Mint felhasadó hajnalnak az egész égboltot beragyogó ró­zsa­színű aureolája, úgy jelenik meg sejtelmesen, titokza­tosan a férfi életé­ben. Mint éltető fénysugár, mely körülveszi, körül­öleli, elbó­dítja, meg­für­deti fényével, bevonja varázslatos bűv­kö­rébe. És a szere­tett fér­firől visszaverődő sugarak töltik fel újra, hogy még csillo­góbbá válva, csodá­latos sziporkáival szője át annak egész lé­nyét, álom­világát.
Ő… az igazi nő.
Bűvös rejtélyeinek kiismerhetetlensége teszi őt csodálato­san érté­kes talánnyá, s mely megfejtésének szentelt min­den perc, édes, buja álmodozásba viszi a férfi mindent fel­bontani, termé­sze­tes pőre­ségre vetkőztetni képes kutató fantáziáját. Ez teszi ér­de­kessé, e kön­nyed titokzatosság sar­kallja elbűvölő kalando­zásra a női lélek rejtel­mei­nek útvesz­tőjében, melyben – bár egy egész éle­tet szentel rá – csak kevés titok nyitját is­merheti meg. Mert az igazi nő lénye a szívdo­bogtató izgal­mak, a fel­sejlő, so­kat ígérő ismeretlen rejtelmek valódi labi­rintusa, melyben el­rejtve ott van a parány és a végtelen meg­fog­ha­tatlansága. Egy csodá­latos rejtekút, melyben a mindent tudni akaró felfe­dező hevével kutat a férfi, minden beforduló után egyre csil­logóbb kincset ta­lálva. És a nő bizsergő izga­lom­mal, csiklan­dó­san kun­cogva, a férfi előtt ész­revét­lenül, a következő for­duló mögé rej­tőzve – néha eltűnve, néha elő­tűnve – vezeti szerel­mét a rejtel­mes utakon, mindig fel­fedve valami újat előtte önma­gából, bol­doggá téve ezzel a fér­fit a vele született birtoklási vágyá­nak apró lép­tekben való be­tölté­sében. És ez neki is öröm, mert így e játé­kos csalogatásban ismeri ki, így hatolhat be ő is a férfilélek rej­telmeibe ösztö­nös, örök női kí­váncsisá­gával.
Sziporkázó esti csillag az égen, mely beragyog az abla­kon, homlo­kon csókol, és csillámló csillagporos, tündérien édes álomba ringat habkönnyű, hófehér felhőkön. És mint fénylő haj­nalcsillaga a kora reg­geli égboltnak, mely a min­dent le­győző fényt ígéri, az őt követő felkelő napnak éltető melegét, az ott­hon meg­hittségét, a tiszta világossá­got.
Turbékoló gerlemadár, mely szerelmes búgásával epedve hívja, csöpp­nyi csókokat csipegető, szárnyával őt betakaró, forró vágy­tól he­vülő párját.
Lágyan simuló, odabújó, kedvesen dörgölőző, forró testű, sely­mes szőrű, hízelgően doromboló kiscica.
Kedves, csacska, játékos kisfecske, ki párjával együtt csivi­telve örül az élet­nek, felhőtlen boldog fészekrakó hangulatban röp­ködve.
Kecsesen ugrándozó, táncoló, könnyűléptű, szelíd őzike, játé­kos, szívderítő kedvességének minden vonzó bájával.
Felüdítő, kellemes, lenge szellő fuvallata, mely játékosan meg­ci­rógatja fürtjeidet, lágyan körülsimogatva a mező virá­gai­nak illa­tá­val.
Föld mélyéből feltörő kristálytiszta, üdítő vízforrás, mely­ben megfürdesz, mely élet­elixírként ifjan tart, megújít, akár ham­vaid­ból is új életre kelt, és fő­nixmadárként szállsz ma­gasba győzedel­me­sen.
Csillogó, fénylő napsugár a derűs, tiszta, kék égbolton, mely mo­solygó jókedvre derítő verőfénnyel bearanyozza a vele töl­tött boldog napokat.
Az igazi nő az éltető őserő a férfi számára, mely tettekre, harcra késztet. Bátorító simogatása az élet nehéz, válságos pil­la­nataiban erőt ad a küzdelemre készülő férfinak. Mintha azt sut­togná:
– Tied vagyok, értem is teszed. – És átöleli nyakát, védel­met ke­reső, lágy ölelésével, mely meghatvá­nyozza a férfi tett­erejét, képes­nek érezve magát akár a világ legyőzésére is.
Őérette.
Lebilincselő szépségének látványán megnyugszik a férfi­szem. Ám csak a szem. Mert a megkapó szépség, a meg­ejtő báj egy csa­pásra fölforrósító, édesen borzongó, szívdo­bogtató áramütés­ként éri, ve­séjéig fölkavarja; lelkileg-testi­leg, kívül-belül, min­den ré­szét, mely férfiúi jelleggel bír. De­lejes, mágne­ses vonzerő, mely­nek bűvköré­ből, vonzerejéből szaba­dulni nem lehet. Rabul ejt mo­solyával, moz­dulatainak megejtő ke­csessé­gével és szemének a férfi­lé­lek leg­mé­lyéig örvényt ka­varó, át­ható villa­násával.
Ha távol van: öle, ölelése, hangjának dallama, hajának selyme, bőrének illata, csókjainak íze, lángoló vágya, fájón édes emlék­ként él. Nélküle kéjesen gyötrelmes hiányérzet kínja mar­dos: semmi­nek nincs értelme, értéke, helye – űr ma­rad utána. Űr, de nem az üres­ség érzése, mert ez az űr már el­kép­zelt alak­jával is kitöltő­dik, de még teljesebben a való cso­dás látvá­nyának szép­ségével, az őt kö­rülvevő nőies illatfelhő mili­őjével, karcsú alak­jának gyö­nyörűsé­gével, mely csordultig te­tézi a fér­filélek szépre szomjas rejtekeit.
Légies lénye, kecses szépsége, bája, törékeny, áttetsző kön­nyed­sége ad katalizáló erővel alkotásra sarkalló ihletet. Min­den, amit ezen a földön valaha is férfi művészileg alko­tott, az mind az örök nő által ihletett; az igazi nő dicséretére, az ő tet­szésének el­nyeré­sére hi­vatottan alkottatott. Minden, ami szép, érte van, ám semmi nincs hozzá hasonló.
Ő a vágyak, álmok, érzelmek forrása, és azok által felka­vart, ám mégis nyugalmat ígérő végtelen, beláthatatlan ten­gere, melybe – mint hosszú útról érkező fáradt folyó – tér meg a férfi, eggyé ol­vadva ölének felüdítő, simogató, önmagában el­merítő, elzsongító, lágy hullámai­val.
Mint gyönyörűen viruló rózsa: a még bimbózó virág ham­vas szépsége, érintetlen tisztaságában, vagy a teljesen ki­nyíló, sze­rel­me­sen epedő, színeiben pompázó, önmagát szeré­nyen, sze­mérme­sen kínáló, elbűvölő, megkapóan szép virág­szál.
Szerelem virága, mely illatát szórva, abba burkolózva sej­teti ham­vas szir­maival körülölelt, megtermékenyítésre váró kely­hé­nek belső tisz­taságát, lényének legféltettebb – akár tüskéi­vel is védel­mezni kész – kincsét, melynek izgatóan el­bódító, selymes bibéjé­ből csak az igazi – a szeretett férfi érdemel mindent.

Maga a rabul ejtő varázs.
A felemelő gyönyör ígérete.
A szerelem csodás bűvölete.
A beteljesülés édes mindensége.

Az igazi nő társra, igazi, lángoló szerelemre vágyó. Olyanra, amelyben feloldódik, felolvad, eggyé, egy lénnyé válik a szere­tett férfival. Akit magába fogad, vele lebeg a sze­relem ringató hul­lá­main. Akit suhanó árnyként követ, aki­hez ra­gaszkodik, aki mág­nes­ként vonzza őt, akinek védel­mére vá­gyik. Mellette áll, mellette kitart jóban-rosszban mindhalálig.
Az igazi nő megejtően bájos gyönge­sé­geivel bűvöli el az erős fér­fit. Egymás számára ők a legfonto­sabbak. Egyikük sem létezhet a másik nélkül.
Az igazi nő a férfi szemefénye, legdrágább kincse, gyen­gébb énje, szebbik önmaga; ápoló, védelmező nemtője, örök vágya, ró­zsaszínű álma. Szívét csordultig telítő, kifejezhe­tet­len édes bol­dog­sága.
Mindenben, mindenben… mindenben mindene.
Az igazi nő a kiviruló, kitárulkozó – a jövő csodás ígéretét ma­gá­ban rejtő – új élet záloga. Testében építi, hordja, óvja, mind­ket­tőjük lelkét, lényét öröklő magzatát, és édes anyai ölé­ben, önma­gából táplálja, karjaiban védelmezi, szerelmé­nek vágyva vágyott kincsét – gyermekét. Csak kettejük egyesülé­sé­ből sar­jadhat ki az új élet. Az anya­ság már önmagá­ban rendkí­vüli csoda. Az anya teste az ideális labo­ratórium, amelyben a beül­tetett magból ki­fejlődhet az életerős, szabad le­vegőn idővel önálló életre al­kal­mas kis csoda, a kette­jük énjét, génjeit egye­sítő és mégis minden­ben egyedi utód. Az anya teste a min­den szük­sé­gessel ellátott tá­maszpont, melyből táplál­kozni tud ő vi­lágra jö­vetele után. Az anya testének me­lege védi, ah­hoz bú­jik kis or­rocskájával, az anyuka bőrének illatát szívja be, az ő bá­jos, szép arcát cso­dálja órá­kon át a szoptatás hónapjai alatt. Ez az a kép, mely egy életre beleivó­dik a tudatába. Az ag­gódó anyuka sze­rető, vé­delmező me­le­gének varázsa – az el nem sza­kítható lelki köldök­zsinór – köti, kíséri el egész életén. Szá­mára a földön egyetlen olyan cso­dálatos lény sincs, mely fontos­ság­ban fel­érne vele.
Az igazi nő Isten leg­szebb, legér­tékesebb, legcso­dálatosabb aján­déka.
Az igazi férfi számára