódó nyelvszerkezeti vázra épülő nyelv. Nyelvtana, nyelvszerkezeti elemzése csak ezekre épülhet, ezek figyelembevételével alakítható ki. Ám ez a távolabbi jövő – a finnugor korszak lezárása, holtvágányainak felszedése utáni évek – feladata. ————————————— /*/ http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1231/123106.htm /**/ http://epa.oszk.hu/02200/02287/00008 pdf/Hungarologiai_Evkonyv_08_009-015.pdf