Azt tudjuk, hogy a kezdet határoz meg mindent.

A legeslegelső harci támadás célja a javak elrablása volt.  Ezért lett lopta a neve a harcnak. Az állatrabló farkasnak is lopós, lupus nevet adtak, a leselkedőn, lopva közeledő rókának: volpa, volpa – lopva.

A nyelv nem hazudik, mindent úgy rögzített, ahogyan történt.

 

Ha visszatekintünk a történelemre, az egy óriási méretű színpad, amelyen különböző, hatalmas, sokszereplős gálaelőadások folytak az idők folyamán. E színpadon is vannak színfalak, a rendezőség nem látható, csak a szereplők, akik leírt, betanított szerepüket játsszák. Van rivalda, van rivalgó közönség, akiknek azt mondják, hogy ők a nagyérdemű, hogy értük fut az előadás. Ám a végén mégis mindig mindenért ők fizetnek meg.

Ha megnézzük, kik tolakodtak a főszerepért, olyan egyéneket találunk, akiket nem érdekelt, hány ember életén kell átgázolniuk, hogy a csúcsra, hatalom csúcsára feljuthassanak. A történelem folyamán a népek sportot űztek egymás lerohanásából, az emberölésből, területek, javak elrablásából.

Az élesben tartott sikeres nagy előadások után diadalmeneteket tartottak, felvonultak a hősök.

Ez volt a gála.

Magukkal hurcolták a legyőzöttek jeles személyiségeit, aztán a nagyérdemű szórakoztatására néhányat élve megnyúztak, egyeseket széttépettek betanított harci kutyáikkal, a szerencsésebbeket csak egyszerűen lefejezték.

A nagyérdemű élvezte a parádés műsort, mert minden nép olyan, mint a hősei, példaképei!

„A halál látványa szórakozás a barbár lelkeknek.”

E gálákon is volt kifutó, vörös szőnyeg, amelyen végigparádéztak a hősök.

Ám ez a szőnyeg embervértől lett vörös! Ezt nevezik egyes népek ősi hadi kultúrának, dicső történelemnek.

Meglehet, kívülről, távolról úgy néz ki, de ha lebontjuk apró képekre, látjuk az édesanyát, aki halálfélelemben védően ölelte kicsinyét, és a bátor hadfit, aki nem pazarolta mozdulatait, mindkettőjüket egyszerre döfte át. Látjuk a megrettent öregeket, gyerekeket, nőket, csecsemőket, akiket házaikban égettek szénné, elpusztítva mindent.

Nem szívderítő kép!

A Földön élő minden nemzet arra törekszik, hogy a fenti főszereplők közül válogatva, minél fajsúlyosabb ősi személyiségtől eredő népként jelölje magát. Se szeri, se száma az ősi hősök felsorolásának, és minden nép valamely ősi híresen nagy egyéniség köpönyegébe kapaszkodik bele.

A békés munkát végző, nem hódító ős senkinek sem felel meg.

 

A Vízözön után Noé volt oly tekintélyes személy, akit mindenki tisztelete övezett, mindenki szeretett. Bár beutazta az akkori lakott Földet többször is, felkereste szaporodó sarjait, nem törekedett hatalom kiépítésére, nem akart népek királya lenni, nem akart államgépezetet kiépíteni. Csorbíthatatlan tekintélyét addigi életével, jó tetteivel szerezte meg.

Noé halála után hatalmas űr keletkezett. Nimród is szerette ősapját, Noét. Neki is fájt elvesztése, de mint jeles utód szerette volna a Noét illető, őt körülvevő tiszteletet megörökölni. Nimród a világ népének királya akart lenni.

Ám a tiszteletet, szeretetet csak kiérdemelni lehet természetes úton. Ellenkező esetben tekintélyt kell bevetni. Azt viszont csak tettekkel lehet kiépíteni. Ha nincs számottevő jó tett, akkor erővel megszerezni. Nimródról nincs más adat a Bibliában: „Nagy vadász vala az Úr előtt.” Csak ennyi. Állatokra, emberekre? Ez vita tárgya. Későbbi tettei világítják meg személyiségét.

Noénak három fia volt: Szem, Kám, Jáfet.

Szem neve a mindent átlátó bölcs jellemzője nyomán ragadt meg.

Kám másik nevei: Csoma és Eröklös, mivel hatalmas erejű ember volt, aki erős öklével verte agyon az oroszlánt.

Jáfet, nevének jelentése: jó fet, jó fiú, békét és szépet szerető családapa.

A Bábelt építő Kám utód, Nimród, valószínű örökölte ükapja hatalmas erejét, így az őt körülvevők előtt ezért tekintélye volt, követték őt. A hatalmas erejével tekintélyt szerzett. Ám ez nem elég a tisztelet, szeretet kiérdemléséhez. Aki erős, attól csak félnek, de nem biztos, hogy szeretik.

A Nimród a Noétól vett tanács ellenére egy hatalmas torony építésébe fogott egy újabb áradás ellen, holott ígéret volt, hogy nem lesz több világraszóló vízözön. Vagyis szembe ment a teremtői akarattal.

Az általa vezetettek nyelve összezavarodott. Ha a fehér szín megtörésének párhuzamából indulunk, akkor előbb három nyelvre, majd azok közti keveredéssel hét, és tovább. Akik ott voltak Bábelnél, elveszítették az ősnyelvet.

Jáfet és népes családja nem vett részt a bábeli zűrben, így érthető, hogy az ő nyelvük nem keveredett, az ősnyelvet beszélték továbbra is.

Kitől származik a teremtés ősnyelvét beszélő magyar nép? Ez egy eldöntendő kérdés!

A magyar ősiséget kutatók egy része az őskori hatalmas NIMRÓDot jelöli, mint a magyarság ősét. Ez esetben el kell dobni ama gondolatot, hogy a magyar nyelv a teremtés ősnyelve, hisz Nimród a nyelvkeveredés előidézője volt. Az ő utódai az asszírok, akik kegyetlen nép volt, elrettentésül élve nyúztak meg ezreket a legyőzöttek soraiból.

Ha JÁFET az ősapa, akkor nyelvük teljesen tisztán maradt meg, ahogyan a teremtésben Ádám kapta.

JÁFET, akit szava tartás, gyermekei, utódai iránti szeretet jellemzett, nem hódításra, hanem békére, székes életre nevelte utódait. Olyannyira szerették édesapjukat, ősüket, hogy tanácsait megfogadva, sosem foglalták el más népek földjét. az egymás segítő, kalákaszellemre nevelést évezredeken át megtartották, utódaikba belenevelték, szerves része, fő jellemzője lett életvitelüknek. Ugyanakkor, mind a mai napig megtartották az ősatyjuktól megörökölt teremtés nyelvét.