Özönvíz előtt a Föld kellemes szelíd domborzatú volt, s felületén a szárazföld-víz arány épp a mai fordítottja. Utána lassú, de állandóan változó korszak következett. A földrészek mai Európa, s Amerika közt is még hosszú évszázadokon át szárazföldi átjárók voltak, ezek egyikét az ATLANTISZ és szárazföldi nyúlványai képezték.
Ekkor a tengerek még alacsony szinten álltak. Az Özönvizet előidéző Teremtő képes volt kezelni annak utóhatásait is. A víznek több mérföld mélységű katlanokat alakított ki a déli és északi féltekén. A földfelszín egyensúlyt, az irdatlan mélységek léte végett, hatalmas hegyek kialakításával ellensúlyozta.
Bármennyire hihetetlen a hitetlen embereknek, tetteinek nyomai az egész Földön láthatóak.
A vizek lassan visszahúzódtak a képződött mélyedésekbe, völgykatlanokba, hasadékokba. Délen a Marianna-árok és sok hasonló. Az északi féltekén is mély kATLANok voltak, vannak, s lassan telítődtek. Az ott elterülő ATLANtisz földje sem volt víz alatt. Ez idő alatt vándoroltak, szétterjedtek a szaporodó állatok az összekötő szárazföldeken.
Az emberek országokat alapítottak, épületeket emeltek. Azonban a sarkokra lezúduló hatalmas jégtömeg lassú olvadása nyomán folyamatosan emelkedett a világtengerek szintje, közel kétezer év után tetőzött, elhódítván hatalmas szárazföldi területet, egész országokat merítve víz alá. Kialakultak a világtengerek, s azok mélyén ősi települések romjai hevernek. A létrejövő szigeteknek az ottrekedt emberek, állatok, növények alkották élővilágát.
A földrajzi neveket összevetve az ismert változásokkal azok történelmi időpontjaival, felismerhetők a folyamatok.
Földrajzi változások, és nevek kialakulása. Mit mond a nyelv?
Ázsiát Amerika földjével fehér – ALA – hóval borított (ala – halavány) átSZALAdható – ALASZ – SZALA –, gyalog mÁSZKÁLható, átKÁSZÁLAndó, átKÓSZÁLható, átISZKOLható, lábbal átkelhető havas, fagyos földnyelv kötötte össze. A vízszint emelkedésével az átkelő víz alá került, már csak USZKÁLÓ jégdarabok KÓSZÁLtak a víz felületén.
ALaSZKa – máSZKáL – KáSZáL – iSZKoL – uSZKáL – KóSZáL hangváz: L-SZ-K – SZ-K-L – K-SZ-L – SZ-K-L – SZ-K-L – K-SZ-L
Hosszú ideig a tengerek alacsony szinten álltak, és valószínű, több lépcsőben emelkedett az Atlanti vizének szintje is. Még az ókori Platón idejében, Kr.e. IV. században, s később is. Platón (Kr.e. 427 – 347) szerint kora legfejlettebb, legműveltebb királysága ATLANTISZ, területe nagyobb volt Kis-Ázsiánál, és Gibraltártól nyugatra terült el. Platón szerint, ATLANTISZ egyetlen nap alatt került víz alá. Csak a tengerfenék domborzata adhat választ. Lehet sík területe volt ATLANTISZnak, és az emelkedő víz egyetlen nap alatt elborította. De mivel látták a lassú folyamatos emelkedést, így lakói felkészültek és idejében elmenekültek, tehát nem váratlan csapásként érte a szerencsétlenség őket. Ebből és az előzményekből az is megtudható, hogy az ott létező kATLANok, kATLANTok mily mély nyomokat hagytak a közelben élők tudatában, és mennyire meghatározók voltak a névadásban: kATLANT – ATLANTi – ATLANTisz.
A vízszint további emelkedésével szűnhetett meg a szárazföldi átjáró Britföld felé. A csatorna Dover és Calais között csak 45 méter a mély. Calais neve: KALÉZ a valaha volt KALÉZó átKELŐről kapta nevét. Ettől keletebbre 26 méter a mélység. Itt is sokáig volt földhíd a Brit-sziget és Németalföld között. A BALTI tenger, akár a BALaTOn, egy BEL TÓ volt, majd emelkedett vízszint, ellepett mindent, összefolyt az Északi tengerrel.
BaLTi – BaLaTon – BeL Tó hangváz: B-L-T – B-L-T-n – B-L-T.
Az idővel özönné, óceánná váló kATLANTI tenger, Kr.u. 8. sz. kb 1200 évvel ezelőtt a GIBRA oltárkő, azaz GIBRaltár és Afrika közt hídszerűen emelkedő, szárazon átjárható BEREG, GEREB, GIBR, BRIG, BORGÓ, földhidat átszakította.
GiBRa – BRiG – BeReG – BoRGó hangváz: G-B-R – B-R-G – B-R-G – B-R-G. A hangváz igazolja a kapcsolatot.
A víz áttört, elöntötte sós vízzel az addig édes vizű Földközi-tengert. Ekkor emelkedett meg egyszerre kb. negyven méterrel a Földközi-tengerszint, egyetlen nap alatt, utat törve a Fekete-tenger felé, elöntvén a BŐSPÓROS, bő füves ökörlegelő, és hosszú itatóárok völgyét. Afrika északi partjait, az egyiptomi Héraklion városát is, valamint az addig viszonylag sekély Fekete-tenger partvidékét. Ez volt a térség utolsó nagyméretű átalakulása.
A mai olasz csizmasarkot és Albániát összekötő földsávon ÁTRONTÓ víz, azaz hIDRO ekkor öntötte el, emelte meg ADRIA öblét, hatalmas sODRÓ erejével IRDAtlan pusztítással elsöpörte, víz alá temette annak, a mai parton belüli településeit. OTRANTÓ neve még elárul egy dolgot. A tengerszint korábbi hirtelen emelkedésekor, azon a vidéken még élt magyar nyelvű nép, mert az OTTRONTÓ, ÁTRONTÓ vízáradat e nyelven kapta az OTRANTÓ nevet.
A Fekete-tenger kisebb volt, inkább tó, az Iszter, Prut, Don, Dnyeper, Dnyeszter, Szeret stb. gyüleménye. Ez a Kárpát-tenger vizéből, annak Vaskapunál áttörése után megnövekedett, tengerré vált, de mai méreteit a Földközi-tenger, szintjének hirtelen emelkedése nyomán érte el, amikor összefolytak Boszporusznál, Dardanellákon át Márvány tengerrel, Fekete-tengerrel annak szintjét is emelve. Erre bizonyíték a már említett, tenger alatt levő észak afrikai városok, adriai, Fekete-tengeri partok mentén víz alatt levő építmények, amelyek a vizek emelkedése előtt épült városrészek. Végül a keskeny szorosokon összefolytak a vizek Gibraltártól Krímig. A 13 méter mély Azovi-tenger ekkor telt fel vízzel, és ez okon alakult félszigetté Krím vidéke. A földrajzi nevek, és víz alatti leletek bizonyítanak.
Arra, hogy egyszerre, hirtelen, özönlő erővel emelkedett a Földközi-tenger és öbleinek szintje egyetlen nap alatt kb. negyven métert, az a bizonyíték, hogy minden szükségleti cikk ott rekedt a tengerben.
A földtörténészet minden víz alá került ősi település tragédiáját földrengéssel magyarázza, holott ez a sarki jéghegyek leolvadásából származó vízszint megemelkedés eredménye. Ha földrengés okozta volna elsüllyedésüket, akkor a víz alá került építményeken láthatóak volnának a törések nyomai. Az omlások, voltaképp málladás, a víz munkájának eredményei. Ez a hirtelen özönlő vízszintemelkedés különbözik az Atlantiszt vagy a Csendes-óceán szigetvilágát elöntő áradattól, amely fokozatosan ment végbe, menekülő, menekítő lehetőséggel.
Kik voltak az ősnyelv őrzői?
Herodotosz: „Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk… Ez az első, mely a Scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje…”,
Herodotosz történetíró i. e. 485-ben született, felnőttként írt (i.e. 320) a szkíták országáról. Szerinte a szarmaták az ősnyelvet beszélték, valószínű tájnyelvi kiejtéssel. Ő írta: „A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki…” Ők építhették Szármiszigetháza települést, várat, amelyet a dákok (ez lehetett egy ága a szarmatáknak, hisz a dákó szó ágat is jelent) megörököltek, és a történelem Szármiszegetuza néven említ.
Herodotosz előtt, kb. i.e. a VI., VII, században a Duna már áttörte a Vashegy, Vaskapujának gátját, és alsó folyása mély medret vájt a síkon, lévén a legnagyobb folyója a szittyák országának. Ez azt is jelenti, hogy az ősnyelvet beszélő székita, szkíta székelyek már annak előtte több mint ezer éve éltek itt a Kárpátok körül, majd a medencében, mindennek nevet adván. Ez idő tájt már belakták a felszáradt medencét.
A történelem kevés szót ejt az ősnyelvet megőrző békés népről, mivel az írott történelem nem békés életet élőkről szól, hanem viszályokról, hadiállapotokról, gyilkos ármánykodásokról, háborúkról, harácsolásokról, embervérben tocsogó undorító eseményekről, amelyek megkeserítették az egyszerű, békés életet kedvelők mindennapjait.
Szinte semmit vagy alig valamit tudunk az első: szövőszék, kötőgép, csavarmenet, kerék, fogaskerék, végtelen csavar, emelőcsiga és más közhasznú eszköz ősi feltalálójáról, alkotójáról. De a történelem beszámol minden nagyhatalmú – némely népek által bálványként tisztelt – véreskezű gyilkos rablóról, népelnyomó hatalmaskodóról.
Jellemző a mai emberiségre is, hogy történelmi csillagai a békés népeket lerohanó, véres kezű „dicső” hódító rablógyilkosok, de ennek ellenére azon siránkozunk, hogy miért nem lehet béke a népek közt. Nem visszás? Istenítjük a ganéjcsomót építőket, s közben siránkozunk, hogy nincs torta a terítéken.
A magyarok elődeit mindenki a dicső fegyverforgató hősökben keresi. Minden kutató híres, harcias, birodalomépítő ősi nagy nevek után kutat, mert úgy véli ettől dicsőül meg a nemzet. Jellemző az is, hogy messzi évezredek homályába viszik vissza a kezdetet, holott a kiszámítható, nevekkel, tényekkel igazolható múlt csak néhány évezredes. Persze, ehhez az okos emberek kitalálták a „történelem előtti korszak” meghatározást.
A leszármazási vonalak megfejtése nehézkes, mert sok a fehér folt, az adatok hiányosak. Ez nem meglepő, hiszen van sok olyan – néhány száz évvel ezelőtt élt – ismert személyiség, akinek a viszonylagos időbeni történelmi közelség ellenére sem tudják a pontos születési idejét, helyét. Bizony, sok esetben a történész élénk fantáziája tölti ki a nem létező láncszemeket. Hasonló, a kifejlődés, evolúció hézagainak sejtéseken alapuló, fantázia szülte bizonygatása, a hiányzó láncszemek meseszintű pótlása. Az, hogy bizonyíthatatlan, már nem érdekli. Kívülállók ne szóljanak bele!
A két táborra oszlott történész szakma, többnyire két meghatározó irányt követ. Úgy tűnik, mintha mindkét irányt, mint követendő kedvelt vonalat előre megrajzolták volna, és mindkettő végleteket ostromol.
Egyik irányzat végtelenül lealázóan aljas, a magyar népet ocsmányul sárba tipró. Az ősmagyarokat makogó, műveletlen, tudatlan, barbár, bunkó, oktalanul vérengző, asszony és gyermekgyilkos, becstelen, aljas népként mutatja be. Hazudik, torzít, ferdít, hamisít, félremagyaráz, mocskot, hányadékot ömleng róluk.
A másik túlontúl felhők fölé emelő, dicsőítő. Őseinek csak jót, szépet, megszentelt tetteket tulajdonít. Nem valós alapon áll, mert történészként tudnia kellene, hogy a hatalom építése, megtartása, még a legemberségesebb uralkodók esetében is emberi életek feláldozásával, vérontással járt. Aki a hatalomért embervért, sőt testvéri vért ont, ontat, az nem lehet szent! Nem szakrális, hogy sokak által kedvelt kifejezést használjunk.
A valós történelmi igazság e két irányzat közt, középen van. Tudatunkba illesztendő: a teremtés nyelvét őrző nép nem volt nomád vándorló, csak termőföldet kereső. Nem alapított birodalmat! E békés, gazdálkodó szűzfoglaló népnek nem voltak hadviselő, birodalomépítő ősei, parancsuralmi vezetői sem, csak békés munkát végző elődeik! Nem vette el senki országát! Letelepedés után soha nem hagyta el Kárpát-medencei hazáját, s így nem keveredett!
Jáfet volt Noé legkisebb fia, és úgy tűnik, legjelentéktelenebb. Nem volt oly tekintélyes, mint az elsőszülött Szem, akinek utódai betöltötték az újrakezdett élet kezdőkörét a térségben. Nem volt oly bikaerős, akaratos, mint Khám, másik nevein: Csoma, Eröklös, aki az oroszlánt is agyonverte ököllel, s akinek a fiai, sarjai – köztük Nimród – követték példáját, később hatalmas hódító, mindenkit kegyetlenül leigázó asszír-bábeli néppé növekedve.
Jáfet volt a legszeretettebb, és szerető szívű, szófogadó, jó fiú. Neve is tükrözi: jó fiú, jó fet – Jófet, Jáfet. Vízözön utáni újrakezdésben Jáfet az ő családját, utódait úgy nevelte, amilyen nevelést ő is kapott. Rendkívül szerető gondoskodó apa volt, odaadó szeretettel békés munkára nevelte sarjait.
Honnan gondolom? A nevelés utólagos eredményeiből. Ő és népes családja nem vett részt a Khám unoka Nimród által kezdeményezett eszement világuralmi tervben, a toronyépítésben. Így nyelvük sem keveredett.
Jáfet a mintát édesapjától, Noétól vette. Ő Vízözön után 350 éven át volt a Föld népének vezető tekintélye. Ennek ellenére nem lett király, nem alapított államot, nem ültetett ingyenélő, elnyomó urakat utódai közül, utódai nyakára.
Jáfet utódait is erre tanította: ne uralkodjanak se egymáson, se másokon, ne legyenek hódító, világuralmi hajlamaik, terveik. Így e törzs szerény – föld- és kézműves – életvitelű népként, sem akkor, sem később, nem kereste a feltűnést, nem szólt bele világformáló dolgokba, hanem csendben, szerényen végezte föld- és kézműves munkáját. Jáfet az Özönvíz előttről hozta a tudást, képességet fa, fém megmunkálásra, agyagművességre, és megtanította fiait. Arra is, hogy mindent, amire szükségük van az életben, ők maguk állítsák elő. Legyen köztük mindenféle mesterséget értő, aki fából, agyagból, vasból, rézből és más anyagokból edényt, szerszámot készít, legyenek ezermesterek, hogy az élet területén előforduló gondjaikat külső segítség nélkül, bármilyen mostoha körülmények közt megoldják, minden felmerülő akadályt képesek legyenek átlépni saját erejükből, testvéri összefogásban. Nemzetségi, leszármazási alapon megszervezett zárt társadalmi rendben éljenek, így kerüljék el az idegenekkel való oktalan keveredést. Gazdálkodó, állattenyésztő berendezkedésükben, nemcsak megtanította őket mindenre, amit ő tudott, hanem mélyen elméjükbe, szívükbe véste, hogy egymás iránt szeretetet tanúsítsanak. A törzsi főség tisztelete, békés életvitel jellemezze őket, tiszteljék Istenüket, szeressék szüleiket és magzataikat.
Jáfet utódainak zárt társadalmi rendjébe idegen nem léphetett be. Nem kellett állam, csak egy fő, RABONBÁN, a nép nagymestere, aki felügyeli a közbirtokrendet. Sziklaszilárd, KÖZBIRTOK-KALÁKA alapokon álló sajátos társadalmi rend, életmód a személyi eszköztáron, állatállományon, tanya körüli kisbirtokon kívül, kint a lábokban, erdőn, minden közös tulajdon legyen, szükség szerint jusson mindenből a törzs minden tagjának. A megművelendő földeket nyilakban osztották el a családok közt, növekedő szükség szerint. Ha kihalt egy család, a nyílföld visszaszállt a közre.
Felesége a lányokat tanította fonni, szép mintákat rajzolni, szőni, kötni, varrni. Ízletes étkeket sütni-főzni, hogy minden szépet, otthonát díszíteni valót fonó-szövő-varró asszonyaik legyenek, meleg ruhákban járassák övéiket, semmiért ne forduljanak más népekhez. Legyenek dalaik, meséik, legyenek boldogok, énekeljenek, táncoljanak, vigadjanak, gyermekeiknek meséljenek régmúltban megtörtént ősi dolgokról, játsszanak velük, szeressék őket.
Arra oktatta, hogy társadalmi szervezkedésük alapja egymást segítő, jóban-rosszban együtt, kitartó – együtt örülve, sírva – egymást támogató alapú közbirtok-kalákarendszer legyen. Úgy éljék mindennapjaikat, e gondolattal hajtsák fejüket álomra, és e gondolattal ébredjenek. Ezt az egymást gyámolító, kalákaszellemű, segítő, gyengét felkaroló közösségi kötődésű alappal bíró nevelést adják tovább sarjaiknak. Senki ne legyen elesett közülük, a kalákarendszer oda-vissza működjön hosszú távon, helységeken belül, és ha szükség úgy kívánta, azon kívül, nagyközösségi szinten is.
Oly nagy tisztelet övezte ősatyjukat, és szeretetteljes ősatyai tanácsai oly mélyre hatottak az egyszerű szántó-vető életmódot folytató emberekben, hogy évezredeken át megtartották tanácsait, ahhoz igazítván családközpontú, tekintélyelvű társadalmi rendiségüket. Törvényeik szokásjogon alapultak, azok szabályozták szervezett életvitelüket. közbirtok-kalákarendszerben mindig a gyengébb megsegítése volt elsődleges. Évezredeken át működő kalákasegítő rendszerük kizárta a reménytelen nélkülözést és a bűnözést is, mert nem adott táptalajt annak.
Jáfet utódainak, köztük a székelyeknek semmi közük nincs származási alapon a birodalomalapító Nimróddal. Már ott elhatárolódtak tőle. Nem ápoltak közösséget vele, világnézete, keménykezű uralkodói hajlama miatt. Nimród világuralomra törő fölénye, nyomasztóan hatott rájuk és mindazokra, akik nem hódoltak be neki. Ám Jáfet oly tekintély volt, hogy vele Nimród nem mert ujjat húzni! E fejlemények nyomán az egymás iránti tisztelet, s a kölcsönös kaláka segítségnyújtás, szeretet légkörében, s annak törvénye szerint élő, ősnyelvet megőrző Jáfet székes életelvű székita, szkíta sarjai döntöttek: máshol telepednek le. Valószínű, atyjuk Jáfet tanácsára, még Noé ősatyjuk életében, felkerekedtek tartalékaikkal, s elindultak új székhelyet, hazát keresni a már túlzsúfolttá váló Vizközmezőről, Mezopotámiából. Már eleve JÓROPA keresésére indultak. Olyan jó termő, jól roppanó, JÓROPA – PORa = földje, röge, BURokja termőföldet kerestek, amelyen befészkelhetik magukat. Rálelvén, JÓROPA névvel nevezték. Sokasodván, idővel betöltötték JÓROPA földjét. Ma is JÓROPA a neve, csak görögösen írják: EURÓPA.
Az ősnyelvet birtokló, ahhoz módfelett ragaszkodó nép tehát a Vizek közi mezőről Mezopotámiából jött nyugati irányba. Megművelhető, megmunkálható, bőtermő földet, új hazát, fészeknek való széket keresni, fészket rakni, letelepedni. A teremtés ősnyelvét beszélő nép lépett elsőnek JÓROPA, EURÓPA földjére.
Ez honfoglalás, fegyverek, harc, vérontás nélküli szűzfoglalás volt, egy üres térre település. E nép magával hozta az eredeti ősi nyelvét, és e nyelven adott nevet minden hegynek, völgynek, víznek e földrészen Urál hegyvonulatától Gibraltár sziklájáig, Szibériától Ibériáig, sőt tovább a mai Amerika földjén is.
Ha Jáfet utódai nyomát keressük, azokat a népeket kell kutatni, akiknek nevében a székes, székita életmódra utaló SZK hangpáros jelen van. A szicíliai SZIKulok, etruSZKok, korSZIKaiak, gaSZKonok, baSZKok, SZOKoták, SZKíták, eSZKimók, SZÉKelyek. Jáfet ősatyjuktól kapott, erős alapokkal bíró, helyhez kötött székes társadalmi szervezettségi rendre neveltség, erős családi, rokoni kötődés, mai napig kihat az utód székes népekre. Bár az elnyomottságuk miatt megfogyatkoztak, még ma is jól körülhatárolható szigeteket, enklávékat alkotnak az őket elnyomók közt, és több ezer éven át tudatosan, híven megtartották az örökül kapott családközpontú életmintát. Megfigyelhető e népeken az erős szülőhelyhez kötődés, összetartás, még a legmostohább életkörülmények közt is. A családi egység ma is jellemző, s az is, hogy nem uralkodtak másokon.
Az útra kelő székes családok szétoszlottak. Egy része lemorzsolódott, a többi átjött Jóropába a Kárpát-tenger partvidékére, a mai hegygerinceken, fennsíkokon telepedett le. Innen az Italközi földnyelven le Szicília (Székelia, ia = -ság, -ség – Székelység) felé vonultak. Erős családi kötődés meghatározó ma is a szicíliai népnél. Egy törzs a vízközi sávon, Italköz, Vízköz, Italja földnyelvén maradt – Italián. Az etruszkok Toszkánát népesítette be, és egyenlőségen alapuló köztársaságot létesítettek. Mario Alinei olasz nyelvkutató szerint is a Kárpát-medencéből érkeztek oda. Ők sokat tuszkoló, TRUszkoló, trudáló, eltörődő, keményen négyelő, dolgozó, szépet, tartósat alkotó nép volt. Etruszk, görög keverékből jött létre később Italköz földjén, Italián a latin nép. A szavak hangváza bizonyít:
ToSZKáN – eTRuSZK hangváz: T-SZ-K-N – T-R-SZ-K, vagy TaLiáN – LaTiN – iTaLiáN hangváz: T-L-N – L-T-N – T-L-N.
A megnevezések igazolják székelyek jelenlétét Szicíliában, a félszigeten, és északra is. Az ETNA, amely vET NAgyot kitöréskor, ahogyan VEti a ZUVatot a VEZÚV. A déli helységek, az ORMÓkra, sziklákra épített TaORMIna, PalERMÓ, Katanzáró, Cséfalu csefálói a tengerparti kőfal, kefal mellett, Szirákháza, azaz Siracuza és mások. Ahogy szaporodtak, a közeli Korzikát is betöltötték, amely akkor még nem volt sziget, alacsony vízállás lévén.
Mivel a Kárpát-medencét víz borította, akik idejöttek csak a partvidéken, a mai fennsíkokon, hegygerinceken kezdhettek gazdálkodni. Az ősnyelvet beszélő székelyek érkeztek elsőként, akik körüllakták, benépesítették a tenger partvidékét. A medence nyugati oldalán a Duna torkolat mellett Bécsnél, Pozsonynál lakták be a tengerpartot. Ott, a mély fekvésű, mocsaras térségtől kissé alább ömlött a Duna lármásan, pozsogón a Kárpát vagy Pannon-tengerbe. Az itt letelepedők egyik része a tengerpart északi dombos felvidékét népesítette be, a többiek követték később a tengerszint apadásával kialakuló Duna meder vonalát és költöztek alább-alább a partok mentén, betöltvén a síkvidéket. Aki a Kárpát-medence történelmét, helynevei eredetét nem az ősi földfelszín sajátos helyi eseményeinek kutatásával, a települések kialakulásával kezdi, az nem jut igaz, valós eredményre, és csak valótlanságokat terjeszt.
Akik először telepedtek le itt, azok adtak nevet hegyeknek, forrásoknak, patakoknak. Bizonyíték, hogy minden forrásnak, völgynek, folyónak, hegynek ősnyelven, a mai magyar nyelven érthető neve van. Innen ismerhető meg a déli Alpok környéki, de a cseh területeken levő magyar hangzású hegy, völgy, folyó és helységnevek jelentése.
Út vezetett a görög szigetek felől is. A csángók jóval később, déli irányból, a görög törzsektől elszakadva, a Balkánon jöttek fel Moldvába, és a Kárpát-tenger karéján kívül telepedtek le. Soha nem mozdultak helyükről a mai napig. Ezzel bizonyítják, hogy nem csavargó nép, hanem helyüket megőrző, gazdálkodók voltak és maradtak.
Ősnyelvet megőrzők
Világos: az ősnyelvet nem őrizhette meg nagyhatalmi, birodalmi álmokat dédelgető nép! Ezt mindenki kivetheti fejéből! Csak oly jelentéktelen nép, amely összezárt a változást hozó külső hatások előtt. Nem szerepelt hódítóként, az elmúlt évezredek vérrel mocskolt, gyalázatos történelmének színpadán. Csak önvédelemből fogott fegyvert, nem uralt más népeket. Szerényen, serényen dolgozó, egyszerű, szépet kedvelő-művelő, békés hagyományokat követő, földművelő, állattartó, kézműves munkát végző regélő, mesélő, daloló nép. Csak ilyen letelepedett, kalákaszellemű, összetartó, székes életet élő, eszközöket készítő kézműves, haszonállatokat tenyésztő, növényi élelmet termesztő, földművelő nép ajkain maradhatott meg érintetlenül évezredeken át az ősi nyelv.
Azt is illik tudni, hogy soha nem a háborúkedvelő hódítók voltak a szép, értékes, igazi ősi hagyományok teremtői, őrzői, művelői, hanem békés természetű alkotó nép. A nyelvet megőrzők botjai végén nem emberölésre alkalmas fegyverek, hanem földművelő fémeszközök voltak. Egy nép gyökerei meghatározzák jellemét, történelmét, életvitele milyenségét, céljait, megvalósításait. Ez minden vitán felülálló tény! Székely, magyar emberek csőcselékként soha nem rontottak rá békés, fegyvertelen szomszédokra, álmukból is felverve, gyilkolva nőt, gyermeket, öreget. Soha!
E hagyományőrző nép a Kárpát-medence ősfoglaló, békés, székes életmódot folytató lakossága, akik békével érkeztek ide, békés életet kívántak élni, népi művészetük utolérhetetlen, nyelvi gazdagságuk kimeríthetetlen, mivel ősi gyökerekből sarjad. Ez a – Kárpát-medencét szűzfoglalás nyomán birtokba vevő, ősnyelvet beszélő, székes-telepes életmódot folytató, székita, szkíta, székely-magyar nép – annak ellenére, hogy nem épített államot, nem ültetett ingyenélő urakat saját nyakára, mégis oly szilárd volt a megszervezettsége, hogy kibírta az évezredek viharait, egyetlen birodalom sem tudta széttaposni, még a vaskezű, könyörtelen római birodalom sem!
————————————————————————————————————————————–
A többi nép: kelta, gall, latin, germán, szaxon és a többi mind utánuk érkezett Jóropába, teljesen más felfogással, uralmi hajlamokkal, nagyhatalmi, birodalmi terveket szövögető, önző, nagyzási hóbortban szenvelgő, alacsony erkölcsiségű népségek, akik sanyargatták, sanyargatják ma is, ám az SZK népek szívósan védik magukat.
————————————————————————————————————————————–
Tévút a magyar ősiség keresése „dicső” fegyverviselő hadinépek nyomát kutatva, bár az ázsiai ágat ez jellemezte. Ám nem ők az ősi örökség művelői, hanem a Kárpát-medence lakói, akik a Vízözön előtti ősiség értékeinek, és a Noé, Jáfet idejében kialakult népszokásoknak, hagyományoknak őrzői. Az igazi, ősnyelvet őrző ősök soha nem mozdultak ki a Kárpátok ölelő karéján kívül kalandok kedvéért, de megvédték, amennyire tőlük tellett. A székelyeknél nem volt állandó katonaság, sőt semmilyen, de szükség esetén mindenki készen állt védeni földjét. Hősiességüket hazájuk védelmében mutatták ki. A székely, amikor hazatért a kötelező honvédő hadi útról, másnap megfogta az eke szarvát, a kasza nyelét, faragóbárdot, gyalut stb., mert alapfoglalkozása földművelő vagy kézműves volt, és nem katona!
A nyelvet megőrző székely, székita, szkíta alaptörzs élelmezte Atilla hadi népét, ameddig itt voltak a Kárpát-medencében. Később Árpádét is. Sem Atilla, sem Árpád népe nem kapált, nem kaszált, és nem is beszélte tisztán az ősnyelvet, mert ők keveredett nyelvvel érkeztek ide. Azok őrizték meg, akik vérségi alapon jóhiszeműen fogadták őket, akik őrizték ősi értékeiket, soraik közé nem fogadván be senki idegent. Megőrizték közbirtok-kalákarendszerüket, s békés gazdálkodókként évezredeken át éltek itt a Kárpátok által ölelt térségben.
Erről sajnos, az újrasikált történelem sem tesz említést érdemben. A történészek – valamiféle megszállottságból eredően – mindig a fegyverek, hadak útvonalai körül keresik a történelmi múltat. A békés gazdálkodók, nyelvét őrző csendes történelmi többség – a dicső fegyveres hadak árnyékában – csak töltelék, szolganép lehet…szerintük.
A való igazat, a Vizek mezejéről Jóropa felé vezető több útvonalon kialakult földrajzi megnevezések, a pillanatnyi viszonyok, állapotok nyomán születő településnevek őrzik. Ezek kutatandók az értelemhordozó nyelvelemek alapján. Persze, ha a való igazság kiderítése a cél.
E fentiek ellenére, nem eszményíthetjük az ősnyelvet megőrző népet sem. Alapvető jó jellemzőik – állandó egymásra figyelés, kölcsönös segítés, kalákaszellem uralta ősi szokásrendjük, békés alkotó hagyományaik, s öregeik általi jóra serkentés – ellenére köztük is voltak belső személyi villongások, békétlenségek. De mivel a teremtés nyelve ahhoz méltó viselkedésre, igazmondásra kötelez, az ilyenek a kaláka, kölcsönös egymást segítő elv alapjain álló társadalmukban – helyileg a lófői, súlyosabb esetekben a rabonbáni ítéletekkel – megoldást találtak.
Vashegy, Vaskapu, Iszter
A térséget víz fedte, amely a Vaskapu laza sziklái közt szivárgott le, mint egy házereszen, ESZTERhéján. A Vashegy szikláiból folyó eredt, született, ősi szóval: nESZTEtt. Az alatt lakók az ősnyelvű néptörzs sarjai voltak, figyelték, ahogyan a Vashegy sziklatorlódás rései áterESZTEtték a vizet, amely lassan, de állandóan szivárgott, mivel volt több erESZTÉk rés. A sziklákból nESZTŐ, s azokon, mint ESZTERhéjon lefolyó vizet, erESZTERnek, ESZTERnek, ISZTERnek nevezték. Minden folyó, forrása jellemzőiről kapja nevét, így ez is. Itt egy új folyó született, nESZTEtt. Mint folyónak, nem volt köze a vízgyűjtőt feltöltő Dunához, az Pozsonynál véget ért.
Ősnyelvűek adtak nevet a Fekete-erdőben eredő Dunának. Ők a Duna vonalát követve költözve érkeztek nyugat felől a Kárpát-tenger partjaira. A Duna torkolatvidékén települők szintén ősnyelvű székely nép volt. Az ottani székelyek tudatában a Duna vízbősége erőteljes képet hagyott, és ez okon maradhatott meg napjainkig a bőség fogalmaként a székely közbeszédben. A dús búzatábla jelzője: olyan, mint a Duna.
A Kárpát-tenger fokozatosan apadt, szakaszosan szivárgott, néha nagyobb mennyiségben, máskor lassan. Így a vizek apadása nyomán, a partok karéján közben lerakodó iszaprétegekből lépcsőzetes pallagok alakultak ki, amelyeket birtokba vettek a lassan alább költöző ott élők. Az apadást követők tanyákat építettek, kisebb helységeket alapítottak, és a jellemzők szerint neveket adtak azoknak.
Történelmi pillanat volt a sziklák leomlása a víztömeg súlya miatt. Ekkor kapu nyílt a Vashegyek között, Vaskapu, amelyen a víz ellenállhatatlanul tört utat a korábbi sekély árok nyomvonalán a sík mezőn, hogy végül vizét Tölcsénél (ma Tulcea), tölcsérszerű elágazó mocsaras ereken beletöltse, tulcse a nagy tóba, a későbbi Fekete-tengerbe .
Az ideérkezők előbb mindannyian a körpáti, kárpáti partok hosszú vonalán települtek le, a székelyek a Kárpátok karéján, a palócok északon, a dák ág a déli partokon. Törzseik nevei lehettek különbözők, de egyetlen szkíta, székes tömbhöz tartoztak, s mindannyian az ősnyelvet beszélték sajátos tájnyelvi szólásban.
Ezek az ómagyar ősnyelvű népek lakták be a Kárpát-tenger körüli forrásvidéket. Az élet a források mellett indult. Erre bizonyíték a Kárpátokban, annak mindkét oldalán eredő összes folyóvíz, amelyeknek nevei mind-mind a forrásvidék jellegzetességeit őrzik, mivel azoknak jellemzői nyomán nevezték meg, és az összes név magyarul beszél! A PARTOKon letelepülés után, mint védő KÖRPÁT kapta a karéjszerű part a KÁRPÁT nevet. A szavak hangvázai igazolják e tényt. KöRPáT – PaRToK – KáRPáT hangváz: K-R-P-T – P-R-T-K – K-R-P-T
Az ősnyelvű nép végigélte a térség domborzata kialakulásának, földrajzi változásainak egész történelmét, ezt tükrözik a források, patakok, hegyek, völgyek, összes megnevezései. Végigélte a Duna medrének, nyomvonalának kialakulását, s mind lennebb költözve. Lassan Duna névre változott az addigi Eszter, Iszter néven nevezett alsó szakasz egész hosszában, s ők fészket raktak a minden oldalról hegyektől védett, felszáradó Kárpát-medencében.
A székelyeket, palócokat némelyek a hunok, avarok utódainak tartják. Egyik nép sem utóda a hunoknak, avaroknak, hiszen jóval azok ittléte előttiek. A hunok nem ősei a magyaroknak sem, hanem csak egy párhuzamos ág lehet. A hunok a Kárpát-medencében viszonylag rövid időt töltöttek. Atillával érkeztek, és halála után kivonultak. Csak a hunok közül itt rekedők épülhettek be házassággal a medence ősnyelvű lakói közé, székellyé válva.
A felvidéki Csallóközben élő PALÓCok neve vita tárgya, sokan nem tartják hitelesnek. Nemrég olvastam, hogy a PALÓC nép a filiszteus törzs egyik ága. Ez bizonyításra vár. Gyökelemzéssel próbáltam keresni a név tartalmát, bár nem tartom döntőnek a megállapításomat. PALÓCok nevében áll sűrítve életmódjuk. Nem viskókban éltek. Házaikat, kunyhóikat CÖLÖPökből, PALLÓkból, gerendákból építették. Kezdeti eszköz a megmunkáló BOT – nevezhető PÁLCÁnak is – jelen van nevükben. A nyelv itt is igazolja a történelmi valót: PaLóC – LaPoC hangváz: P-L-C – L-P-C.
Lehettek, nevükben sajátos jellemzőt hordozó székelytörzs is. A mai hegygerincek melletti fennsíkokon, PALLAGokon kezdték, s folytatták földművelő életüket. Mind a PALÓC, mind a SZÉKELY törzsnek azonos társadalmi szervezettsége volt. A később rájuk tóduló, TÓTuló szlávok, tőlük tanulták meg a GAZDPODÁLás, POD = föld, földdel GAZDálkodás, GOZPODÁLás műveleteit. A tótok tőlük vettek át minden művelet, szerszám, napszak megnevezést: gozpodál, garázsd, kapa, kasza, gereblye, vacsora, gerenda, varkocs stb.
A medence magyar települések kialakulása sajátosan fordított, mint Európa más részein. Előbb a hegyi települések alakultak ki, síkvidékiek később. A Duna-menti településneveken kimutatható az apadást követő jellemző Bécstől Mohácsig és tovább is. Az egész térséget a teremtés ősnyelvét, a ma magyarnak nevezett nyelvet beszélő, székes, székita, szkíta székelyek lakták be. Korai idők minden helységének eredeti, mai napig élő magyar neve van. Ez gyöknyelvészeti elemzéssel kimutatható. Ám a hivatalos történelem, és nyelvészet nem akar tudni erről.
Még a hegyvidéki székely települések nevének eredetét is szlávként szajkózzák megbízóik talpát nyalván. Ugyanis azok szerint, minden magyarországi helységnevet kötelezően szláv vagy német eredetűként kell jegyezni!
A Kárpát-medencében tilos még csak feltételezni is magyar ősiséget!
Nem véletlen, hogy a mai bérnyelvészet foggal és körömmel küzd a magyar nyelv: hang- és gyökértelem szerinti elemzése ellen, különben fény derül összes tömény hazugságaikra! Az akadémiai vezérletű hivatalos, hivatásos történész, nyelvész szakma megbízásból, ferdítő szándékkal, erőlteti idegen telepesek jelenlétét, hogy a Kárpát-medencei magyar ősiséget tűz-víz kizárja. Ebbe őrül bele a történész, nyelvész szolgahad.
Csak az ő lázálmuk nem beilleszthető az igazolható történelmi-nyelvi összképbe. A szlávok még csírában sem voltak a szűzfoglalás idején, amely az Özönvíz utáni első századokban, több évezreddel Árpád és a római kor előtt zajlott le. Attól kezdve az ősnyelvet megőrző nép lakta be a térséget, a Duna mentét is. Erre bizonyíték a földrajzi nevek nyelvi nyomai, az Őrségtől a Hargitáig mindenhol. Ők hívták és fogadták Árpád hadait is, és kötöttek vérszerződést velük, amelynek erős kötődésű szellemiségét érintetlen épségben őrizte mindkét fél.
Az ősi magyar nyelvet beszélők két fő csoportja
Egyik a Kárpát-medencében élők, akik mindig helyhez kötötten itt székelve, soha nem mozdultak ki helyükről. Ezek körömszakadtig ragaszkodtak az ősiségben lefektetett együttélési rendnek a tudatban megőrzött, apáról fiúra, anyáról leányra öröklődő törvényeihez, szokásaihoz. Teremtéskor sejtjeik DNS-ének számítógépes ütemtervébe ivódott az ősi rendhez való kötődés. Letelepedett, székes növénytermesztő, állattartó, önellátó, ősi önsegélyző társadalmi rendet, életmódot megőrző nép volt. A Kárpát-medencében vészelték át a történelem viharait. E nép nem élt más népekkel közösségben, mindent maga állított elő, nem szorult másokra, nem keveredett. Nem kölcsönözött másoktól: sem eszközöket, sem megnevezéseket, sem nyelvet, sem szavakat. Ők voltak a főtörzs, nem dicsőséget hajszoló kardvillogtatók, csak egyszerű gazdaemberek. A székely rendtartás egyenlőségen alapult, nem volt magántulajdon, s így versengés sem. Mindenki szükségletei szerint részesült a közös birtokból. Nem voltak rangok, csak kiváltságok, de azok nem jártak anyagi előnnyel. A rabonbán, a lófő sem volt gazdagabb, mint mások.
Másik: az együtt elinduló törzsből Ázsia-Európa határán kiváló fényűzést kedvelők. Nem akartak rabonbáni főség alatt maradni, a termőterületet kereső pórias, egyszerű néppel menni. A kor divatja szerint akartak újszerű rétegződő társadalmi rendű államot alapítani, vadász-halász, pusztai állattartó, fegyverforgató életmóddal, semmiképp nem földet túrva, gürcölő, póriasan. Így kényszerűségből keveredtek más népekkel elveszítették nyelvük tisztaságát. A Kárpát-medencébe telepedés után tanulták újra a főtörzstől őseik nyelvét, azoktól, akik aztán élelmezték is őket, míg rászoktak a gazdálkodásra.
Nyelvük ma
Ősrégi szavak élnek a székelyutód göcseji, baranyai, szatmári, őrségi és más helyi maradványainak tájnyelveiben. Ugyanígy a palóc, csángó, de a többi tájak népeinek ajkain is. Nem kell menni sehová –, főleg Közép-Ázsia mezőire – a magyar nyelv gyökereit keresve, mert soha egyetlen nyelv sem maradt meg érintetlenül a vándorló népek ajkain, mindannyi keveredett. A magyar nyelvben nincsenek: török, tatár, szláv, német latin és más szavak. E népnek valós ősi szavai közt egyetlen vendégszava sem volt. Ma a szabados elvű trehányság nyúzza, rombolja, hígítja a nyelvet.
Sajátos, megbonthatatlan székely társadalmi rend
A Kárpát-medencében nem volt keveredés. Nem éltek itt sem szláv, sem más népek. Minden hegy, völgy, folyó, helység ősnyelven kapott nevet, értelme csak magyar elemzésben fejthető meg. A medencét betöltő székely nép nem vegyült idegenekkel. Ennek titka a sajátos felépítésű társadalmi rendjében keresendő. Az ősi székely közbirtok még száz éve sem volt osztható idegenek közt, de ma sem, az ősiségben semmiképp! A szoros kötődésű kalákarendszerű közösségbe nem hatolhatott be idegen. A föld, erdő közbirtok, köztulajdon volt, család, családlétszám szerint. A kihalt családok földje újra eloszthatóvá vált, de csak a közösségen belül. Innen ered a szólás: Székelynek születni kell! A nyilakra osztott földből idegen nem kapott, csak rendkívül esetekben: számottevő vitézi tett, beházasodás.
A nyelvet megőrző székes nép a székita, szkíta fő törzs előbb a Kárpátok körül, annak fennsíkjain, majd felszáradása után, annak ölében élt. Hangsúlyozom, ők nem a hunok itt rekedt utódai. E nép a székiták, szkíták, a székes, székely őstörzs, amelynek különböző nevű törzságai belakták az egész Kárpát-medencét. Ha volt kalandot kedvelő, az vált ki közülük, és vándorolt el, majd visszatért az őstörzs szállásterületére, mert jobbat sehol nem talált. Ennek a történelmi időszaknak a beszámolóit külső személyek írták, és nagyon zavarosak. Összevissza firkálnak különböző népek átáramlásáról, a nyelvet megőrző székes népet meg sem említik. Ám az érintetlenül fennmaradt ősnyelv, és a közbirtok-kaláka alapú társadalmi rend azt bizonyítja, hogy a római kor sem volt képes megbontani a székita, szkíta székelyek társadalmi, nyelvi egységét. A Kárpát-medence nem volt szabad átjáró mindenféle fajzatnak. Azt is bizonyítja: a római hatalmat csak az adó érdekelte, nem ástak bele elfoglalt területek népei rendiségébe. A Kárpát-medence székelyei Bécstől Gyimesig túlélték őket. Azt is bizonyítja, hogy az itt élő őstörzs népesebb volt, mint az Árpáddal érkezők, némelyek szerint tízszer annyi, s mivel az őstörzs tagjai belakták az egész térséget, így az Árpáddal érkezőknek megegyezés szerint oszlottak területet. Azok idővel megtanulták az elfeledett régi nyelvet, a helyiek, őseik eredeti beszélt nyelvét. Az úgynevezett honfoglaláskor a mindig itt élő ősi székes főtörzs valami okon valószínűleg hívta, fogadta, és elfogadta Árpád vezéri előjogát. Nem honfoglalás volt, csak betagolódás, amelyben a fő tényező nem Árpád hadi népe, hanem a befogadó őstörzs volt, a további egyenlőség elve alapján, a fejedelmi család kiemeltsége mellett. A vérszerződésben az őstörzs rabonbánjával, nagymesterével megerősítették a szövetséget. Ez magyarázza meg a magyar királyok által soha kétségbe nem vont székely ősi előjogot is!
E vérszerződés ismert volt a nép minden tagja előtt. Nem kellett leírni, az ősnyelvet beszélők maradéktalanul tartották magukat adott szavukhoz. A nyelvi bizonyítékok birtokában jó lesz átgondolni, átrendezni az eddigi állításokat mind az úgynevezett honfoglalás, mind a magyar nyelv tekintetében. A magyar nyelv ősi gyökereit nem Ázsia nyelvtörő, nyelvvesztő, nyelvkavaró pusztáin kell keresni. Az ősi idők óta itt székelő szkíta, székita, székely őstörzs soha nem volt szolganépe a századokig Ázsiában tartózkodó, majd áttelepülő magyar törzseknek, hanem befogadó fő szövetséges. A határvédelmet addig és azután is saját érdekében látta el, nem szolgaként, parancsvégrehajtóként. A székelyek az ősi rendet megtartották évezredeken át, még a római birodalmi uralom alatt is, egészen Árpád és csapata bejöveteléig. Sajnos, velük megérkezett a Kárpát-medencébe a magántulajdon birtokviszony, hódító hajlam és az úrhatnám fényűzés fertőző hatása is! Megjelent a rangkórság, s a Magyar Királyság megalapításával a címek, rangok, vagyonok ajándékozása hatott, mint a méreg, feldúlta az ősi rendet. Újdonsült uraik idegeneket telepítettek rájuk, s megszűnt a Kárpát-medencei székely rendtartás, csak egy kis erdélyi részen maradt meg, az is állandó lejtőn van. Lassan eltűnőben minden régi, igazi értéket jelentő ősi székely jellemző.
Ősnyelvi bölcső
A magyar ősnyelv gyökereit kutatni sehová nem kell kimenni a Kárpátok környékéről, mert az Özönvíz utáni századokban már megjelentek az ómagyar ősnyelv beszélői itt a Kárpát-tenger körül, és azóta folyamatosan itt élnek. Aki Ázsiában, az Urálon innen és túl, jurták lakói közt keresi az ősnyelvet megőrzőket – az ősi magyar társadalmi rend gyökereit – tévúton jár, s a hamisítók malmára hajtja a vizet. A jelenleg ott élők nem a magyar nép ősei, hanem valamely magyar törzsről lemorzsolódott rokon népek maradványai.
Az ősnyelvet megőrző nép Sineárról, Mezopotámiából (mezo = mező, köz, a pota = víz), az emberek zömének központi telephelyéről indult Jóropa földjére. Ez a szűzfoglaló nép teljes földművelő, kézműves, állattartó eszközkészletével indult útnak, a visszatérés szándéka nélkül. Mivel a sarki jég lassú olvadása miatt, a ma már különálló szárazföldek, akkor még egységes felületet képeztek, az emberek, állatok elterjedtek az egész Földön, így Jáfet fiai népesítették be Atlantiszt, s a mai Amerikát is.
Minden önfenntartó SZaKmát ismertek, minden törődő trudához, azaz munkához való szerszámot tartalmazott a truda szák, trusza, truszák, azaz szeredás. Az etruszkok nevükben viselték munkához (tra, tru), készletükhöz kötődésüket. Az SZK népek, a szólás szerint, a jég hátán is megéltek. Az észki, északi részekre telepedők ott is élnek.
Sajnos, a nyugatra vetődő törzsek a történelmi viharokban elveszítették az ősi nyelvet. Az ősnyelvet csak a Kárpátok karéján, majd Kárpát-medencében maradottak őrizték meg évezredekig. Árpád és serege érkezése után betagolódtak a kialakuló államba. Szokásaikat így is őrizték, az összetartozás érzése élt bennük. Megtartották egymást segítő kalákarendszerüket sokáig az egész medencében. Mivel az Árpáddal érkezőknek is hely kellett, valószínű nem ment súrlódás, összeütközések nélkül az átrendeződés a birtokjog különböző felfogás szerinti átrendeződésében. Az Árpáddal érkezők a magánbirtok felfogással nyomultak, a székely pedig a közbirtok elvén nem engedett.
Valószínű, hogy uralkodói közbelépésre volt szükség. Aztán elnémításukra bevezették a Szent Korona jogot. E címen akkor vették el földjeiket, amikor a Korona igényt tartott rá, amikor épp akarták. Ez ellen nem volt jogorvoslat. A kisajátított birtokokat a királyi hűbéresek kapták szolgálataikért. A székely közbirtokosság pedig lenyelte a békát.
A két réteg, valószínű, házasságok révén összeolvadt. Egy ideig kis szigetekben maradtak székelyek, majd idővel az egész medence népe elveszítette székely jellegét. A hagyományaikhoz rendkívül ragaszkodók az Udvarhely melletti Budváron letelepülő rabonbán köré tömörültek, létrehozván az anyaszéket. Ehhez csatlakoztak a Csík, Gyergyó, Maros, Kézdi, Sepsi környékén élők, nem engedvén felbomlani ősiségtől létező, erős kötődésű székeiket. Ilyen hűség okán költözhettek a bihari székelyek Udvarhely mellé. Nem lehet hitelt adni az egész székelység Biharból költöztetésének, mivel ezzel azt akarják elhitetni, hogy jelenlegi helyén nem őshonos a székelység. Azonban ezt megcáfolják a földrajzi nevek: források, patakok, folyók, völgyek, hegyek megnevezései. A székelység itt élt már a Krisztus előtti korban, az Özönvíz utáni időktől. Ők voltak e térség első lakói. Belakták az egész medencét, nyomaik ma is fellelhetők a Magyar Királyság területén: az Őrségben, Baranyában, Zalában, Szatmárban és más vidékeken.
Nem vitatom, hogy voltak belső mozgások a térségben, például a szászok betelepítésekor, ami nem járt le súrlódásmentesen, de a székelység már annak előtte itt élt elfoglalt szűz területein, évezredeken át mind a mai napig.
Werbőczy István írta a Hármaskönyvben a székelyekről: „Az erdélyi scithákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak.” Kiem. K.S.
Székes letelepedett népként belső mozgásaik sem voltak, kivéve az Aranyosra költözést. Nem vándoroltak, nem keveredtek. Évezredeken át éltek e megszervezésben, nem alapítottak városokat, a székely utálta a nagy tömörülést, az ő világa a tanya, legfeljebb kis falu. Nem szerették az államot, a rabságot. A rabonbán és a lófők voltak fölöttük, mint vezetők, tevékenységeik összehangolóiként. A székely sziklakeménységgel ragaszkodott ősi szokásaihoz.
Werbőczy korában már megtörtént a keveredés az Ázsiából visszahívott, maguk közé fogadottakkal, akiket megtanítottak újra az ősi nyelvre. Az előzőleg egész Kárpát-medencét belakó székelyek ekkortól összevegyültek a visszatérő árpádi rokonokkal, ám Erdély keleti részén megmaradt érintetlenül a székely társadalmi rend. Csak az elmúlt évszázad léleknyomorító – társadalmi életüket minden oldalról kikezdő – romboló, embertelen támadások alatt bomlott meg. De – ami fő – e szikla biztos rendszerük, életvitelük révén érintetlenül megőrizték ősi nyelvüket változatlanul. A székely… szikla volt valaha!
SZéKeLY – SZiKLa hangváz: SZ-K-LY – SZ-K-L.
A magyartalan akadémiai bértörténészet valóságtagadó álláspontját cáfolják a földrajzi nevek nyelvlenyomatai! A beszélt nyelv a hamisíthatatlan igaz tanú, amely e megnevezésekben rögzítette a való igazat. A beszélt nyelvbe Kazinczyig nem nyúltak bele hamisítók ártó kezei, s így a nyelv által rögzítettek a valót tükrözik.
A nyelvi teljesség és a mai napig élő ősi, értelemhordozó nyelvelemek ismerete a hivatalosan eddig hangoztatottól eltérő származási gyökérre mutat. Azonban ehhez valóban ismerni kell a nyelv – mint egyedüli megbízható forrás – titkait, és tovább kutatni, szigorúan a nyelvelemek által mutatott irányt követve. Nem félrekalandozva némely bértörténészi, dogmává merevült – történelminek hazudott – nyomvonalon. Meghatározó az a tény, hogy az összes utódnyelvek világosan kimutathatóan az ősnyelvi értelemhordozó nyelvelemekből épülnek fel, azokból, amelyek a ma is élő ősnyelv, a magyar nyelv beszédes, oda-vissza forgatható, nyüzsgő, élő építőkövei. Az utódnyelvek szavainak eredeti mondandóját is, csak a ma is élő ősnyelven, magyarul lehet megfejteni.