Gyermekkoromban még nagy eseménynek számított a vasárnapi focimeccs. Azért írom így, mert akkor így neveztük, és különleges íze volt ennek a szónak. Ezért még az otthoni pofont is vállalni lehetett kései hazatérés esetén. A pálya a Gátszeg réten volt, ahol ma is. Azért nevezték így, mivel a Fülöp malom és a Bálint malom gátjai közti szakaszon volt a pálya a Kormos rétjén, annyira távol a folyótól, hogy a labda nem juthatott el a folyóig. Különben azon a partszakaszon akkortájt sok helyen vetettek téglát, össze-vissza volt ásva a hely, és kiégetésre váró vagy kiégetett téglarakások álltak sorban a folyóparton. Ilyenkor a falu apraja nagyja kiment a Gátszeg stadionba. Így nevezték viccesen a helyet. Ez egy találkozási lehetőség volt. Akkoriban nem volt televízió, rádió is alig, az emberek társalogtak, nem bezárkóztak, mint manapság. A fiúk a fociért jöttek, a lányok azért, mert ott voltak a fiúk. És azok is jöttek, akiket különben nem érdekelt volna a foci. Akit viszont érdekelt, az mindig eljött. Balázsi Bandi bácsi műlábbal is feljött mindig. Mi gyermekek már jóval a meccs előtt lestük a Vargyas felé vezető utat, amennyire lehetett onnan látni, és vártuk, mikor érkezik meg a fagylaltos. Ugyanis jó idő esetén mindig átballagott Vargyasról Bossos Ali bá a fagylaltos taligájával. A kétkerekű taliga tulajdonképpen egy jókora négyszögletes lemezbélelésű láda volt, abban sózott jég, melybe beleállítva a fagylaltos veder. Rendkívül finom kristályos fagylaltja volt az öregnek. Most, amikor akkora kínálat van az effajta csemegéből őszintén leírhatom, hogy egy sem veszi fel a versenyt az Ali bá fagylaltjával. Vanília és gyümölcsízű fagylalt volt, és egy lapos kiskanállal rakta az ostyába. Nem tudom, mi volt a titka, de én azt az ízt sem itthon, sem idegenben soha sehol meg nem találtam. Voltak nagy drukkerek. Kolumbán Pista bá, vagy ahogy mindenki ismerte – Tákász Pista bá külön élmény volt nekünk. Kellett neki legalább öt-hat méter hely a pálya szélén. Együtt élt a játékkal. Amerre ment a labda, ő is arra ment oldalt vagy farolt, majd előre lendült, és rúgott. Akkorákat rúgott a levegőbe, hogy csak na. Aztán verte a térdét, ha nem lett gól. Ám ha gólt lőttek a mieink, akkor szállt fel az örömtől. Nagy meccsek voltak Száldobossal, ahol a Nyikó legények játszottak jól. Aztán Bardoc, az is jó volt. Lázár Béla volt jó azok közül, ő még az olaszteleki csapatban is játszott. Vargyason A Szász fiúk, Székely Sanyi voltak jók. Az olasztelekiek közül akkortájt még kiskoromban Bartha Imre, Nagy Öcsi, Nagy Samu, Bartha Bandi, Balázsi Bandi bácsi, majd Albert Béla, Bene Jancsi, Rancz Pista voltak nagyon jók. Rancz kapuban is kiváló volt. Hogy kik voltak olyanok, akikből lehetett volna ismertebb játékos nagyobb csapatokban? Ahogy én emlékszem Bartha Bandi. Ő ha városon nő fel, biztos bekerült volna komoly csapatba. Albert Béla is stabil volt. Bene Jancsi és Rancz. A későbbiekben Deák Feri. De ez csak az én véleményem. Lázár Ferenc, a borbély fogta össze őket. Ő volt a „szövetségi kapitány”. Egy időben még Érsek Ferit is elhozta Barótról játszani az olaszteleki csapathoz. Érsek B osztályos csapatban is játszott azelőtt. Nem a pénz hajtotta őket, hanem a játék szeretete, a falu hírneve, a megmutatkozási vágy, és olyan példaképek álltak előttük, mint Puskás, Kocsis, Bozsik, Grosics stb. Ez volt a mi falunk sportja akkor, amikor én kiskölyök voltam.