Azt tudjuk, hogy a kezdet határoz meg mindent.
A legeslegelső, bottal támadás célja rablás, lopás volt. Ezért lett batta, lopta a neve a harcnak. Az állatrabló farkasnak is lopós, lupus nevet adtak, s a leselkedőn, lopva közeledő sunyi rókának: volpa nevet: volpa – lopva.
A nyelv nem hazudik, mindent úgy rögzített, ahogyan történt, és alapszavaiban őrzi a valós jelentést.
Ha a Földünkre úgy tekintünk vissza, mint eseményeknek helyet adó történelmi térre – egy óriási méretű cirkuszi porond, színpad –, amelyen az idők folyamán, s ma is, különböző, hatalmas, sokszereplős gálaelőadások játszódtak le.
E porondon, színpadon is voltak, vannak színfalak, díszletek, rendezők, szereplők. Az „előadások” fő megrendelői, nem láthatóak, ők a háttérből figyelnek, és irányítanak előretolt szószólóikkal. Csak a szereplők, hősök, akik a leírt, betanított, kikényszerített szerepüket játsszák, és bőrüket viszik a vásárra. Van rivalda, felvonulási tér, van rivalgó nagyérdemű közönség, akik balgán elhiszik, hogy értük fut az előadás, s ezért hálából minden díszletért, kellékért ők fizetnek javaikkal, s a véres– tömegjelenetek szereplőiként fiaikat, lányaikat dobják áldozatul hazafias jelszavak kíséretében.
Ám ez csak az igazságtalanul megtámadottak, a jogosan védekezők esetében lehet természetes.
Ha végignézzünk a különböző, ismert világtörténelmi porondokon, láthatjuk kik és mily indítékból rendezték a hódító cirkuszokat, kik tolakodtak főszerepért. Kizárólag olyan egyéneket találunk, akiket nem érdekelt, hány ember vérén-életén kell átgázolniuk, hogy a csúcsra, a hatalom csúcsára feljuthassanak.
A történelem folyamán a különböző népekből származó „cirkuszi vállalkozók” sportot űztek egymás lerohanásából, versenyezve emberölésben, kínzásokban, területek, javak elrablásával dicsekedve. Az élesben tartott sikeres nagy előadások után önajnározó diadalmeneteket tartottak, felvonultak a szereplő hősök minden retyerutyáikkal.
Ez volt a gála. A mai gálák vörös szőnyegei, az akkoriak jelképes folytatásai.
Magukkal hurcolták a legyőzöttek jeles személyiségeit, aztán a nagyérdemű szórakoztatására néhányat élve megnyúztak, egyeseket széttépettek betanított harci kutyáikkal, a szerencsésebbeket csak egyszerűen lefejezték.
„A halál látványa szórakozás a barbár lelkeknek.”
A nagyérdemű közönség, a nép – a cirkusz- és kenyérfogyasztók – élvezte a parádés műsort, mert minden nép olyan, mint a hősei, példaképei, és ez fordítva is igaz! A hősök is csak olyanok lehetnek, mint a nép, amelyből valók. E gálákon is volt kifutó, vörös szőnyeg, amelyen parádéztak a hősök. Ám ama szőnyeg embervértől lett vörös! Ezt nevezik ma egyes népek ősi hadi kultúrának, dicső történelemnek.
Meglehet, kívülről, innen a távolból visszatekintve „dicsőnek” néz ki, de ha lebontjuk apró képekre, látjuk a hódító által megtámadottakat, az édesanyát, halálfélelemben védően ölelve kicsinyét, és a bátor hadfit, aki nem pazarolta mozdulatait, hanem mindkettőjüket egyszerre döfte át. Látjuk a megrettent öregeket, gyerekeket, védtelen nőket, falhoz vert csecsemőket, a házaikban szénné égetett csontvázakat, a felperzselt térségeket.
Nem szívderítő kép, igaz? E tetteket a történelem kiemelt, dicsfénnyel övezett „hódító hősei” vitték véghez!
Ma a Földön élő minden nemzet fő törekvése, hogy történelmének kezdetét az említett „dicső tettek” főszereplő hősei közül válogatva, minél fajsúlyosabbhoz kösse, s a legfényesebb személyiségtől eredő népként jelölje magát.
Se szeri, se száma az ősi hősök felsorolásának, még a legcsenevészebb kis népek újraálmodott, giccsesre színezett történelmében is. Minden nép valamely ősi híresen nagy gyilkos egyéniség köpönyegébe kapaszkodik bele, mert úgy dicső történelemmel bíró népként tetszeleghet, s igényt tarthat a se széle, se hossza mesebeli országra.
A mai magyarságnak, a Vízözön utáni első századok idején a Kárpát-karéjon, majd medencében letelepedett, a teremtés ősi nyelvét, népi művészetét, népmeséit, népdalait is híven őrző, csodálatos önsegélyző, kaláka-közbirtok elven megszervezett békés földművelő, állattartó, építőmunkát végző, nép, nem felel meg ősként. Pedig az összes földrajzi – hegy, völgy, forrás, tó, patak, folyó – név bizonyítja, hogy ők voltak itt a szűzfoglalók.
Talán azért nem kellenek ilyen ősök, mert e nép nem vett részt semmilyen – világtörténelmet alakító –, hódító, hadi romboló, gyilkos vállalkozásban. Csak békés, teljesen önfenntartó életvitelből mutatott példát.
Ám ez okon utódaik szemében névtelen történelmi senkik!
Névtelen békés ősök, fényes hadi tettek, dicső hódító harcok nélkül? Na, nem! Ilyen ősök nem kellenek!
Igazi és követendő példa a történelemben csak oly nép lehet, amely megszervezett államrendben élt: fényűző udvartartó király, uralkodó, fényűző hűbéres talpnyaló főurak, ügyvivők, hadsereg, adóbehajtók, kiképzett népnyomorgatók serege, teljes létszámú semmittevő, ingyenélő falka, akiket mezőn gürcölő, kétkezi munkát végző népe korokon keresztül eltartott, etetett, öltöztetett, s minden jóval ellátott.
Kárpát-medence önfenntartó székes népe viszont oly maradi volt, hogy a fent említett kizsákmányolás módjait sem ismerték. Évezredeken át éltek itt fényes, gőgös, elnyomó urak nélkül, csak a szerény rabonbán és a lófők igazgatásával, akik azonos anyagi szinten a köznéppel, együtt vállaltak minden terhet, az önvédelmet is beleértve.
Nem, ilyen ős nem kell!
Annak ellenére sem, hogy e nép életrevaló bátorságával mégis megvédte magát, túlélte a római kort, a császárt is pofán verték (Ammianus Marcellinus)*, ha úgy hozta a helyzet! A népvándorlásokat is túlélték, amelyek nem is úgy folytak le, ahogyan a történészek kiszínezik. Nem keveredett senki fia-borja néppel, megmaradt tisztán. Erre legerőteljesebb bizonyíték a tisztán megőrzött ősi nyelve, a teremtés nyelve!
Az ilyen békés ős nem felel meg a magasröptű hősöket álmodó magyar közkívánalomnak.
Vízözön után Noé volt a legnagyobb tekintéllyel bíró személy, akit mindenki tisztelete övezett, mindenki szeretett. Néphagyományokban él írva, íratlanul, hogy életének további évei alatt beutazta az akkori lakott földet többször is, felkereste távolra költözött szaporodó sarjait, tanácsokkal látta el őket. Hatalmas tekintélye ellenére nem törekedett hatalom kiépítésére, nem gyűjtött vagyont, nem tobzódott bőségben, nem akart népek királya lenni, nem akart elnyomó államgépezetet kiépíteni, urakat, sanyargatókat ültetni sarjai közül, a többi sarjainak nyakára. Ő a köztük levő szeretet tartotta fontosnak, közösen használt birtokrendben, s az egymást felkaroló kölcsönös kalákasegítségi életvitelt ajánlotta utódainak. Ez a javakat egyenlően birtokló, elosztó társadalmi berendezkedés, mindenkinek biztosította szükségleteit, nem voltak ingyenélő semmittevők, nem adott teret bűnözésnek.
Noé a csorbíthatatlan tekintélyét addigi életével, jó tetteivel szerezte meg. Vízözön után 350 évig semmilyen államgépezet, államforma nem létezett a földön. Békésen éltek, s ha voltak visszásságok – mert biztosan voltak –, azt a törzsi sátorapák, vének, rabonbánok bírálták el.
Noé halála után hatalmas űr keletkezett, amelyet betölteni senki nem volt képes. A fiai sem.
Noénak három fia volt: Szem, Kám, Jáfet. Szem neve a mindent átlátó bölcs jellemzője nyomán ragadt meg. Az őt követő Kám, másik nevei: Csoma és Eröklös, mivel hatalmas erejű ember volt, aki erős öklével verte agyon az oroszlánt. Kámnak unokája volt Nimród, s valószínű, épp oly erős, mint ő.
Nimród úgy érezte, egyedül ő rátermett, őt illeti meg az addig Noét övező tekintély. Kívánta volna megörökölni a köznép őszinte, Noé felé sugárzó, Noét illető, őt körülvevő szeretetet, tiszteletet, és Noé hatalmas tekintélyét. Nem tudta, hogy a szeretetet, tiszteletet csak kiérdemelni lehet természetes úton. Azt viszont csak tettekkel lehet kiépíteni. Kikövetelni, kikényszeríteni semmiképp. Nimródnak hatalmas testi ereje végett az őt körülvevők előtt nagy tekintélye lehetett, ezért tömegesen követték őt. E hatalmas erejével szerzett tekintélyt, bár ez még nem elégséges a tisztelet, szeretet kiérdemléséhez, mert aki erős, attól csak félnek, rettegnek, de nem biztos, hogy szeretik is.
Nimród a világ népének királya akart lenni, s mivel a tekintélytisztelet megszerzése nem ment szépszerével, így kemény kézzel, hatalmi szóval követelte ki. Udvartartást épített ki hűbéreseket tartott, hadsereget szervezett.
Személyiségét későbbi tettei világítják meg.
Nimródról a Bibliában: „Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: »Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.« Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálnéh a Sineár földén.”
Nimród – a Noétól vett tanács ellenére, s mintegy világuralmi jelképként is – hatalmas torony építésébe fogott, mondván: egy újabb áradás ellen. De, mivel ígéret volt, hogy nem lesz több világraszóló vízözön, így ezzel szembe ment a teremtői akarattal. Ennek eredményeként – a toronyépítés alatt – akik ott voltak Bábelnél, elveszítették az ősnyelvet, nyelvük összezavarodott.
A magyar ősiséget kutatók egy része az őskori hatalmas Nimródot jelöli, mint a magyarság ősét, holott Nimród volt a nyelvkeveredés előidézője. Ez esetben el kell dobni ama gondolatot, hogy a magyar nyelv a teremtés ősnyelve.
A magyar nyelv viszont minden jellemzőjével igazolja ősnyelvi folytonosságát. Bármilyen elemzési próbát kiáll. Oda és visszaforgatva, csűrve-csavarva bizonyítja, hogy szavaiban, kifejezéseiben elrejtve őrzi, birtokolja: a teremtés, bűnbeesés, és a megváltás, helyreállítás ígérete leírásának nyelvi kulcselemeit is!
Ha Nimród lenne ősünk, akkor nem mi őriznénk a teremtés ősnyelvét! Vagy ez, vagy az, mert különben itt hatalmas ellentmondás kerekedik!
Jáfet, nevének jelentése: jó fet, jó fiú, békét és szépet szerető családapa. Jáfet és népes családja nem vett részt a bábeli zűrben, így érthető, hogy az ő nyelvük nem keveredett, az ősnyelvet beszélték továbbra is. A nyelvelemzések azt igazolják, hogy beszélőinek semmi közük nem volt a nyelvi zűrzavart előidéző Nimródhoz.
Nimród utódai nem – nomád, hódító életmódtól idegen – székes, letelepedett életet kedvelő-élő, székita szkíták!
Nimród igazi utódai az asszírok, akik kegyetlen népként, elrettentésül élve nyúztak meg ezreket a legyőzöttek soraiból, nyelvük folytonosan keveredett, és mára vagy eltűnt, vagy összemosódott másokkal.
Eldöntendő kérdés marad sokak számára: Kitől származik a teremtés ősnyelvét, a mai magyar nyelvet beszélő nép? Ki az ősatya: JÁFET vagy NIMRÓD?
Melyik az ellentmondás nélküli valóság? A gyökeiben és más alapelemeiben, szerkezeti felépítésében semennyit nem változó ősnyelv NEM köthető a bábeli zűrzavarhoz vezető oktalan kalandhoz!
Minden nyelvi bizonyíték az ádámi tiszta leszármazási vonalon születő, utódait szeretettel, tisztességes munkára nevelő, családépítő őshöz, Jáfethez köti a teremtés ősnyelvét beszélő népet!
Ha Jáfet az ősapa, akkor nyelvük teljesen tisztán maradt meg, ahogyan a teremtésben Ádám kapta.
Jáfet, akit egyenes jellem, szava tartás, gyermekei, utódai iránti szeretet jellemzett, nem hódításra, hanem békére, építő munkára nevelte utódait. Ezermestereket képezett, hogy mindenben önfenntartók legyenek! Olyannyira szerették édesapjukat, ősüket, hogy tanácsait megfogadva, sosem foglalták el más népek földjét.
Annak a székes törzsnek népe –, amely végül megőrizte a teremtés ősnyelvét a Kárpát-medencében – nem épített államot, nem voltak ingyenélő urai, több ezer éven át csak a rabonbánok irányításával élt. Az ősnyelvet őrzők rabonbánjai az egymást segítő, kalákaszellemet* évezredeken át belenevelték utódaikba, és következetesen ápolva, tanítva ezt, szerves része, fő jellemzője lett életvitelüknek.
Ezt az ősnyelvet sekélyesíti, teszi tönkre a tudományos nyelvészet, és kalákaszellemét irtja az adóhatalom, végképp kiveszejtve fő jellemzőit az ősnyelvét megőrzőknek.
E nép mind a mai napig beszéli az ősatyjuktól, Jáfettől megörökölt teremtés nyelvét, amely nyelvet a szilárd gyökrendszere, változatlan hangcsoportjai, hangvázai védenek meg a teljes meghamisítástól.
Megkockáztatható felvetés: Ha Nimród követi Noé vezetői felfogását, megőrzi a közbirtok kaláka egyenlőségi rendszert, nem épít ki elnyomó államot! Ez esetben nincs nyelvek összezavarodása, marad az egy nyelv, nem jönnek létre nemzetek, és elkerülhető lett volna a sok véres háború. Talán.
—————————————–
/*/ „Egyetlen szó, mely Ammianus Marcellinus római tábornok és történetíró, Rerum Gestarum című művének egyik fejezetében olvasható, mégis sokat elárul a Kárpát-medence lakóiról, azok nyelvéről. A történet szerint 359-ben a medence népe fellázadt a II. Constantius római császár által kiszabott súlyos adók miatt. A császár személyesen próbálta a kedélyeket lecsillapítani, de még nagyobb zűrzavart okozott. Mivel az uralkodó az őslakókkal folytatott tárgyaláson sem engedett az elképzeléseiből, nem csökkentette a kiszabott adókat, egy elkeseredett résztvevő levette a csizmáját és hozzávágta a császárhoz, miközben a következő szavakat kiabálta: „Marha, marha!” A sértő szavak elhangzása után fellázadt a nép, nekirohant a császárnak, letépték arannyal beszőtt köpenyét és összetörték a trónját.” A tejelő, húst adó haszonállat eme neve a magyaron és a sumeron kívül más nemzet szókincsében nem található meg. Napjainkban ezt a szitokszónak is számító kifejezést arra az egyénre mondjuk, akire haragszunk.” Kiem. K.S.