Földrajzi változások, és a nevek kialakulása

Mit mond a nyelv, a földrajzi nevek és a leletek összhangja?

Az Özönvíz utáni időszak – hosszú évszázadok vagy évezred – a Föld arculatának lassú, de állandóan változó korszaka volt. A Teremtő a Vízözön utáni víznek és az irdatlan jégből később leolvadandónak is, több mérföld mélységű katlanokat alakított ki a déli és északi féltekén is. A vizek lassan visszahúzódtak a képződött mélyedésekbe, völgykatlanokba, hasadékokba. Azonban a leolvadó jégből lassan emelkedett a vízszint, alakultak ki világtengerek. Ez idő alatt sok szárazon levő területre emberek települtek, és épületeket emeltek, amelyeket később elnyelt a víz.

Ázsiát Amerika földjével fehér – ALA – hóval borított (ala – halavány) átSZALAdható – ALASZ – SZALA –, gyalog mÁSZKÁLható, átKÁSZÁLAndó, átKÓSZÁLható, átISZKOLható, lábbal átkelhető havas, fagyos földnyelv kötötte össze.

ALaSZKa – máSZKáL – KáSZáLa – KóSZáLó – iSZKoLó hangváz:

L-SZ-K – m-SZ-K-L – K-SZ-L – K-SZ-L – SZ-K-L.

A BALTI tenger csak egy BEL TÓ volt akár a BALaTOn. Aztán emelkedett a vízszint, és összefolyt az Északi tengerrel.

BaLTi – BaLaTon – BeL Tó hangváz: B-L-T – B-L-T-n – B-L-T.

 

A Csendes óceán helyén is összetartozó, átjárható szárazföldek voltak építményekkel. Előbb csak a több mérföldnyi mély – Mariana-árok néven nevezett – katlan és hasonló árkok teltek fel vízzel. Az északi féltekén is mély völgykATLANok voltak, amelyek lassan telítődtek. A mellettük elterülő ATLANtisz földje sem volt víz alatt. Ekkor a tengerek még alacsony szinten álltak. Azonban a Vízözönkor a sarkokra lezúduló hatalmas jégtömeg lassú olvadása nyomán folyamatosan emelkedett a világtengerek szintje, közel kétezer év után tetőzött, elhódítván hatalmas szárazföldi területet. A földrészek közt még hosszú évszázadokon át szárazföldi átjárók voltak, vagy csak rövid hajóút kellett hozzá. A vizek azonban lassan, ellenállhatatlanul emelkedtek, a rendkívül mély völgykatlanok telítődése után. Így hatalmas térségek kerültek víz alá. A földrajzi neveket összevetve az ismert változásokkal és azok történelmi időpontjaival, felismerhetők a folyamatok.

 

A földrajzi nevek bizonyítanak.

Hosszú ideig a tengerek alacsony szinten álltak, és valószínű, több lépcsőben emelkedett az Atlanti vizének szintje is. Még az ókori Platón idejében, Kr.e. IV. században, de később is. Platón (Kr.e. 427 – 347) szerint a kora legfejlettebb, legműveltebb királysága ATLANtisz volt, területe nagyobb volt Kis-Ázsiánál, és Gibraltártól nyugatra terült el. Platón szerint, ATLANtisz egyetlen nap alatt került víz alá. Ez azt jelenti, hogy a mai Csendes-óceán felől áramló vizek útjában álló valamilyen akadály, sziklafal egyszerre omlott le – akár legvégül a dunai Vaskapunál – és hirtelen megemelte az addigi ATLANti tenger szintjét, feltöltve nemcsak a kATLANokat, hanem a kATLANok mellett elterülő ATLANtisz is teljesen víz alá került. Ebből és az előzményekből az is megtudható, hogy az ott létező kATLANok, kATLANTok mily mély nyomokat hagytak a közelben élők tudatában, és mennyire meghatározók voltak a névadásban: kATLANT – ATLANTi – ATLANTisz. A vízszint korábbi emelkedésével szűnt meg a szárazföldi átjáró a Britföld felé. A csatorna Dover és Calais között csak 45 méter a mély. Calais neve: KALÉ a valaha volt átKELŐről kapta nevét. Ettől keletebbre 26 méter a mélység. Itt sokáig volt földhíd a Brit-sziget és Németalföld között.

Az idővel özönné, óceánná váló kATLANTI tenger, kb 1200 évvel ezelőtt a GIBRA oltárkő, azaz GIBRaltár és Afrika közt hídszerűen emelkedő, szárazon átjárható BEREG, GEREB, BRIG, BORGÓ, földhidat átszakította.

GiBRa – BRiG – BeReG – BoRGó hangváz: G-B-R – B-R-G – B-R-G – B-R-G.
A hangváz igazolja a kapcsolatot.

A víz áttört, s elöntötte, feltöltötte sós vízzel az addig édes vizű Földközi-tengert. Ekkor emelkedett meg egyszerre kb. negyven méterrel a Földközi-tenger szintje, utat törve a Fekete-tenger felé, elöntvén a BŐSPÓROS, bő ropogtatható füves ökörlegelő völgyét. Afrika északi partvidékét, az egyiptomi Héraklion városát is, valamint az addig viszonylag sekély Fekete-tenger partvidékét.

A mai olasz csizmasarkot és Albániát összekötő földsávon ÁTRONTÓ, OTTRONTÓ víz, azaz hIDRO ekkor öntötte el ADRIA síkságát, hatalmas sODRÓ erejével IRDAtlan pusztítást végezve, elsöpörte, víz alá temette annak, a mai parton belüli településeit. OTRANTÓ neve még elárul egy dolgot. A tengerszint hirtelen emelkedésekor, azon a vidéken még élt magyar nyelvű népcsoport, mert a küszöbön ÁTRONTÓ vízáradat nyomán, e nyelven kapta az OTRANTÓ nevet.

A Fekete-tenger sem volt oly nagy, mint most. Bár volt egy nagy belső tó, a Vaskapun át leszivárgó víz és néhány más folyó (Prut, Don, Dnyeper, Dnyeszter, Szeret stb.) gyüleménye. Ez a Kárpát-tenger vizéből, annak Vaskapunál áttörése után megnövekedett, tengerré vált, de mai méreteit a Földközi-tenger, szintjének hirtelen emelkedése nyomán érte el, amikor összefolytak a Boszporusznál, Dardanellákon át Márvány tengerrel, Fekete-tengerrel annak szintjét is emelve. Erre bizonyíték a már említett, tenger alatt levő észak afrikai városok, adriai, Fekete-tengeri partok mentén víz alatt levő építmények, amelyek a vizek emelkedése előtt épült városrészek. Végül a keskeny szorosokon összefolytak a vizek Gibraltártól Krímig.

 

Ahhoz, hogy egyszerre, hirtelen emelkedett a Földközi-tenger és öbleinek szintje kb. negyven métert, az a bizonyíték, hogy minden szükségleti cikk ott rekedt a tengerben. A földtörténészet minden víz alá került ősi település tragédiáját földrengéssel magyarázza, holott ez a jéghegyek leolvadásából származó vízszint megemelkedés eredménye. Ha földrengés okozta volna elsüllyedésüket, akkor a víz alá került építményeken láthatóak volnának a törések nyomai, de ilyent egyetlen búvár sem jelzett. Az omlások, voltaképp málladás, a víz munkájának eredményei. Vízszintemelkedés árasztotta el Atlantiszt is, de a Csendes-óceán szigetvilágát is a valaha volt szárazföld víz által elöntött magas fennsíkjai, hegyeinek vízszint fölött maradt részei alkotják.

Kik voltak az ősnyelv őrzői?

Herodotosz: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…”,

Herodotosz történetíró i. e. 485-ben született, felnőttként írt a szkíták, székiták országáról. Szerinte a szarmaták az ősnyelvet beszélték, valószínű tájnyelvi kiejtéssel. Szintén ő írta: „A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki…” Ők építhették Szármiszigetháza települést, majd várat, amelyet a dákok (ez lehetett egy ága a szarmatáknak, hisz a dákó szó ágat is jelent) megörököltek, és a történelem Szármiszegetuza néven említ.

Herodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy, Vaskapujának gátját, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén a legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta székelyek már annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, majd a medencében, mindennek nevet adván. Ez idő tájt már belakták a medencét.

 

A történelem kevés szót ejt az ősnyelvet megőrző békés népről, mivel az írott történelem nem békés életet élőkről szól, hanem viszályokról, háborúkról, embervérben tocsogó undorító eseményekről, amelyek megkeserítették az egyszerű, békés életet kedvelők mindennapjait.

Szinte semmit vagy alig valamit tudunk az első: szövőszék, kötőgép, csavarmenet, kerék, fogaskerék, végtelen csavar, emelőcsiga és más közhasznú eszköz ősi feltalálójáról, alkotójáról. De a történelem beszámol minden nagyhatalmú – némely népek által bálványként tisztelt – véreskezű gyilkos rablóról, népelnyomó hatalmaskodóról.

Jellemző a mai emberiségre is, hogy történelmi csillagai a békés népeket lerohanó, véres kezű „dicső” hódító gyilkosok, s ennek ellenére azon siránkozunk, hogy miért nem lehet béke a népek közt. Nem visszás? Istenítjük a ganéjcsomót építőket, s közben siránkozunk, hogy nincs torta a terítéken.

A magyarok elődeit is mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy neveket keres elődül, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Jellemző az is, hogy messzi évezredek homályába viszik vissza az eredetet, holott a kiszámítható, igazolható múlt csak néhány évezredes. Persze, ehhez az okos emberek kitalálták a „történelem előtti korszak” meghatározást.

A leszármazási vonalak megfejtése nehézkes, mert sok a fehér folt, az adatok hiányosak.  Ez nem meglepő, hiszen van sok olyan – néhány száz évvel ezelőtt élt – ismert történelmi személyiség, akinek sem tudják a pontos születési idejét, helyét. Bizony, sok esetben a történész élénk fantáziája tölti ki a nem létező láncszemeket. Hasonló, a kifejlődés, evolúció hézagainak sejtéseken alapuló, fantázia szülte bizonygatása, a hiányzó láncszemek meseszintű pótlása. Az, hogy bizonyíthatatlan, már nem érdekli. Kívülállók ne szóljanak bele!

A két táborra oszlott történész szakma, többnyire két meghatározó irányt követ. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna, és mindkettő végleteket ostromol.

Egyik irányzat végtelenül lealázón aljas, a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, tudatlan, barbár, bunkó, oktalanul vérengző, asszony és gyermekgyilkos, becstelen, aljadék népként mutatja be. Hazudik, torzít, ferdít, hamisít, félremagyaráz, mocskot, hányadékot ömleng róluk.

A másik túlontúl felhők fölé emelő, dicsőítő. Őseinek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít. Nem valós alapon áll, mert történészként tudnia kellene, hogy a hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is emberi életek feláldozásával, vérontással járt. Aki a hatalomért embervért, sőt testvéri vért ont, ontat, az nem lehet szent! Nem szakrális, hogy a sokak által kedvelt kifejezésnél maradjunk.

A valós történelmi igazság e két irányzat közt, középen helyezkedik el. Tudatunkba kell illeszteni, hogy a teremtés nyelvét megőrző nép soha nem alapított semmilyen birodalmat! Kárpát-medence őslakóinak nem voltak hadviselő, birodalomépítő ősei, csak békés munkát végző elődeik! Szűzfoglalók voltak, nem vették el senki országát!

A nyelvek összezavarásakor volt egy néptörzs, amely Jáfettől eredt. Jáfet volt Noé legkisebb, és úgy tűnne, hogy legjelentéktelenebb fia. Nem volt oly jelentős, mint az elsőszülött Szém, akinek utódai betöltötték az újrakezdett élet kezdőkörét a térségben. Nem volt oly bikaerős, akaratos, mint Khám, másik nevein: Csoma, Eröklös, aki az oroszlánt is agyonverte ököllel, s akinek a fiai, sarjai – köztük Nimród – követték példáját, később hatalmas hódító, mindenkit kegyetlenül leigázó néppé növekedve. Ám Jáfet volt a legszeretettebb, és szerető szívű, szófogadó, jó fiú. A neve is tükrözi: jó fiú, jó fet Jófet, Jáfet. A Vízözön utáni újrakezdésben Jáfet az ő családját, utódait úgy nevelte, amilyen nevelést ő is kapott. Rendkívül szerető gondoskodó apa volt, odaadó szeretettel békés munkára nevelte sarjait.

Honnan gondolom? A nevelés utólagos eredményeiből. Ő és népes családja nem vett részt a Khám unoka Nimród által kezdeményezett eszement világuralmi tervben, a toronyépítésben. Így nyelvük sem keveredett.

Jáfet a mintát édesapjától, Noétól vette, aki 350 éven át volt a Föld népességének vezető tekintélye. Tekintélye ellenére nem épített ki államgépezetet, nem ültetett ingyenélő urakat utódai közül, utódai nyakára.

Jáfet utódait is erre tanította: ne uralkodjanak se egymáson, se másokon, ne legyenek hódító, világuralmi hajlamaik, terveik. Így e törzs szerény – föld- és kézműves – életvitelű népként, sem akkor, sem később, nem kereste a feltűnést, nem szólt bele világformáló dolgokba, hanem csendben, szerényen végezte föld- és kézműves munkáját. Jáfet az Özönvíz előttről hozta a tudást, képességet fa, fém megmunkálásra,  agyagművességre, és megtanította fiait is. Arra is, hogy mindent, amire szükségük van az életben, ők maguk állítsanak elő. Legyen köztük mindenféle mesterséget értő, aki fából, agyagból, vasból, rézből és más anyagokból edényt, szerszámot készít, legyenek ezermesterek, hogy az élet területén előforduló gondjaikat külső segítség nélkül, bármilyen mostoha körülmények közt megoldják, minden felmerülő akadályt képesek legyenek átlépni saját erejükből, testvéri összefogásban. Nemzetségi, leszármazási alapon megszervezett zárt társadalmi rendben éljenek, így kerüljék el az idegenekkel való oktalan keveredést. Gazdálkodó, állattenyésztő berendezkedésükben, nemcsak megtanította őket mindenre, amit ő tudott, hanem mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. Békés életvitel jellemezze őket, tiszteljék teremtő Istenüket, szeressék szüleiket és magzataikat.

Jáfet utódainak zárt társadalmi rendjébe idegen nem léphetett be. Nem kellett állam, csak egy fő, a rabonbán, a nép nagymestere, aki felügyeli a közbirtokrendet. Sziklaszilárd, KÖZBIRTOK-KALÁKA alapokon álló sajátos társadalmi rend, életmód a személyi eszköztáron, állatállományon, tanya körüli kisbirtokon kívül, kint a lábokban, erdőn, minden közös tulajdon legyen, és szükség szerint jusson mindenből a törzs minden tagjának. A megművelendő földeket nyilakban osztották fel a családok közt, növekedő szükség szerint. Ha kihalt egy család, a nyílföld visszaszállt a közre.

Felesége a lányokat tanította fonni, szép mintákat rajzolni, szőni, kötni, varrni. Ízletes étkeket sütni-főzni, hogy minden szépet, otthonát díszíteni valót fonó-szövő-varró asszonyaik legyenek, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Legyenek dalaik, meséik, legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket.

Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja egymást segítő, jóban-rosszban együtt, kitartva, együtt örülve, együtt sírva, egymást támogatva alapú KÖZBIRTOK-KALÁKARENDSZER legyen. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, és e gondolattal ébredjenek. Ezt az egymást gyámolító, kalákaszellemű, segítő, gyengét felkaroló közösségi kötődésű alappal bíró nevelést adják tovább sarjaiknak. Senki ne legyen elesett közülük, a kalákarendszer oda-vissza működjön hosszú távon, helységeken belül, és ha szükség úgy kívánta, azon kívül is.

Oly nagy tisztelet övezte ősatyjukat, és szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak ez egyszerű szántó-vető életmódot folytató emberekben, hogy évezredeken át megtartották tanácsait, ahhoz igazítván családközpontú, tekintélyelvű társadalmi rendiségüket. Törvényeik szokásjogon alapultak, azok szabályozták szervezett életvitelüket. KÖZBIRTOK-KALÁKARENDSZERben mindig a gyengébb megsegítése volt az elsődleges. Évezredeken át működő kalákasegítő rendszerük kizárta a reménytelen nélkülözést és a bűnözést is, mert nem adott táptalajt annak.

Jáfet utódainak, köztük a székelyeknek semmi közük nincs származási alapon a birodalomalapító Nimróddal. Nem ápoltak közösséget vele, világnézete, keménykezű uralkodói hajlama miatt.

Nimród világuralomra törő fölénye, nyomasztóan hatott rájuk és mindazokra, akik nem hódoltak be neki. Ám Jáfet oly tekintély volt, hogy vele Nimród nem mert ujjat húzni! E fejlemények nyomán az egymás iránti tisztelet, s a kölcsönös kaláka segítségnyújtás, szeretet légkörében, s annak törvénye szerint élő, ősnyelvet megőrző Jáfet székes életelvű székita, szkíta sarjai döntöttek: máshol telepednek le. Valószínű, atyjuk Jáfet tanácsára, felkerekedtek tartalékaikkal, s elindultak új székhelyet keresni az egyébként már túlzsúfolttá váló Vizközmezőről, Mezopotámiából. Olyan jó termő, l roppanó termőföldet kerestek, amelyen befészkelhetik magukat. E földet JÓROPA névvel nevezték. Sokasodván, idővel betöltötték JÓROPA földjét. Ma is JÓROPA a neve, csak görögösen írják: EURÓPA.

 

Az ősnyelvet birtokló, ahhoz módfelett ragaszkodó nép tehát a Vizek közi mezőről Mezopotámiából jött északnyugati irányba, megművelhető, megmunkálható jó ropát, jól roppanó, megmunkálható földet, új hazát, széket keresni, és ott fészket rakni, letelepedni. A teremtés ősnyelvét beszélő nép lépett elsőnek JÓROPA, EURÓPA földjére, s azért adta e nevet, mert talajBURkolata, felszíne, JÓPORA, JÓROPA, jó termőföldje volt. EUrópaEU = jó, ROPa – PORa = földje, röge, BURokja volt. Ez a honfoglalás fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, egy üres térre település. E nép magával hozta az eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig.

Ha Jáfet utódai nyomát keressük, azokat a népeket kell kutatni, akiknek nevében a székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros jelen van. A szicíliai szikulok, etruszkok, korszikaiak, gaszkonok, baszkok, szokota szkótok, eszkimók, szkíták, székelyek. Jáfet ősatyjuktól kapott, erős alapokkal bíró, helyhez kötött székes társadalmi szervezettségi rendre neveltség, erős családi, rokoni kötődés, mai napig kihat az utód székes népekre. Bár az elnyomottságuk változtatott viszonyulásukon, még ma is jól körülhatárolható szigeteket alkotnak az őket elnyomók közt, és több ezer éven át tudatosan, híven megtartották az örökül kapott családközpontú életmintát. Megfigyelhető e népeken az erős szülőhelyhez kötődés, még a legmostohább életkörülmények közt is. A családi egység még ma is jellemző, nem uralkodtak másokon. Őket a környezetükben levő önző, nagyhatalmi terveket szövögető, önző, nagyzási hóbortban szenvelgő, alacsony erkölcsiségű népségek sanyargatták, sanyargatják ma is, ám igyekeznek megvédeni magukat.

 

Több útvonalon jöhettek, majd szétoszlottak. Egyik része lemorzsolódott Ázsia és Jóropa határvidékén, a többi átjött Jóropába a Kárpát-tenger partvidékére, a mai hegygerinceken, fennsíkokon telepedett le. Innen az Italközi földnyelven le Szicília (Székelia, ia = -ság, -ségSzékelység) felé vonultak, s egyik részük itt letelepedett. Erős családi kötődés meghatározó ma is a szicíliai népnél. Egy törzs a vízközi sávon, Italköz, Vízköz, Italja földnyelvén maradt – Italián. Az etruszkok Toszkánát népesítette be. Mario Alinei olasz nyelvkutató szerint is a Kárpát-medencéből érkeztek oda. Ők sokat tuszkoló, TRUszkoló, keményen négyelő, dolgozó, szépet, tartósat alkotó nép volt. Etruszk, görög keverékből jött létre Italköz földjén, Italián a latin nép. A szavak hangváza bizonyít:

ToSZKáN – eTRuSZK hangváz: T-SZ-K-N – T-R-SZ-K,

vagy

TaLiáN – LaTiN – iTaLiáN hangváz: T-L-N – L-T-N – T-L-N.

A megnevezések igazolják székelyek jelenlétét Szicíliában, a félszigeten, és északra is. Az ETNA, amely vET NAgyot kitöréskor, ahogyan VEti a ZUVatot a VEZÚV. A déli helységek, az ORMÓkra, sziklákra épített TaORMIna, PalERMÓ, Katanzáró, Céfalu csefálói, Szirákháza, azaz Siracuza és mások.  Ahogy szaporodtak, a közeli Korzikát is betöltötték.

A Kárpát-medencét víz borította ekkor, tenger volt. Akik idejöttek, azok csak a partvidéken, a mai fennsíkokon, hegygerinceken kezdhettek gazdálkodni. Az ősnyelvet beszélő székelyek érkeztek elsőként, akik körüllakták, benépesítették a tenger partvidékét. A medence nyugati oldalán a Duna torkolat mellett Bécsnél, Pozsonynál érték el a tengerpartot. Ott ömlött a Duna lármásan, pozsogón a Kárpát vagy Pannon-tengerbe. Az itt letelepedők egyik része a tengerpart északi dombos felvidékét népesítette be, a többiek követték később a tengerszint apadásával kialakuló Duna meder vonalát és költöztek alább-alább a partok mentén, betöltvén a síkvidéket. Aki a Kárpát-medence történelmét, helynevei eredetét nem az ősi földfelszín sajátos helyi eseményeinek kutatásával, a települések kialakulásával kezdi, az nem jut igaz, valós eredményre.

Akik először telepedtek le itt, azok adtak nevet hegyeknek, forrásoknak, patakoknak. Bizonyíték, hogy minden forrásnak, völgynek, folyónak, hegynek ősnyelven, a mai magyar nyelven érthető neve van. Innen ismerhető meg a déli Alpok környéki, de a cseh területeken levő magyar hangzású hegy, völgy, folyó és helységnevek jelentése is.

Út vezetett a görög szigetek felől is. A csángók jóval később déli irányból, a görög törzsektől elszakadva, a Balkánon jöttek fel Moldvába. Ők a Kárpát-tenger karéján kívül telepedtek le, és nem mozdultak helyükről a mai napig. Ezzel bizonyítják, hogy nem csavargó nép, hanem helyüket megőrző, gazdálkodók voltak és maradtak.

Világos: az ősnyelvet nem őrizhette meg nagyhatalmi, birodalmi álmokat dédelgető nép!

Ezt mindenki kivetheti fejéből! Csak egy jelentéktelen nép őrizhette meg. Olyan, amely összezárt a változást hozó külső hatások előtt, nem volt hódító az évezredek vérrel mocskolt, gyalázatos történelmének színpadán, csak önvédelemből fogott fegyvert, nem uralt más népeket. Szerényen, serényen dolgozó, egyszerű, a szépet módfelett kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő, földművelő, állattartó, kézműves munkát végző regélő, mesélő, daloló nép. Csak letelepedett, kalákaszellemű, összetartó, székes életet élő, eszközöket készítő, haszonállatokat tenyésztő, növényi élelmet termesztő, földművelő nép ajkain maradhatott meg érintetlenül évezredeken át.

Azt tudni illik, hogy soha nem a háborúkedvelő hódítók voltak a szép, értékes, igazi ősi hagyományok teremtői, őrzői, hanem a békés természetű nép. A nyelvet megőrzők botjai végén nem emberölésre alkalmas fegyverek, hanem földet megmunkáló fémeszközök voltak. Egy nép gyökerei meghatározzák jellemét, történelmét, életvitele milyenségét, céljait, megvalósításait. Ez minden vitán felülálló tény! Magyar emberek csőcselékként soha nem rontottak rá békés, fegyvertelen szomszédokra, álmukból is felverve, gyilkolva nőt, gyermeket, öreget. Soha!

E hagyományőrző nép a Kárpát-medence ősfoglaló, békés, székes életmódot folytató lakossága, akik békével érkeztek ide, békés életet kívántak élni, népi művészetük utolérhetetlen, nyelvi gazdagságuk kimeríthetetlen, mivel ősi gyökerekből sarjad. Ez a – Kárpát-medencét szűzfoglalás nyomán birtokba vevő, ősnyelvet beszélő, székes-telepes életmódot folytató, székita, székely-magyar nép – annak ellenére, hogy nem épített államot, nem ültetett ingyenélő urakat saját nyakára, mégis oly szilárd volt a megszervezettsége, hogy kibírta az évezredek viharait, egyetlen birodalom sem tudta széttaposni, még a vaskezű, könyörtelen római birodalom sem!

Tévút a magyar ősiség keresése „dicső” fegyverviselő hadinépek nyomát kutatva. Bár az ázsiai ágat ez jellemezte. Ám ősi örökség megőrzői a Kárpát-medence lakói, akik a Vízözön előtti ősiség értékeinek, és a Noé, Jáfet idejében kialakult népszokásoknak, hagyományoknak őrzője volt.

Az igazi, ősnyelvet őrző ősök soha nem mozdultak ki a Kárpátok ölelő karéján kívül kalandok kedvéért, de megvédték, amennyire tőlük tellett. A székelyeknél nem volt állandó katonaság, sőt semmilyen, de szükség esetén mindenki készen állt megvédeni földjét. Hősiességüket hazájuk védelmében mutatták ki. A nyelvet megőrző székely, székita, szkíta alaptörzs soha ki sem tette lábát a Kárpát-medencéből letelepedése után. Az ősnyelvet nem Atilla, nem Árpád köré tömörült törzsek őrizték meg, mert ők keveredett nyelvvel érkeztek ide. Azok őrizték meg, akik sajátos – soraik közé senki idegent be nem fogadó – közbirtokossági-kalákarendszer szoros kötelékében éltek békés gazdálkodókként évezredeken át itt a Kárpátok által ölelt térségben.

Erről sajnos, az újrasikált történelem sem tesz említést érdemben. A történészek – valamiféle megszállottságból eredően – mindig a fegyverek, hadak útvonalai körül keresik a történelmi múltat. A békés gazdálkodók, a nyelvet megőrző csendes történelmi többség csak tölteléknép.

Szerintük. De csak szerintük.

A való igazat, a Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi megnevezések, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek őrzik. Ezek kutatandók az értelemhordozó nyelvelemek alapján. Persze, ha a való igazság kiderítése a cél.

A székely, amikor hazatért a kötelező honvédő hadi útról, másnap megfogta az eke szarvát, a kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut stb., mert alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt, és nem katona.

E fentiek ellenére, nem eszményíthetjük az ősnyelvet megőrző népet sem. Az állandó jóra való serkentés nem jelenti, hogy köztük nem voltak belső villongások, békétlenségek. De mivel a teremtés nyelve ahhoz méltó viselkedésre, igazmondásra kötelez, az ilyenek a kaláka, kölcsönös egymást segítő elv alapjain álló társadalmukban – helyileg a lófői, súlyosabb esetekben a rabonbáni ítéletekkel – megoldást találtak.

 

Vashegy, Vaskapu, Iszter

A térséget víz fedte, amely a Vaskapu laza sziklái közt szivárgott le, mint egy házereszen, ESZTERhéján. A Vashegy sziklái alatt lakók, akik szintén az ősnyelvű néptörzs sarjai voltak, figyelték, ahogyan a Vashegy sziklatorlódás rései áteresztették a vizet, amely lassan, de állandóan szivárgott, mivel volt több ereszték rés. Az ESZTERhéjként szolgáló sziklákon lefolyó vízből születő patakot erESZTERnek, ESZTERnek, ISZTERnek nevezték. Minden folyó a forrás jellemzőiről kapja nevét. Az ősnyelvet beszélők egy jelentős része tehát a part karéján, körpátján, kárpátján vert tanyát. Másik részük a Duna parton, a torkolatvidékén települt le. Egyazon nép volt az egész medence partvidékén. Az ottaniak tudatában a Duna vízbősége erőteljes képet hagyott, és ez okon maradhatott meg napjainkig a bőség fogalmaként a Duna név a székely közbeszédben. A dús búzatábla jelzője: mint a Duna. A Kárpát-tenger fokozatosan apadt, végül bekövetkezett az a pillanat, amikor a sziklák elmozdultak a víz nyomásának hatására, és kaput nyitottak a Vashegyek között, s a víz ellenállhatatlanul tört utat a korábbi sekély árok nyomvonalán a már létező tó felé, hogy végül vizét Tölcsénél (ma Tulcea), tölcsérszerűen szétágazó mocsaras ereken beletöltse, tulcse a nagy tóba, amely aztán később Fekete-tenger nevet kapta.

Az ideérkezők mindannyian a körpáti, kárpáti partok hosszú vonalán települtek le, a székelyek a Kárpátok karéján belül, a csángók keleten, a palócok északon, a dák ág a déli partokon. Törzseik nevei lehettek különbözők, de egyetlen szkíta, székes tömbhöz tartoztak, s mindannyian az ősnyelvet beszélték sajátos tájnyelvi szólásban.

Ezek az ómagyar ősnyelvű népek lakták be a Kárpát-tenger körüli forrásvidéket. Az élet a források mellett indult. Erre bizonyíték a Kárpátokban, annak mindkét oldalán eredő összes folyóvíz, amelyeknek nevei mind-mind a forrásvidék jellegzetességeit őrzik, mivel azoknak jellemzői nyomán nevezték meg, és az összes név magyarul beszél.

 

A székelyeket, palócokat némelyek a hunok, avarok utódainak tartják. Egyik nép sem utóda a hunoknak, avaroknak, hiszen jóval a hunok ittléte előttiek. A hunok nem ősei a magyaroknak sem, hanem csak egy párhuzamos ág lehet. A hunok a Kárpát-medencében viszonylag rövid időt töltöttek. Atillával érkeztek, és halála után kivonultak. Csak a hunok közül itt rekedők épülhettek be házassággal közéjük.

 

A zömében a felvidéki Csallóközben élő PALÓCok neve vita tárgya, sokan nem tartják hitelesnek e megnevezést. Nemrég olvastam, hogy a PALÓC nép a filiszteus törzs egyik ága. Ez több kutatást igényel. Gyökelemzéssel próbáltam keresni a név tartalmát, bár nem tartom véglegesnek a megállapításomat. PALÓCok nevében áll sűrítve az életmódjuk. Nem agyagviskókban éltek. Házaikat, kunyhóikat CÖLÖPökből, PALLÓkból, gerendákból építették. A kezdeti megmunkáló eszköz, a BOT – nevezhetünk PÁLCÁnak is – jelen van nevükben. A nyelv itt is igazolja a történelmi valót.

Mások szerint a PALÓCok talán lehetnek, az ősi földművelő PELAZGok északon termőtalajt kereső utódai. A PELAZGok nem ógörög eredetű nép, hanem ősnyelvű GAZDÁLkodók voltak. Az ógörögök is használták később a megnevezést, de nem tőlük ered. Erre bizonyíték a GAZDÁLkodók másik ősi neve: GOZPODÁL.

PeLaZG – GoZPoDáL hangváz: P-L-Z-G – G-Z-P-D-L. Ez csak egy feltevés, amely bizonyításra vár.

FöldaLAPú gazdálkodókként LAPos területeket megmunkáló nép volt. A sima LAPfelületű földművelő LAPátot nevezhették LAPOCnak is. PaLóC –  LaPoC hangváz: P-L-C – L-P-C. Azonos időben jelentek meg – évezreddel a hunok előtt – egy időben a székelyekkel a Kárpát-tenger partvidékén. Akkor még víz borította a medencét. Több mint valószínű, a Duna vonalán érkezhettek a Kárpát-tenger partjaira. A mai hegygerincek melletti fennsíkokon, PALLAGokon kezdték, s folytatták sajátos földművelő életüket. Mind a PALÓC, mind a SZÉKELY törzsnek azonos társadalmi szervezettsége volt. Letelepedésük után, jóval később rájuk tóduló, TÓTuló szlávok tőlük tanulták meg a GAZDPODÁLás, POD = föld, földdel GAZDálkodás, GOZPODÁLás műveleteit. A tótok minden művelet, szerszám, napszak stb. megnevezést tőlük vettek át: gozpodál, garázsd, kapa, kasza, gereblye, vacsora, gerenda, varkocs stb.

 

A Kárpát-tenger apadt, hosszú időn át szakaszosan szivárgott, néha nagyobb mennyiségben, máskor lassan. Így a vizek visszahúzódása nyomán, a partok karéján közben lerakodó iszaprétegekből lépcsőzetes pallagok alakultak ki, amelyeket birtokba vették a lassan lennebb költöző ott élők, a fokozatos apadást követve. A vízpartokat benépesítők tanyákat építettek, kisebb helységeket alapítottak, és a jellemzők szerint neveket adtak azoknak. A PARTOKon letelepülés után, mint védő KÖRPÁT kapta a karéjszerű part a KÁRPÁT nevet. A szavak hangvázai igazolják e tényt.

KöRPáT – PaRToK – KáRPáT hangváz: K-R-P-T – P-R-T-K – K-R-P-T.

 

Ez az ősnyelvű nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét, ezt tükrözik a földrajzi megnevezések. Végigélte a Duna folyó medrének, nyomvonalának kialakulását, s mind lennebb költözve, amíg végül Duna névre változott az addigi Eszter, Iszter néven nevezett szakasz egész hosszában. Végül letelepedtek a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó medencében. Itt is tanyákat, falvakat építettek, mint fent a karéjon, amelyeket a pillanatnyi jellemzők alapján neveztek el. Ezekről alább egy külön fejezetben.

 

A magyar települések kialakulása sajátosan fordított, mint a földrész más részein. Itt a hegyi települések alakultak ki előbb, és a síkvidékiek később. A Duna-menti településneveken is kimutatható a víz apadását követő jellegzetesség, a telepesek által adott neveken, Bécstől Mohácsig és tovább is. Az egész térséget a teremtés ősnyelvét, a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő, székes, székita, szkíta székelyek lakták be. A Kárpát-medence korai időkben kialakult minden helységének eredeti magyar neve van. Ez kimutatható gyöknyelvészeti elemzéssel. E nevek mind a mai napig élnek. Ám a hivatalos történelem, és nyelvészet nem akar tudni erről.

Nem véletlen, hogy a mai bérnyelvészet foggal és körömmel küzd a magyar nyelv: hang- és gyökértelem szerinti elemzése ellen, különben fény derül összes tömény hazugságaikra! Az akadémiai vezérletű hivatalos, hivatásos történész, nyelvész szakma megbízásból, ferdítő szándékkal, erőlteti idegen telepesek jelenlétét, hogy a Kárpát-medencei magyar ősiséget kizárja. Szlávként állítva be a székely hegyvidéki települések nevének eredetét is.

Szerintük, minden magyarországi helységnév szláv vagy német eredetű. Csak épp nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe. A szlávok még csírában sem voltak a szűzfoglalás idején, amely több évezreddel Árpád és a római kor előtt zajlott le. Attól kezdve az ősnyelvet megőrző nép lakta be a térséget, a DUNA mentét is. Erre bizonyíték a földrajzi nevek nyelvi nyomai, az Őrségtől a Hargitáig mindenhol. Ők hívták és fogadták Árpád hadait is, és kötöttek vérszerződést velük, amelynek erős kötődésű szellemiségét érintetlen épségben őrizte mindkét fél.

Az ősi magyar nyelvet beszélők két fő csoportja:

1.A helyben székelők, akik mindig helyhez kötötten itt székelve, soha nem mozdultak ki a Kárpát-medencéből. Körömszakadtig ragaszkodtak az ősiségben lefektetett együttélési rendnek a tudatban megőrzött, apáról fiúra, anyáról leányra öröklődő íratlan törvényeihez, szokásaihoz, sejtjeikbe ivódott az ősi rendhez való kötődés. Letelepedett, székes életmódot folytató, növénytermesztő, állattartó, önellátó, ősi önsegélyző társadalmi rendet, életmódot folyamatosan megőrző nép volt. A Kárpát-medencében vészelte át a történelem viharait, soha nem hagyta el azt. E nép nem élt más népekkel közösségben, mindent maga állított elő, nem szorult másokra, nem keveredett. Nem kölcsönözött másoktól sem eszközöket, sem megnevezéseket, sem nyelvet, sem szavakat. Ők voltak a főtörzs, a letelepült önellátó földművelő, állattenyésztők. A székely társadalom egyenlőségen alapult. Az ősi székely rendtartás nem ismerte a versenyszellemet. Alap volt, hogy mindenki szükségletei szerint részesüljön a közös birtokból. Nem voltak rangok, csak olyan kiváltságok, amelyek nem jártak semmi anyagi előnnyel. A rabonbán, a lófő sem volt gazdagabb, mint a többi. Nem volt vagyoni versengés, mert nem volt saját tulajdon! A rangkórság a Magyar Királyság megalapítása után, a címek, vagyonok ajándékozásával kezdődött, amely hatott, mint a méreg, s feldúlta az ősi rendet. Azóta folyamatosan lejtőn van a székelység, és most már lassan eltűnőben van minden régi, igazi értéket jelentő ősi jellemzője.

  1. Az Ázsiában letelepedők, Mezopotámiából jövet váltak el a Kárpát-medence felé tartóktól, és ütötték fel ott hadiszállásukat, s alapítottak uralkodói központot, rétegződő társadalomra épülő államformát. Ezek az ázsiai nyelvkeverő malomban elveszítették nyelvük tisztaságát. Később, a Kárpát-medencébe telepedés után újratanulták a helyiektől őseik nyelvét. Ha viszont nagyon ragaszkodnak a Nimródtól eredéshez, akkor bele kell törődni, hogy a székely és magyar nem testvérnép! De mivel mindkét nép székita szkítaként, szittyaként ismert, így nehéz lesz bebizonyítani.

Az eredeti gyökrendszerre épülő ősnyelvet beszéli a jelenkori magyar nép. Legfeljebb az önhangzók változtak, de a szó hangváza maradt.

Példa:

SZüMTüK – SZeMeTeK – SZöMöTöK hangváz: SZ-M-T-K – SZ-M-T-K – SZ-M-T-K.

Ősrégi szavaik élnek még a tájnyelvekben. Főként a székelyek és göcseji, baranyai, szatmári, őrségi és más helyi maradványainál. Ugyanígy a palóc, csángó, de a többi tájak népeinek ajkain is. Nem kell menni sehová –, főleg Közép-Ázsia mezőire – a magyar nyelv gyökereit keresve, mert soha egyetlen nyelv sem maradt meg érintetlenül a vándorló népek ajkain, mindannyi keveredett. A nyelvet megőrző földművelő nép nem vándorok sátraiban, jurtákban, hanem beásott alapú kunyhókban élt, és az ide visszatérők tőlük tanulták meg újra az ősi rendet, ősnyelvet. E népnek egyetlen vendégszava sem volt semmilyen más néptől, és valós ősi szavai közt ma sincsen. A magyar nyelvben nincsenek sem török, sem tatár, sem szláv, német latin és más szavak. Minden magyar szó saját fejlesztésű.

 

A sajátos, megbonthatatlan székely társadalmi rend

A Kárpát-medencében nem volt keveredés. Nem éltek itt sem szláv, sem más népek. Minden hegy, völgy, folyó, helység ősnyelven kapott nevet, értelme csak magyar elemzésben fejthető meg. A medencét betöltő székely nép nem vegyült idegenekkel. Ennek titka a sajátos felépítésű társadalmi rendjében keresendő. Az ősi székely közbirtok még száz éve sem volt osztható idegenek közt, de ma sem, az ősiségben semmiképp! A szoros kötődésű kalákarendszerű közösségbe nem hatolhatott be idegen. A föld, erdő közbirtok, köztulajdon volt, család, családlétszám szerint. A kihalt családok földje újra eloszthatóvá vált, de csak a közösségen belül. A nyilakra osztott földből idegen nem kaphatott, csak rendkívül különleges esetekben: számottevő vitézi tett, beházasodás.

 

A nyelvet megőrző székes nép a székita, szkíta fő törzs előbb a Kárpátok körül, annak fennsíkjain, majd felszáradása után, annak ölében élt. Hangsúlyozom, ők nem a hunok itt rekedt utódai. E nép a székiták, szkíták, a székes, székely őstörzs, amely a szintén ómagyar nyelvű palócokkal, dákokkal, csángókkal együtt belakta az egész Kárpát-medencét, a Kárpátok környékét. Csak a kalandot kedvelők váltak ki közülük, és vándoroltak el, majd tértek vissza közéjük többször is az őstörzs szállásterületére. Ennek a történelmi időszaknak a beszámolói nagyon zavarosak. Összevissza firkálnak különböző népek átáramlásáról, a nyelvet megőrző székes népet meg sem említik. Ám az érintetlenül fennmaradt ősnyelv, és a közbirtok-kaláka alapú társadalmi rend azt bizonyítja, hogy a római kor sem volt képes megbontani a székita, szkíta székelyek társadalmi, nyelvi egységét. Túléltek minden vihart. A Kárpát-medence nem volt szabad átjáró mindenféle fajzatnak. Azt is bizonyítja, hogy az itt élő őstörzs népesebb volt, mint az Árpáddal visszatérők, némelyek szerint tízszer annyi, s mivel az őstörzs tagjai belakták az egész térséget, a Kárpát-medencét, így a visszatérők köztük oszlottak szét, és idővel újratanulták, átvették az ősök eredeti beszélt nyelvét, ahhoz igazodtak. Az úgynevezett honfoglaláskor a mindig itt élő ősi székes főtörzs valószínűleg visszahívta, visszafogadta, és elfogadta Árpád vezéri előjogát. Nem honfoglalás volt, csak visszatérés, amelyben a fő tényező nem Árpád hadi népe, hanem a befogadó őstörzs volt, a további egyenlőség elve alapján, a fejedelmi család kiemeltsége mellett. A vérszerződésben az őstörzs rabonbánjával megerősítették a szövetséget. Ez magyarázza meg a magyar királyok által soha kétségbe nem vont székely ősi előjogot is!

E megállapodás, egyezség ismert volt a nép minden tagja előtt. Az ősnyelvet beszélők maradéktalanul tartották magukat adott szavukhoz. A nyelvi bizonyítékok birtokában jó lesz átgondolni, átrendezni az eddigi állításokat mind az úgynevezett honfoglalás, mind a magyar nyelv tekintetében. A magyar nyelv ősi gyökereit nem Ázsia nyelvtörő, nyelvvesztő, nyelvkavaró pusztáin kell keresni. Az ősi idők óta itt székelő szkíta, székita, székely őstörzs, nem a századokig Ázsiában tartózkodó, majd hívásra visszatérő magyar törzsek szolganépe volt, hanem befogadó fő szövetséges. A határvédelmet addig és azután is saját érdekében látta el, nem szolgaként, parancsvégrehajtóként.

Ősnyelvi bölcső

Az ősnyelvet megőrzőkért sehová nem kell kimenni a Kárpátok környékéről, mert az Özönvíz utáni századokban már megjelentek az ómagyar ősnyelv beszélői itt a Kárpát-tenger körül, és azóta folyamatosan itt élnek. Aki Ázsiában, az Urálon innen és túl, a jurta lakók közt keresi az ősnyelvet megőrzőket – az ősi magyar társadalmi rend gyökereit – tévúton jár, s a hamisítók malmára hajtja a vizet. A jelenleg ott élők nem a magyar nép ősei, hanem valamely magyar törzsről lemorzsolódott rokon népek maradványai.

Az ősnyelvet megőrző nép Sineárról (s > z, n > m, Sine-ár = Zime-ár, Zime = mező, ár = víz), az éltető vizek mezejéről, Mezővízről, vizek (pota) közti Mezőről, Mezopotámiából (mezo = mező, köz, a pota = víz), az emberek zömének központi telephelyéről indult Jóropa földjére. Ez a szűzfoglaló nép teljes földművelő, kézműves, állattartó munkaeszköz készletével, truszájával, truszákjával indult útnak a Vízközi Mezőről, Mezővízről, Mezopotámiáról. Egy részük a Kárpát-tenger köré, a többi Italköz, Itália földjére települt. Az eTRUSZkok északabbra, s Korszikára is jutott belőlük, a többi Szikulia, Szicília.földjére. De nyugatabbra is mentek székes népek, hisz nevükben őrzik ezt a gaSZKonok, baSZKok, a SZoKotáló SKótok, és az eSZKimók is. Minden önfenntartó SZaKmát ismertek, és minden törődő trudához, azaz munkához való szerszámot tartalmazott a trusza, truszák. Az eTRUSZKok nevükben viselték munkához (tra, tru), készletükhöz kötődésüket. Ám e népek a történelmi viharokban elveszítették az ősi nyelvet.

Az ősnyelvet megőrzők csak a Kárpátok karéján, majd Kárpát-medencében maradtak meg évezredekig. Árpád és népe érkezése után betagolódtak a kialakuló államba. A sors fintora, hogy később a befogadottak, a visszatérők uralkodtak fölöttük, a befogadók fölött. Ekkor kezdődött el az addig sziklaszilárd, KÖZBIRTOK-KALÁKA alapokon álló sajátos székely életmód és világnézet sorvadása. Ám szokásaikat így is őrizték, az összetartozás érzése élt bennük. Megtartották egymást segítő kalákarendszerüket is. Azonban az Árpáddal érkezőknek is hely kellett. Valószínű nem ment súrlódás, összeütközések nélkül az átrendeződés a birtokjog különböző felfogás szerinti átrendeződésében.

Az Árpáddal érkezők a magánbirtok felfogással nyomultak, a székely pedig a közbirtok elvén nem engedett. Valószínű, hogy uralkodói közbelépésre volt szükség. Egyik részük valószínű, házasságok révén összeolvadt azokkal, s idővel elveszítette székely jellegét. Másik részük az Udvarhely melletti Budváron letelepülő rabonbán köré tömörült, s annak környékén vertek szállást. Ilyen okon költözhettek a bihari székelyek Udvarhely mellé. Nem lehet hitelt adni az egész székelység Biharból költöztetésének, mivel ezzel azt akarják elhitetni, hogy jelenlegi helyén nem őshonos a székelység. Azonban ezt megcáfolják a földrajzi nevek: források, patakok, folyók, völgyek, hegyek megnevezései.

A székelység itt élt már a Krisztus előtti korban, az Özönvíz utáni időktől. Ők voltak az első lakói e földnek. Belakták az egész medencét, nyomaik fellelhetők az egész volt Magyar Királyság területén: az Őrségben, Baranyában, Zalában, Szatmárban és más vidékeken is.

Nem vitatom, hogy voltak belső mozgások a térségben, például a szászok betelepítésekor is, de a székelység már annak előtte itt élt az elfoglalt szűz területein, évezredeken át mind a mai napig.

Werbőczy István írta a Hármaskönyvben a székelyekről: „Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Kiem. K.S.

Székes letelepedett népként nem vándoroltak, nem keveredtek, csak termőföldet keresve terjeszkedtek. Évezredeken át éltek e megszervezésben, nem alapítottak városokat, mert a székely utálta a nagy tömörülést, az ő világa a tanya, legfeljebb kis falu. Nem alapítottak államot, a rabonbán és a lófők voltak fölöttük, mint vezetők, tevékenységeik összehangolóiként. A székely sziklakeménységgel ragaszkodott ősi szokásaihoz.

Werbőczy korában már megtörtént a keveredés az Ázsiából visszahívott, maguk közé fogadottakkal, akiket megtanítottak újra az ősi nyelvre, mivel azoknak nyelve megromlott az ázsiai nyelvőrlő malomban. Az előzőleg egész Kárpát-medencét belakó székelyek összevegyültek a visszatérő elvándoroltakkal, és csak Erdély keleti részén maradt meg érintetlenül a székely társadalmi rend. Csak az elmúlt évszázad léleknyomorító – jól szervezett társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló, embertelen támadások alatt bomlott meg. De – ami fő – e szikla biztos rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket változatlanul.

SZéKeLY – SZiKLa hangváz: SZ-K-LY – SZ-K-L.

 

A magyartalan akadémiai bértörténészet valóságtagadó álláspontját cáfolják a földrajzi nevekben rögzült nyelvlenyomatok! A beszélt nyelv a hamisíthatatlan igaz tanú, amely e megnevezésekben rögzítette a való igazat. A beszélt nyelvbe Kazinczyig nem nyúltak bele hamisítók ártó kezei, s így a nyelv által rögzítettek a valót tükrözik.

A nyelvi teljesség és a mai napig élő ősi, értelemhordozó nyelvelemek ismerete a hivatalosan eddig hangoztatottól eltérő származási gyökérre mutat. Azonban ehhez valóban ismerni kell a nyelv – mint egyedüli megbízható forrás – titkait, és tovább kutatni, szigorúan a nyelvelemek által mutatott irányt követve. Nem félrekalandozva némely bértörténészi, dogmává merevült, hibás – történelminek hazudott – nyomvonalon. Meghatározó az a tény, hogy az összes utódnyelvek világosan kimutathatóan az ősnyelvi értelemhordozó nyelvelemekből épülnek fel, azokból, amelyek a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv beszédes, oda-vissza forgatható, nyüzsgő, élő építőkövei. Az utódnyelvek szavainak eredeti mondandóját is, csak a ma is élő ősnyelven, magyarul lehet megfejteni.