Azt tudjuk, hogy a kezdet határoz meg mindent.
A legeslegelső harci támadás célja a javak elrablása volt. Ezért lett lopta a neve a harcnak. Az állatrabló farkasnak is lopós, lupus nevet adtak, s a leselkedőn, lopva közeledő rókának: volpa nevet: volpa – lopva.
A nyelv nem hazudik, mindent úgy rögzített, ahogyan történt.
Ha visszatekintünk a történelemre, az egy óriási méretű cirkuszi porond, színpad, amelyen különböző, hatalmas, sokszereplős gálaelőadások folytak az idők folyamán, s folynak ma is. E porondon, színpadon is voltak, vannak színfalak, díszletek, rendezők, szereplők. Az „előadások” megrendelői, főleg manapság, többnyire nem is láthatók – a háttérben figyelnek, irányítanak – csak a szereplők, akik a leírt, betanított szerepüket játsszák, és bőrüket viszik a vásárra. Van rivalda, ahol felvonulva bemutatkoznak, van rivalgó közönség, akiknek azt mondják, hogy ők a nagyérdemű, hogy értük fut az előadás.
Ám a végén az egész cirkuszért, minden díszletért, kellékért ők, a „nagyérdemű” fizetnek meg, fiaikat, lányaikat, javaikat dobván áldozatul.
Ha végignézzünk a különböző, ismert világtörténelmi porondokon, láthatjuk kik rendezték a cirkuszokat, kik tolakodtak a főszerepért. Kizárólag olyan egyéneket találunk, akiket nem érdekelt, hány ember vérén-életén kell átgázolniuk, hogy a csúcsra, a hatalom csúcsára feljuthassanak.
A történelem folyamán ezek a különböző népekből származó „cirkuszi vállalkozók” sportot űztek egymás lerohanásából, az emberölésből, területek, javak elrablásából. Az élesben tartott sikeres nagy előadások után önajnározó diadalmeneteket tartottak, felvonultak a szereplő hősök minden retyerutyáikkal, retyemutyáikkal.
Ez volt a gála.
Magukkal hurcolták a legyőzöttek jeles személyiségeit, aztán a nagyérdemű szórakoztatására néhányat élve megnyúztak, egyeseket széttépettek betanított harci kutyáikkal, a szerencsésebbeket csak egyszerűen lefejezték.
A nagyérdemű közönség, a nép – a cirkusz és kenyér fogyasztói – élvezte a parádés műsort, mert minden nép olyan, mint a hősei, példaképei, s a hősök olyanok, mint a nép, amelyből valók.
„A halál látványa szórakozás a barbár lelkeknek.”
E gálákon is volt kifutó, vörös szőnyeg, amelyen végigparádéztak a hősök. Ám ez a szőnyeg embervértől lett vörös! Ezt nevezik egyes népek ősi hadi kultúrának, dicső történelemnek. A mai gálák vörös szőnyegei, talán azok jelképes folytatásai.
Meglehet, kívülről, innen a távolból visszatekintve úgy néz ki, de ha lebontjuk apró képekre, látjuk az édesanyát, halálfélelemben védően ölelve kicsinyét, és a bátor hadfit, aki nem pazarolta mozdulatait, mindkettőjüket egyszerre döfte át. Látjuk a megrettent öregeket, gyerekeket, védtelen nőket, falhoz vert csecsemőket, akiket házaikban égettek szénné, elpusztítva mindent.
Nem szívderítő kép, igaz?
Mégis, a Földön élő minden nemzet arra törekszik, hogy a fenti főszereplők közül válogatva, minél fajsúlyosabb ősi személyiségtől eredő népként jelölje magát. Se szeri, se száma az ősi hősök felsorolásának, és minden nép valamely ősi híresen nagy gyilkos egyéniség köpönyegébe kapaszkodik bele, mert úgy dicső történelemmel bíró népként tetszeleghet.
A békés földművelő, építőmunkát végző, nem hódító, úgymond: névtelen ős senkinek nem felel meg.
A vízözön után Noé volt a legnagyobb tekintéllyel bíró személy, akit mindenki tisztelete övezett, mindenki szeretett. Az életének további évei alatt beutazta az akkori lakott földet többször is, felkereste szaporodó sarjait, tanácsokkal látta el őket, de nem törekedett hatalom kiépítésére, nem akart népek királya lenni, nem akart államgépezetet kiépíteni, urakat, sanyargatókat ültetni sarjai közül, a többi sarjainak nyakára, hanem az egymás szeretetét, a közbirtok, kölcsönös kalákasegítségi életvitelt ajánlotta utódainak. Csorbíthatatlan tekintélyét addigi életével, jó tetteivel szerezte meg. A vízözön után 350 évig semmilyen államgépezet, államforma nem létezett a földön. Békésen éltek, s ha voltak visszásságok – mert biztosan voltak –, azt a törzsi sátorapák, vének, rabonbánok bírálták el.
Noé halála után hatalmas űr keletkezett, amelyet betölteni senki nem volt képes. Valószínű, Nimród is szerethette ősapját, Noét. Neki is fájhatott elvesztése. Mint jeles, becsvágyó utód, ő szerette volna a Noét illető, őt körülvevő tiszteletet megörökölni, de ő másként, mint Noé!
Nimród a világ népének királya akart lenni.
Ám a tiszteletet, szeretetet csak kiérdemelni lehet természetes úton. Ellenkező esetben erőt, tekintélyt kell bevetni. Azt viszont csak tettekkel lehet kiépíteni. Ha nincs számottevő jó tett, akkor erővel megszerezni. Nimródról nincs más jellemzés a Bibliában: „Nagy vadász vala az Úr előtt.” Csak ennyi. Állatokra, emberekre? Ez vita tárgya. Későbbi tettei világítják meg személyiségét.
Noénak három fia volt: Szem, Kám, Jáfet.
Szem neve a mindent átlátó bölcs jellemzője nyomán ragadt meg.
Kám, másik nevei: Csoma és Eröklös, mivel hatalmas erejű ember volt, aki erős öklével verte agyon az oroszlánt.
Jáfet, nevének jelentése: jó fet, jó fiú, békét és szépet szerető családapa.
A Bábel tornyát építő Kám unoka, Nimród, aki valószínű örökölte ükapja hatalmas erejét, és így az őt körülvevők előtt ez okon nagy tekintélye is volt, amelyért tömegesen követték őt. A hatalmas erejével szerzett tekintélyt. Bár ez még nem elégséges a tisztelet, szeretet kiérdemléséhez, mert aki erős, attól csak félnek, rettegnek, de nem biztos, hogy szeretik is.
Nimród a Noétól vett tanács ellenére – mintegy világuralmi jelképként is – hatalmas torony építésébe fogott, mondván: egy újabb áradás ellen. De, mivel ígéret volt, hogy nem lesz több világraszóló vízözön, így szembe ment a teremtői akarattal.
Ennek eredményeként – a toronyépítés alatt – akik ott voltak Bábelnél, elveszítették az ősnyelvet, nyelvük összezavarodott.
A magyar ősiséget kutatók egy része az őskori hatalmas Nimródot jelöli, mint a magyarság ősét, holott Nimród volt a nyelvkeveredés előidézője. Ez esetben el kell dobni ama gondolatot, hogy a magyar nyelv a teremtés ősnyelve. A magyar nyelv viszont minden jellemzőjével igazolja ősnyelvi folytonosságát.
Itt hatalmas ellentmondás van!
Akkor?
Jáfet és népes családja nem vett részt a bábeli zűrben, így érthető, hogy az ő nyelvük nem keveredett, az ősnyelvet beszélték továbbra is. Sém fiai szintén.
Nimród utódai az asszírok, akik kegyetlen népként, elrettentésül élve nyúztak meg ezreket a legyőzöttek soraiból, nyelvük folytonosan keveredett, és mára elmosódott.
Eldöntendő kérdés marad:
Kitől származik a teremtés ősnyelvét, a mai magyar nyelvet beszélő nép? Ki az ősatya:
JÁFET vagy NIMRÓD?
Melyik a célravezetőbb: A bábeli zavarhoz, kalandhoz vagy inkább az ádámi tiszta leszármazási vonalon születő, utódait szeretettel, tisztességes munkára nevelő, családépítő őshöz kötni a teremtés ősnyelvét beszélő népet?
Ha Jáfet az ősapa, akkor nyelvük teljesen tisztán maradt meg, ahogyan a teremtésben Ádám kapta.
Jáfet, akit egyenes jellem, szava tartás, gyermekei, utódai iránti szeretet jellemzett, nem hódításra, hanem békére, építő munkára nevelte utódait. Olyannyira szerették édesapjukat, ősüket, hogy tanácsait megfogadva, sosem foglalták el más népek földjét.
Annak a székes törzsnek népe, amely végül megőrizte a teremtés ősnyelvét a Kárpát-medencében, nem épített államot, nem voltak ingyenélő urai, több ezer éven át csak a rabonbánok irányításával élt.
Az ősnyelvet őrzők rabonbánjai az egymást segítő, kalákaszellemet* évezredeken át belenevelték utódaikba, és következetesen ápolva, tanítva ezt, szerves része, fő jellemzője lett életvitelüknek.
E nép mind a mai napig beszéli az ősatyjuktól, Jáfettől megörökölt teremtés nyelvét, amely nyelvet a szilárd gyökrendszere, változatlan hangcsoportjai védenek meg a teljes meghamisítástól.
Megkockáztatható felvetés:
Ha Nimród nem vág bele a toronyépítésbe, akkor nincs nyelvek összezavarodása, akkor nem jönnek létre nemzetek, akkor elkerülhető lett volna a sok véres háború.
Talán.
———————-
*/ Ezt az ősnyelvet sekélyesíti, teszi tönkre a tudományos nyelvészet, és a kalákaszellemet irtja az adóhatalom, hogy végképp kiveszejtsék fő jellemzőit az ősnyelvét megőrzőknek.