Az Özönvíz utáni második század vége körül, Jáfet fiai székes életelvű, letelepülni vágyó, szűzfoglaló néptörzsének egy része eljutott egy szépen csillogó tenger partjára. körpátján – s ők és állataik megkóstolták vizét – rabonbánjuk, törzsfőjük és vénjeik, öregjeik úgy ítélték meg:
– Jó ez a hely nekünk.
A többi törzs továbbhaladt. Valamiért nem találták megfelelőnek. Egyik-másik törzsük elmaradozott a többitől, volt, amely lement a mai görög térségbe, a vízközi, italközi földnyelvre. Jutott a mai spanyol, francia, brit részekre is. Ők az szk népek.
De volt olyan törzs, amely átment Atlantiszra, s azon túlra, akkor még száraz lábbal a mai Amerikába.
A székes, letelepülni vágyó törzs maradt, ők a székelyek. A mai bércek, akkor tengermellék, a tenger körpartja, körpátja a Tátráig.
Miután a Vaskapu megnyílt, lefolyt a tenger vize az Eszteren, azaz Dunán, kiüresedett a medence, s kiváló termőföldje gazdagon ellátta lakóit, hosszú évszázadokon át zavartalanul élt a közbirtok-kaláka elvén szervezett ősnyelvet beszélő népe. A római birodalom rájuk telepedett, de beérte az adóval, nem bántotta közbirtok rendjüket.
A rómaiaknál nagyobb terhet jelentettek a testvérként fogadott Ázsiából jövők, akik jóval többen voltak, mint a rómaiak, s teljesen rájuk telepedtek. Ezek ugyanúgy nem kapáltak, kaszáltak, mint a rómaiak. Mondjuk, ezeknek nem kellett adó, hanem testvériesen, kedves vendégként felélték az ő javaikat.
Az utoljára érkező befogadottak aztán szépszerével elvették tőlük az addig köztulajdonban használt földjeiket, bevezették a magántulajdont. Fejedelmi, királyi birtok lett a legjava, a legdúsabbja.
Aztán ezeket a székes ősközösségi kisajátított közbirtokokat, a királyok odaadták idegen hűbéreseiknek.
A szűzfoglalók ősi földjét, holott ennek előtte senki idegent nem engedtek maguk közé a székelyek. A legjobb erdélyi földről, a Barcaságról is elzavarták a székelyt, királybirtok lett, Királyföld. Aztán e földet telerakták az utolsó vérig „hűséges” szászokkal.
A sors később bosszút állt! De a bosszú értéktelen, attól mindenki szenvedett.
——————————
Már régen, nagyon régen – az idő pontosan nem meghatározható – megkívánták titokban valakik ezt a helyet. A Kárpát-medence kívánatos hely volt mindig és ma is az. Azonban tudták, hogy ezt a helyet olyan – földjét rendkívülien szerető – nép lakja, amely nem adja oda, életével, vérével is védelmezi, ha veszélyt közeledni lát.
A színfalak mögötti háttéri erők minden belső egyenetlenség lehetőségét kihasználták az ország tönkretételére. Rejtett utakon akár a királyi hálószobáig, konyháig is eljutottak.
Egyetlen Árpád házi király sem halt meg természetes halállal. Méreg, trónmennyezet beomlás, testvérharc és egyebek. Mindenkit egymás ellen uszítottak titokban. Azonban a királyság fennmaradt.
Külső ellenség kell! De erős legyen!
Ki kell véreztetni ezt a népet. Irtani kell. Azt tudták, hogy a hont a bátrak védik, azok mennek elől a csatában. Azok esnek el, így számuk egyre fogy. Csak erős ellenséget kell küldeni rájuk. És ölni kell a föld népét is. Mert ennek az országnak az ereje nem a hitvány önző uraiban, hanem az egyszerű – földet, földjét szerető – népében van.
————————————————————————
Tudni kell, hogy a világcirkusz színfalai mögött meghúzódó, sunyi, ravasz világuralmat álmodók fő fegyvere mindig a hárem volt – a nő. A pillanatnyilag legerősebb katonai hatalommal bíró uralkodó háreme.
A háremekben az ő bevitt szép nőik vették rá az uralkodót olyan hadjáratra, amely céljaiknak megfelelt.
———————————————————————–
És küldték előbb a tatárt. Az jött, pusztított. Európa remegett. Nem értünk. Önmagáért. Ők nem tudták, hogy a megbízás csak a Lajtáig van, csak a nyugati magyar határig!
Aztán egy adott pillanatban, amikor senki nem várta, okot adtak nekik a visszavonulásra.
Eltakarodtak haza.
Magyarország romokban hevert. Azt hitték, többé nem áll lábra. Tévedtek. Pedig még a rühes bécsi Frügyeskét is Béla királyra uszították.
Talpra állt az ország.
Más erő után kellett nézni. Kísérleteztek európai erőkkel, de azokkal nem értek célt. Mind gyengébbek voltak, mint a meggyarolt ország.
Aztán akadt egy hóhérjelölt, a nagyravágyó török. Csordáik mardosták az ország széleit, de nem értek el számottevő győzelmet. Több erőre volt szükség.
Hárem!
A hárem, minden körülményt figyelembe véve, megszervezte, előkészítette Mohácsot.
Olyan időpontot választottak, amikor nem volt egyetlen tehetséges hadvezére sem az országnak. Tomory bátor volt, de nem volt hadvezérnek való. Szapolyait félrevezették, a fiatal király nem volt alkalmas csatát levezényelni.
Aztán jött az ország darabokra törése. Százötven év török, több évszázad német uralom.
A kurucháborúk azért nem vezettek eredményre, mert az urakat teljesen megosztották. Címekkel, birtokkal, kedvezményekkel elcsavarták fejüket a trón irányába.
———————–
A francia forradalom előtt a szabadkőművesség már megalkotta nagy vonalakban tervét a Kárpát-medence elfoglalására. A reformkori mozgolódáskor látták, hogy túl sok olyan ember él magyar földön, aki szereti hazáját. Ezért kidolgoztak egy tervet, amely hosszú távra megszabta a teendőket.
Magyarországot csak úgy lehet elfoglalni, ha kiveszejtik hazafias érzelműeket, vagy megritkítják, kivágják a sűrűjét.
Azt tudták, hogy a magyart könnyű fellázítani az osztrák uralom ellen, de annyira nyíltan nem vitték bele, hogy itt kezdjék el. Előbb újra Párizsban indították el, mert ott kapható volt társadalom semmirekellő alja: utcai tekergő latrok, szerencsefiak, ledér utcalányok, az egész szemét népség. 1848 kora tavaszán beindították a párizsi forradalmat. Az átterjedt Bécsre, majd Pestre.
A magyar harapott a horogra. Ám itt nem a csőcselék indult be, mint Párizsban, hanem tanult ifjúság, és az egész ország melléjük állt.
Bécsben a császár hajlékonynak bizonyult a követelések teljesítésére, őt félkegyelműnek nyilvánították, és helyére odaültettek egy taknyost, aki még az orrát sem tudta megtörülni egyedül. Helyette a kamarilla intézkedett. Ő csak aláírt, mint egy pali.
A bécsi hadak nem bírtak a magyarokkal. A színfalak mögötti hivatásos forradalomindítók beszólították a muszkákat, s akik jöttek, mert a pénz beszélt.
Leverték a szabadságharcot.
Színe-java hősi halált halt, elmenekült, vagy kivégezték, besorozták, várfogságra vetették. Ritkultak a magyarok sorai. Aztán a kiegyezés, a tiszaeszlári per után megbízottaik megszervezték a kivándorlást.
Kétmillió elhagyta az országot.
Valakik elégedetten dörzsölték össze mellső lábaikat.
Azonban a társadalmi látlelet, a mindennapok jelenségei úgy mutatták, hogy még túl sok a hazáját szerető ember. Kell még egy háború, hogy jobban fogyjanak.
És lőn az első nagy háború.
Pusztult a bátrabbja, de még mindig nem elég. Szét kell törni, szaggatni ezt az országot! Lett patkányforradalom, a föld népének gyilkolása. De ez a zsivány, bolsevik csürhe nem eresztett gyökeret. Szétverték, elmenekült
Jött Trianon.
A maradék országban helyreállt a rend. Aztán követelőzni kezdtek: vissza, mindent vissza! Még mindig sokan szeretik a hazájukat.
Kell még egy háború!
És jött a második nagy háború. A megszervezett Don kanyari pusztulás! Budapest ostroma. A magyar nők megbecstelenítése!
Aki nem halt meg abban a pokolban, azt kivégezték, elüldözték.
De talpra állt volna így is az ország. Miféle szívós nép ez, agyonverni sem lehet! Legyen kommunizmus. Malenkij robot, haláltáborok, Gulág, Recsk, Hortobágy…
Még mindig maradtak, akik szeretik a hazájukat. Rostáljuk meg.
A feltételek adottak voltak. Mindenki gyűlölte a kommunistákat, az ávót.
Robbantassunk ki nekik egy forradalmat!
És lőn.
A Lámpagyár kapuit valaki megnyitotta. A súgásra a rendőrség szívesen engedett a parancsnak a nép mellé állásban. A hadsereg is. S amikor azt hitték, hogy már övék a győzelem, rájuk hozták a hóhérokat, a vörös ruszkikat, ukránokat.
Halomra ölés, kivégzések, elüldözések…
Ami még maradt, azt debreceni kolbásszal és egy korsó sörrel megvesztegette Kádár, a főhóhér. Jöttek a züllés évei. Nyugat majmolás, szabad szerelem orrvérzésig, magzatelhajtás, útlevél, vidám barakk, „jólét” …
Aztán jött ’89.
Az a ’89, amelyet azelőtt több mint tizenöt évvel megénekeltettek, mivel a terv már megvolt rá. A beavatott Bródy megírta a szöveget, Szörényi Sz. a zenét, Koncz felénekelte, az Illés kísérte:
Kárpáthyék lánya, 33 elmaradt évfordulós stefániája.
’56 + 33 = 89.
A színfalak mögötti szervezők több mint másfél évtizeddel előbb ismerték a tervet. Hogy ki mit tudott az Illésből a részletekről, derítse ki más. De a kocka el volt vetve: 1989.
Ne meneküljetek, kommunisták! Nincs már magyar ellenállás, ami van az bamba. Azt tesztek, amit akartok.
És tették. A kerek évfordulón, 2006-ban aztán felszámolták azt a morzsát, ami még maradt.
Ma már felépültek azok az összkomfortos lakóparkok, ahová a betelepülők jönnek. Minden elő van készítve számukra. A szolganép adott. Várja, avagy nem új urait, azok jönnek a megszabott időben.
Lesz még kerek évforduló!
———————–
Amikor megszületett a terv Magyarország szétdarabolására, akkor az újraegyesítés terve is megíratott.
Az országot újraegyesítik, de már csak névleges magyar uralom alatt. Talán a neve még az lesz, a nyelv is, de a hatalom már nem.
A következő nagyhatalmi döntés visszaveszi a területkolduló országoktól a Trianonban ingyen kapott prédát!
Micsoda óbégatás lesz köztük! Akkor döbbennek rá a nagy szabadkőműves átverésre.
Hozhatják a területi jogigényt igazoló, keményborítójú, szépen megírt ősi szlovák történelmet, vagy a 3000 éves dák-római csoda ország históriáját.
A csehekkel, szerbekkel, horvátokkal együtt mindannyian lobogtathatják a nyugati óhajokat híven kiszolgáló, magyarokat pusztító tetteik képes bizonyítékait, akár a leölt magyarok számszerinti mennyiségmutatóit, az nem érdekli az újraegyesített ország új hatalmas, gőgös urait.
Nekik egyben kell a terület, úgy ahogyan volt: Európa közepe tengeri kijárattal!
Akkor döbbennek rá e szomszédok, hogy talán jobb lett volna a magyarokkal jó viszonyt ápolni.
———————–
Ez lesz a vég kezdete! A Teremtő Isten és ember közti jó viszony, Sátán által Édenben zátonyra futtatott hatezer éves vakvágány utolsó – ütközőig tartó – szakasza.
Amikor úgy érzik a sátánfajzatok, hogy most már béke van körülöttük, biztonságban vannak, akkor omlik fejükre a veszedelemösszesség!