A nyelvész szakmától semmit. Nincsenek önáltató vágyálmaim, nem kecsegtetem magam gyors siker reményével, sőt semmilyen sikerrel, inkább gúny, becsmérlés, megvetés lesz a nyelvészszakma válasza. De a nagyközönség egy része talán értékeli, és ráfigyel, ráébred a valóra. Ma még nem, de biztos vagyok, hogy később sokan lesznek, akiket érdekelend, s akik értékelendik. Ez a fő célom, a ráébresztés, rávezetni a nyelvi valóságra, s általa a teremtés valóságára. A műkedvelő régész német kereskedő Heinrich Schliemannra gondolok, akit Trója, néhány ógörög város, több más ókori történelmi színhely felfedezése és feltárása végett nagyon irigyelt a gőgös hivatásos régészet. Akit sikeres tevékenysége miatt a keresztbe nyelt le a szakma, torkán akadt, s mai napig bögyében hordja. Sokáig, s talán még ma is az „ásó világhírű dilettánsaként” emlegették, emlegetik gúnyosan ez okon. Meglehet, voltak hibái is, de eredményei elhalványították azokat, sőt sokszor épp a szakmaiatlan hibái okán jöttek felszínre olyan leletek, amelyek különben mai napig a föld alatt volnának. Az egri várvédők szívből tették dolgukat, életük árán is megvédték a várat, sikerere vitték a kívülállók megítélése szerint eleve vesztesnek vélt küzdelmet. Többségük – úgymond – amatőr volt. Temesvár védői valamennyien képzett végvári zsoldos katonákként „szakszemmel” úgy látták, nem éri meg védeni a várat a túlerővel szemben. Hiába volt Losonczy kapitány vitéz magyar ember, mert a zsoldosok nagy része idegen nép fiaiból állt, és feladták a várat. Ők valamennyien profik voltak. A profik gőgje tehát nem mérvadó az őszinte kutatónak. Schliemannal, s a hozzá hasonló műkedvelőkkel szembeni ma is élő ellenszenvre gondolva, elég nehéz elképzelni, hogy egy kívülálló, megvetett, hozzá nem értőként kezelt, nyelvészvégzettséggel nem rendelkező senki kutatási eredményeit elfogadja a hivatásos nyelvészet. Méghozzá egy olyantól, aki ebben a hitetlen ateista világban a teremtést tényként fogadja el. Nem elképzelhető, hogy a hivatásos bevett dogmáktól teljesen eltérő utakon járó kutatások eredményeinek feltárása nyomán, a magaslatokon tündöklő, önfényezőn feszülő tudományos gőg megalázkodik, s elismeri több évszázados ide-oda tévúton bolyongását. Ugyanis, ha elismeri az általam e szótárban leírtakat, akkor összeomlik az egész világ eddig felépített ősnyelvkereső nyelvészeti tudománya, és sutba dobhatók a nyelvek kialakulásáról írt tévtanok majdnem összes szakkönyvei. Nagy szerencsém van azzal, hogy semmiben nem vezet híúság, feltűnési vágy, nem azért kutattam, nem azért írtam e szótárt, hogy hírnévre tegyek szert, hogy tündököljek vele, nevem szellőztesem. Így a mellőzésre, el nem fogadásra már előzőleg számítva, nem élem meg kudarcként azt. A nyelv és alkotója, az ember teremtője iránti határtalan tiszteletem, nagyrabecsülésem volt a kutatás legfőbb indító oka. Hozzátenném még, hogy senki emberfia nem fejti meg a magyar nyelv titkait, aki nem a teremtés valóságán át kutatja. Részeredményt érhet el, de titkainak mélységeit soha nem éri el, nem tárja fel. Biztos vagyok benne – amint a bevezetőben írtam – eljön az idő, amikor fordulat áll be. Talán én azt már nem érem meg, de megérik az utánam jövők, a fiaim. S akkor a szótár kései olvasói tudomást szereznek a tényről, hogy erről valaki már régen szólt.
Szeretek a valóság talaján állni. A nemrég kiadott Kis könyvvel akartam felmérni , mekkora az érdeklődés e téma iránt. Körülbelül mire számíthatok, ha a Nagy szótár kiadására kerül sor? Mindig az első hetek a döntőek az eladásban. Az elmúlt több mint egy hónap azt mutatja, hogy nem jött el az idő még, nincs komoly érdeklődés e téma iránt. A 200 példányból még 20 sem fogyott el. Lehet az is, hogy nem olcsó. De a nyomdaköltségen felül talán csak a több mint tíz év alatt elfogyasztott villanyáram ára, ha visszajön, semennyi szerzői díj. Mihelyt összejön annyi pénz, kinyomtattatok 50 példányt a szótárból, amelyből a néhány önzetlen támogatónak juttatok elsősorban. A fennmaradó néhány példány teljesen kielégíti a jelenlegi igényeket. Ez a való, ezt tudomásul kell venni. Nem álmodozunk!