Kolumbán Sándor honlapja

– Látjátok, ebben van kakaó, nem a tietekben!

Nem zavartatta magát ilyen hetyke legények mutatványai­val, ő tartotta az általános hömpölygés sodrát. Lajosmizse után már rövid a táv, kevés idő kell Kecskemétig. Akkor még át kel­lett hajtani a vá­roson, mert az autópálya nem volt egé­szen kész.

A városban nem állt meg, csak ha lámpa parancsolta, aztán to­vább, ki a városból. Elhúzott a szélmalom mellett, melyet mindig megcsodált, aztán a következő városra, Kiskunfélegy­há­zára össz­pontosított. Innen már kevés kivétellel szinte min­den útszéli parko­lóban álltak a lányok, csuklójukból sűrű moz­gással pillangóröpkö­dést utánzón integetve. Szórakoztató volt a lát­vány, bár sajnálta eze­ket a lányokat. Mert nem lehet kellemes a kiszolgáltatottság. Ezek­nek a lányoknak a háta mögött egy egész bűnszövetkezet áll, mely az ő bőrükön gaz­dagodik. Ők meg ki vannak téve mindennek: beteg­ségeknek, verésnek, em­bertelen bánásmódnak. Azért a kevéske ná­luk maradó piszkos pénzért.

Úgy érezte, soha nem tudna odáig süllyedni, hogy pénzért ve­gyen igénybe ilyen, minden érzelmi kötődést kizáró, csupán az ösztönön alapuló szeretkezési szolgáltatást.

– Ott állt a lány az út jobb oldalán… – jutott eszébe a Bródy-dal, és dudorászni kezdte. – Persze, ezek várják a bale­kot. Vagy inkább a pénzét. Édes, édes élet…, de a vége lehet keserű is! Bi­zony. Hány és hány tragikus esetről hallani.

Félegyházán sem állt meg, áttrappolt a főúton. Petőfi idejé­ben még sáros, poros alföldi falu, ám most mutatós kisváros. Mikor ki­ért, eszébe jutott, jó lett volna megállni, vécére menni, de most már késő. Majd Kisteleken.

– Egy sárga rózsa hervadt homlokán…

Így szól a dal élethűen, a kép itt is talál, bár nem itt történt, hanem Földvár felé. Balatonföldvár, Dunaföldvár? De itt is, mint ott lá­nyok az út szélén. Egyre sűrűb­ben.

Kisteleken úgy érezte, hogy most már tényleg le kellene áll­nia, de nem ismerte a helységet, azt, hogy van-e közvécéje, ha van, hol van. Gondolta, majd talál egy üres parkolót, ahol meg tud állni.

Ám ettől lefelé minden parkolóban állt egy lány, jobbról is, meg balról is. Mindegyikben! Kivétel nélkül.

– Szeged felé félúton … – dúdolta torzón. – De hol álljak meg? Ez itt a kérdés! Mert különben most mindjárt …!

Nincs mese, tovább kell hajtani. Majd máshol. Ám megállni nem lehet más­hol, csak útszéli parkolóban, mert a forgalom már oly erős, hogy a padkáról lesodorná egy kamion. Szorí­tott, és hajtott tovább.

Balástya. Ez csak egy falu, biztos nem találna közvécét. To­vább. Kiért a faluból, és későre vette észre a benzinkutat, vis­sza már nem térhet. Majd az első parkolóban.

– Ott állt a lány az út jobb oldalán…– dúdolta, és tényleg ott állt, a változatosság kedvéért egy fehér rózsa hervadt ha­jában.

 Kényszerű szorongásában eszébe jutott a vicc, mely szerint az át­kosban a cég udvarán levő bozótos sarkot felső elvtársi uta­sí­tásra vörös sarokká alakították: faliújsággal, lobogóval. Erre egy pösze melós, aki gyakorlati okból kötődött a helyhez, döb­benten reagált:

– Vörösz szarok, vörösz szarok, de ezután én hova sz…k!

Muszáj megállni az első parkolónál. Muszáj! A szükség nagy úr. Lehúzott az útról. A parkoló mögött sűrű bokros hely, mely eltakarja a hátteret az úton közlekedők elől. Távo­labb kis erdő.

De ott állt a lány!

Gyönyörű, szőke haja fodrokban hullám­zott, miniszoknyája nem ráfeszülő, mint általában a többi ilyen lány­nak, hanem alul bő, és az elhaladó nagyobb jármű­vek okozta légáramlat hatá­sára csintalanul meglibbent. Kezé­ben ló­bált egy égővörös ró­zsaszá­lat. Arca kedves – szeme já­tékos, él­veteg ka­cérsággal csillogott. Nem volt túlsmin­kelve, nem úgy nézett ki, mint egy vérbeli ut­calány. Inkább, mint se­gélykérő, naiv autós­hölgy. Kedves, ro­konszenves arca – mily fura érzés – oly köz­vetlen­nek tűnt, mintha már régóta ismerné. Állt vára­kozón, pis­logott feléje, és kissé kény­szerű vásári mo­sollyal közele­dett.

– Akarsz? – kérdezte a lány, bár még alig szállt ki.

– Igen, akarok, de nagyon. Azért álltam le – bújt ki belőle a móka kisör­döge.

– Akkor gyere.

– Hová?

– Oda hátra, a fák mögé… a kocsival.

– Megyek, csak ide a bokrok mögé, de egyedül.

– Egyedül? Mit akarsz egyedül?

– Bocsáss meg, de amit akarok, egyedül is meg tudom tenni.

– Saját kezűleg? Ugyan már? Hiszen itt vagyok én!

– Mikor megálltam, azt kérdezted akarok-e, én meg azt mond­tam: igen. De én pisilni akarok, kislány, és már annyira nagy va­gyok, hogy egyedül is megy.

– Pisilni? Ó-óóó! – kacagott fel csiklandósan. – Egye­dül?

– Igen, egyedül. Már nagycsoportos vagyok.

– Nagycsoportos? – kérdezte nevetve. – Na, jó. Előtte akarsz?

– Előtte? Mi előtt? Ja’? Nem. Mögötte. A bokor mögött.

– Jó, értem. Menj pisilni, kisfiú, de le ne locsold magadat – kun­cogott.

Hátrament a bokor mögé, s miután elvégezte dolgát, szétné­zett. Füves terület, a bokor mellett egy kólás flakonban víz volt a napra téve, tovább egy szappantartó és papír kéztörlő.

– Miért tetted a napra az ivóvizet? – kérdezte a lánytól.

– Az nem ivóvíz.

– Hanem?

– Azzal mosakszom.

– Mosakszol? És miért itt?

– Hát utána… tudod?

– Ja’, értem – mondta lelombozott döbbenettel, bár alig tudta fel­fogni ezt a primitívséget egy ilyen gyönyörű, ápolt lányról.

– Muszáj.

– Elképzelem, hogyan tudsz mosakodni itt a mezőn gug­golva, fél kézzel ebből a flakonból, majd fölcibálod magadra a bugyidat, s közben nézel szét, hogy látnak-e – mondta elbor­zadtan, szánalom érzésével telt han­gon.

– Hát nem összkomfortos fürdőszoba, de itt ez van. Külön­ben, … nincs is rajtam bugyi – mondta színlelt durcássággal.

– Ó-óóóó! Na, ez nem volt sportszerű ütés, mert övön alul ért. Akkor gyere, öntsél egy kis hideg vizet a kezemre lázoldó­nak.

A lány készségesen odajött, és vizet öntött a kezére.

– Régóta csinálod ezt? – kérdezte tőle kézmosás köz­ben.

– Nem. Csak pár hete.

– Miért?

– Pénzért.

– Na jó, értem, tudom, de egy ilyen gyönyörű lány csak ilyen jö­vőt lát maga előtt? Rossz rágondolni, mi mindennek vagy ki­téve itt.

– Ez a te véleményed?

– Igen. És ez a valóság. Nem neked való ez a pálya.

– De miért? Mindenem megvan, ami erre a pályára kell. Mu­tatós vagyok, vonzó, nemde? Nálam csúnyább lányok is ücsö­rögnek az útszéleken.

– Igen. De nem stimmelsz ide, mert túl őszinte vagy, akár egy já­tékos, csivitelő kisfecske. Csak az, hogy ide­jöttél, és vi­zet ön­töttél a kezemre. Egy vérbeli kurva úgy elkül­dött volna az anyámba, hogy azóta is mennék! Vagy hozzám vágott volna va­lamit. Nem úgy nézel ki, mint a többi, ezen a pályán mozgó ki­égett lelkű némber. Ezt aka­rod te csinálni egész életed­ben?

– Nem, de ki akarom használni előnyös külsőm kínálta le­he­tősé­geimet. Egyetemista vagyok, a szüleimtől kapott pénz szű­kösen fedi költségeimet. Jól akarok élni, szép ruhákat venni.

– Ezért gyalogoltatod át magadon az egész mocskos balkáni ba­gázst? Annyira fontos neked a pénz, a szép ruha?

– Igen. Fontos, persze. Miért, neked nem fontos a külsőd?

– Fontos, de nem annyira, hogy megalkudjam a mocsokkal, s a becsületemet is eladjam érte. Különben a tisztességen ala­puló belső békém fontosabb, és én az emberi kapcso­latokat sokkal többre be­csülöm, mint a pénzt.

– Azokat én is becsülöm. Például most is nagyon élvezem a veled való beszélgetést, mert én ezekkel a férfiakkal nem na­gyon váltok szót. Veled közben jól kidumálnám magamat. A másik az, hogy sze­retem a szexet is. Különben nem csinál­nám.

– Így, gyorstüzelő sorozatlövésben, akárki ismeretlen­nel?

– Ne boncoljuk.

– Csak a pénzért? Kivesz belőled minden emberi, kislány.

– Nem. A szívemet nem adom hozzá senkinek.

– Nem múlik el csak úgy az ilyen élet. Nem vagy gép, hogy az ér­zelmi-fizikai behatások ne hagyjanak nyomot benned. Ne­héz vis­szatérni innen a tiszta életre.

– Megpróbálom, miután abbahagyom. Na, jössz? Fut az idő. Menjünk hátra az autóval, aztán mehet a fuvar. Meglátod, mi­lyen jó lesz velem. A maximumot adom neked – kacagott fel.

– Nem. Nem érted álltam le, csak kényszerűségből. Nem aka­rok „fuvarozni”. Szív és érzelem nélkül. Nem az én stílu­som. Ne hara­gudj, nem me­gyek.

– Miért, nem vagyok neked elég szép? – kérdezte kissé köte­ke­dőn, miközben a kezében levő rózsával legyezte magát.

– Nagyon szép lány vagy. Sőt. Észbontó eszményi szépség – mondta, ami láthatóan nagyon jólesett a lánynak.

– Akkor mi a gond? Nincs pénzed?

– De van, bár nem erre a célra. És, mert nem akarok egy ba­lek lenni a büdös, koszos, balkáni kanjaid sorában. Ha vis­szauta­sít­lak, in­kább fogsz emlékezni rám. Hisz egy ilyen gyö­nyörű lányt csak egy hülye utasít el. Nem? – mondta savanyú mo­sollyal.

– Na, nem vagy hülye. De most így tényleg kezdesz érde­kelni.

– Mondd, annyira mindegy neked, hogy ki simogatja teste­det?

– Nem. Nem mindegy, de elviselem. Aztán, tudod, itt nincs sok fö­lösleges simogatás, hamar a tárgyra térnek, ripsz-ropsz, hű bele, Balázs, és kész. Megy mindenki tovább. Azért egy ilyen cuki pasi simo­ga­tását inkább elviselném. Na, jössz? – tette hozzá kacéran.

– Ha én most független, nőtlen lennék, akkor fölkapnálak, és többé el sem engednélek, messzire vinnélek innen, hogy még a hely is feledésbe me­rüljön, nemhogy a bokrok, fák mögé bújjak veled. De nekem családom van, szép feleségem, három gyö­nyörű kisfiam.

– Irigylem a feleségedet hűségedért.

– Méltatlannak tartom az ilyen életet, a nőiség megalázását látom benne, és egyáltalán nem akarok ilyen kalandot magam­nak. Még nem jutottam oda, hogy pénzért vegyek gyorstal­palt, sorállással sür­getett, saller meleg foltos vásári szerelmet futó­szalagon, mint valami ócska bóvlit, méghozzá egy forgal­mas út szélén, pokoli lármában, akkor sem, ha egy ilyen gyö­nyörű lány kínálja. Annyira nem vagyok lerob­banva.

– Ez nem lerobbanás kérdése, cuki. Rövid az élet – mondta félig hátravetett fejjel, mely kihívóan, szexisen hatott, és jól is állt neki. – Ki kell használni, s egy ilyen pasassal, mint te akár…

– Akciósan is? – kérdezte nevetve.

– Naná, hogy! Bónuszra! – nevetett föl csiklandósan a lány.

– Jobb sorsra vagy érdemes, kislány.

– Remélem, lesz is – mondta elgondolkozva – majd, ha sok pén­zem lesz, és akkor csak azzal, akit szeretek.

– Pénz! Mindig csak a pénz. Mondd, mit teszel, ha föl­szedsz egy betegséget ettől a sok koszos, büdös, mocskos tö­rök, meg minden más fajzatú sofőrtől? Te túl könnyelmű, kö­vetkez­mé­nyeket figye­lembe nem vevő, naiv lány vagy. Csak pénzt akarsz, de mire meg­lesz a pénz, arra már nem lesz él­hető jövőd.

– Orvosin vagyok. Találok gyógymódot. Védekezem is.

– Orvosin?! – csodálkozott el. – Ne mondd! Akkor tudnod kell a gyógyíthatatlanokról is, meg hát, hogyan jön össze ne­ked me­dika­ként ez a parlagi higiénia? – mutatott a flakonra. – És mi lesz, ha fölismer valaki a kollégáid, ismerőseid közül? S ha hí­rül viszik szü­leidnek?

– Ez az, amitől tartok. Szüleim belehalnának a szégyenbe.

– Na, és mi lesz, ha megvernek, kirabolnak? Te meggondo­latlan könnyelműségedben föl sem fogod helyzeted súlyossá­gát.

– Túldramatizálod a dolgot. Van, aki megvédjen.

– Mint most is? Most sincs senki védelmedre. Bizonytalan élet ez.

– Csinálni akarom. Egyelőre.

– Ne dobd oda testedet minden országúti latornak.

– Ha sikerülne Szegeden bejutnom egy luxusbárba, ott már más, kulturáltabb. Németül tanulok, ha végzek, kimegyek pra­xisra Nyu­gatra, s elfelejtem az egészet.

– Ha addig nem esik bajod, de a bárokban is az orosz, uk­rán, szerb alvilág az úr, és azok nagyon kegyetlenek tudnak lenni.

– Mi bajom esne. Nincs itt semmi vész. Nos? Akkor nem jössz? – kér­dezett rá újra a lány.

– Nem, bármily erős a csáb. Hogyan nézne ki az, hogy el akarlak tanácsolni erről a mocskos pályáról, és közben lefek­szem veled? Rongy demagóg lennék. Megutálnám magam.

– Kár. Pedig most már nagyon érdekelsz. Tetszel nekem. Gyere még erre. Hátha akkor lesz kedved.

– Hagyjuk ezt – mondta, és beült az autóba.

Sajnálattal tele szívvel hagyta ott a gyönyörű lányt. Elin­dult, s a tükörből figyelte, hogy alig hajtott ki a parkolóból, máris „röp­kö­dött” játékosan a kis csuklója, mutatva a „pillan­gójelt” a kö­zeledő kamionosnak, s még nem ért a kanyarig, látta, amint egy nagy ka­mion beáll a parkolóba. Aztán, bizto­san beindult, zajlott az üz­let. Kell a pénz, a lány jól akar élni. Akármi áron.

Pár héttel később röppent fel a hír, hogy megöltek egy lányt Sze­ged fölött. Beleborzadt, és csak remélni merte, hogy talán nem a szép szőke kislány volt. Ha később valahányszor az 5-ösön járt, mindig nézte, de nem látta. Vagy máshová ment, vagy „fuvar­ban” volt, mikor ő épp ott elhaladt.

Vagy tényleg ez a lány volt az áldozat?!

Önmaga előtt nem tagadhatta, nyomot hagyott benne a lány szép­sége, személyének varázsa. Hetek után sem fe­ledte. Ke­cses alakja akaratlanul is mindegyre lelki szemei elé libbent, ál­má­ban is látta, fülébe csengett csilingelő nevetése. Tudta, hogy ez nem normális állapot, próbálta feledni, de az 5-ös úton le­felé a parkolókban álló lányokat látva újra és újra eszébe jutott. A tra­gédiára gon­dolt, aztán elhessegette magá­tól a gondolatot. Hátha mégsem ő volt. Talán a lány kiszolgálta­tottsága miatti sajnálat volt nagyobb benne iránta. Őszintének és így értékes­nek látta a lányt, s féltette a bajtól.

– Azóta nézem az út jobb oldalát, talán még egyszer meg­lá­tom azt a lányt…– dúdolta lefelé magában.

És egyszer aztán tényleg meglátta.

Mikor megpillantotta, mintha delejes áramütés érte volna, oly sokkszerűen ütötte szíven a gyönyörű lány látványa. Alig hitt a sze­mének. Ott állt ugyanabban a parkolóban, lenge mini­szok­nyában, gyönyörűen hullámzó szőke haját vörös ró­zsa dí­szí­tette, és kis keze pillangósan „röpködött”. Megejtően ke­cses, férfiszí­vet borzoló alakjának látványán örült, és bán­kódott is. Örült, hogy él, s szívéből sajnálta, mert nem változ­tatott éle­tén!

Úgy érezte, fölösleges leállni, és értelmetlen dolog lenne hos­szabb beszé­det folytatni vele, mégis, ahogy egész közel ért, va­lami von­zotta be oda. Lelassított, bekanyarodott a hos­szú par­kolóba, és las­san ha­ladva intett neki. A lány örömmel is­merte fel, mosolyogva vis­szaintett, s odajött a lépésben ha­ladó, majd leálló kocsihoz.

– Szia, cuki! Újra eljöttél hozzám? De jó! Vagy most is csak pi­silni álltál le? Gyere, segítek, s majd öntök vizet is a kezedre – mondta játékos, csintalan kacajjal fűszerezett csilin­gelő han­gon, és látszott rajta, örül az újbóli találkozásnak.

– Ne viccelj. Nagyon keserű vagyok, hogy újra itt lát­lak.

– Miért? Nem kívántál látni engem? – billegette meg magát.

– Dehogyis nem. Csak nem itt. Már azt hittem, hogy fel­hagy­tál ezzel a felelőtlen élettel, hogy nem pusztítod itt ma­gad. Lá­tod, a má­sikat megölték, és te is kerülhetsz életve­szélybe!

– Igen. Tudod, mennyire megrémültem én akkor? – mondta dermedt arccal – Fogalmad nincs hozzá. Rögtön eszembe jutottál, és eszembe jutott minden szavad, amit mond­tál. Akkor nagyon szerettem volna beszélni veled. So­káig nem mertem kijönni, Arra is gondoltam, felha­gyok ezzel. Csak pár napja vagyok újra itt.

– Az a veszély továbbra is fennáll! Az ő sorsát akarod? Hogy durva, alvilági stricik uraljanak, fojtsanak meg? Ilyen jövőt akarsz ma­gadnak? Azért a nyomorult pénzért, néhány új ruhá­ért, a hamis csillogású jobb életért?! – szólt ki szomorúan a le­húzott abla­kon át. – S ha az érted aggódó édes szüleid csak ha­lálodról értesül­nek, ak­kor mi lesz?

A lány szemmel láthatóan megilletődött.

– Mondd, miért érdekel téged ennyire a sorsom, miért ag­gódsz értem oly nagyon, hisz még csak a nevem sem tudod?

– Mert rokonszenves vagy nekem, mert nem vagy kurvatí­pus, mert abszolúte nem passzolsz ebbe a szakmába, mert élet­kedv­vel, jóindulattal tele, jobb sorsra érdemes, játékos lelkű, vidám kislány vagy, és mert nem erre szült téged a te édes jó anyád, aki valahol aggódik gyönyörű lányáért, és ke­véske pén­zét is félrete­szi, hogy te ne láss hiányt – sorolta ke­serű hangon.

– Igen, az anyukám nagyon szeret, és….

– Jutnak néha eszedbe a te aggódó, szerető szüleid, mikor odado­bod törékeny tested ezek­nek a jöttment, szedett-vedett or­szágúti ko­szos, műveletlen, bű­zös hiénáknak? Jut eszedbe az, hogyha bajod esne, ha te lettél volna a múltkori áldozat, akkor, akik téged nagyon sze­retnek, akiknek te vagy talán egyetlen re­mé­nyük, gyászba bo­rulva sírnának most fölötted?! Idézd csak magad elé szüleid kön­nyáztatta arcát. Azt akarod, hogy ily kese­rűség érje őket?

A lány szemében megcsillant a könny.

– Te anyának születtél – folytatta feddő hangon. – Vagy nem akarsz magadnak családot? Nem akarsz gyerekeket egy olyan férfi­től, akit sze­retsz?

– De igen.

– Akkor anyának kell lenned, nem útszéli kurvának! Gyer­me­keket szülnöd, nevelned. Szerető, érző, jóra hajló szíved van! Hová tetted az eszed?! Egy tál lencséért eladod hamvas tisztasá­god, becsületed, tisztes­séged mindenféle út menti se­hon­nainak?

A lány kivette hajából a rózsát, és a földet nézve, szipogva mor­zsolta szirmait, majd kis kezével kitörülte szeméből a kön­nyeket.

– Gondolkoztál el te azon, mit fogsz mondani ifjúságodról, a maj­dan a testedből sarjadó, lelkedből lelkező, leendő édes kicsi­nyeid­nek, akiket nevelve, jó példákkal kell előhozakod­nod? Azoknak a csöppségeknek, akiket azokból az emlők­ből táplálsz, melyeket most koszos mosdatlanok tapogatnak, fog­dosnak, mar­kolásznak mocskos kezeikkel, mint egy akármi­lyen megvá­sárol­ható, pénzzel kifizethető piaci árut. Azoknak a csa­csogó édes kis csöppségeidnek, akik körül­rajonganak, kiknek szemei előtt te védőszent le­szel, a leg­drágább kincsük, akik imádni fognak szerető anyuká­jukként, vé­delemért, me­legségért bújva öledbe – öledbe, melyet most ide­gen fajtala­nok, mint egy akármilyen egyszer használa­tos, eldob­ható élve­zeti cikket mocskolnak be nap mint nap? Nem érzed, hogy te engeded ér­tékte­len áru­cikké alázni magadat, mikor oda­dobod eléjük töré­keny, gyönge tested, mint koncot a kutyák­nak?! Nem érzed, hogy a pisz­kos pénz, amit adnak neked, sosem ér fel értékben azzal, amit ve­szítesz lelkiekben, érzelmi­ekben? És bár abból a pénz­ből egyre szebb ruhákat vásárolsz, mégis önmagad előtt is egyre értéktele­nebbé váló testedet bur­kolod azokba. Lehet, gondtalanabbul élsz, előkelő szórakozó­helyekre jársz, de őszinte pillanataidban megval­lod önmagad­nak, hogy ilyen áron nem éri meg, mert hamis a csillo­gás, egyetlen őszinte ba­rátod sincs, és ha bajba jutsz, senki nem se­gít.

A lány a szörnyű valóság felismerésének döbbenetétől tágra nyílt, könnyes szemekkel nézett rá, mondani akart valamit, de hangja el­csuklott.

– És ha te most nem becsülöd önmagad, akkor mit monda­nak majd mások a te kicsinyeidnek rólad: a becsmérlés, meg­vetés hang­ján, ha megtudják, ki és mi voltál. Gondoltál bele, milyen példát mutatsz nekik, mi lesz, ha ez okból a te kis csöpp­ségeid elve­szítik a legszentebb édesanyába helyezett határtalan bizal­mukat, és az erős er­köl­csi alap talaja kicsú­szik lábuk alól … miattad? – kérdezte drá­mai hangon. – Hogyan fogsz tanácsot adni nekik, tisztességes életre nevelni őket, ha nem akarod, hogy lányaid, anyjukhoz hasonlóan erre az útra lépje­nek, itt eb­ben a parkoló­ban ücsö­rögjenek, itt alázza, fojtsa meg őket va­laki? Akkor majd meg­utálod a múltad, de ak­kor már késő lesz.

– Talán már most is késő? – kérdezett tanácstalan ijedtség­gel, könnyeit törül­getve a lány.

– Nem! Most talán még nem késő! Most lépj vissza, amíg még van tartás benned, míg még vannak őszinte könnyeid, és él ben­ned a jó­ravaló hajlam! Még jóváte­hető, amit elrontottál, mert szíved még nem romlott meg. Kijár­tál egy osztályt az élet isko­lájából, és örülj, hogy nem buktál el végképp benne. Keress egy őszinte, hozzád illő férfit, akit sze­retni tudsz, aki támaszod lehet. Aki anyagilag is segít. Én tudok taná­csot adni, gondolatot ébreszteni benned, de másban nem se­gít­hetek. Nem vagyok sza­bad, érted, családom van, nem vi­hetlek ma­gammal, mert ak­kor én is becs­telenné válok. Barátod va­gyok a szó nemes értel­mé­ben, és nem szeretnélek itt látni többé, mert felkavar, és tiszta szívem­ből na­gyon-nagyon sajnállak. Gondol­kozz, kis­lány, éle­tedről, jövődről van szó! Oly gyö­nyörű vagy, oly meg­ejtően szép, hogy kár érted – mondta, és szo­morú szemekkel né­zett erre a nyíltszívű, jobb sorsra érde­mes lányra, akit az egész világ mocska ellen szeretett volna vé­deni, mivel sejtette szomorú jö­vőjét, ha ezen a pá­lyán ma­rad. Torokszorító, keserű ér­zés ke­rí­tette hatal­mába, s alig tudta vissza­fogni érzelmi túl­terheltségé­nek kitörését. Bénának érezte magát, sajnálta gyáva­ságnak is tűnhető tehetet­lenségét, hogy jó tanácson kívül sem­mit nem ad­hat, nem tehet érte sem­mit. Aztán elszo­rult szív­vel bár, de elfor­dította a kulcsot.

– Várj! Várj! – szólt könyörgőn a lány. – Maradj még! Kér­lek, maradj még!

Nem maradt. Nem mert maradni, mivel óriási kísértést ér­zett, hogy kiugor­jon a kocsiból, és védelmezőn magához ölelje ezt a se­gítségre szoruló, elragadóan gyönyörű lányt, aki annyira meg­fogta szívét, s akin segíteni sze­retett volna. Erős késztetést érzett erre, egy alig visszatartható mágneses von­zást. Tudta, hogy a vonzalom köl­csönös, a lány is ezt érzi, és félt, ha kiszáll a kocsi­ból, ak­kor tel­jesen más for­dulatot vehet­nek az esemé­nyek. Csa­ládja jutott eszébe: fele­sége, kisfiai, akik rajonganak érte, és oly nagy sze­retettel várják haza apu­kájukat.

Tudta, hogy az élet válaszútjain, a kezdő lépésnél egy rossz vagy jó dön­tés határozza meg egész további irányt, sor­sunkat, éle­tünket. Csak egy röpke perc, egy ellenőrizetlen, el­szabaduló mozdu­lat!

Szí­vét-lelkét kínzó, gyötrő küzdelmet vívott önmagával, mert nem akart belebotladozni elbódult érzelmei csapdájába. Ha most ki­száll, elronthat mindent! Félt a lány szépségétől, mely­nek szemtől szem­ben nem tudna ellenállni. Félt ön­ma­gától, érezte saját gyengeségét, melyet nem enged­het fel­színre, mert az lete­ríti őt. Hiszen mit tud ígérni ennek az ön­magát felelőtle­nül bajba sodró, őszinte lány­nak ő anélkül, hogy a másik ol­dalon, a saját családjának ne okozzon csaló­dást, fájdalmat, szenve­dést, kilá­tástalan jövőt, el­hagyván őket?

Tisztességgel, becsülettel semmit.

 Menekülnie kell ebből a lélekgyötrő helyzetből, mert na­gyon keskeny a mezsgye a becsület és a becstelenség közt, me­lyet át­lépni oly könnyű, de onnan nincs visszaút, s ak­kor vége mindennek mindkettőjük számára. Akár egy feltört to­jás, mely­ből ép nem lesz többé.

Se­gíteni szeretett volna, ha tud. Kivezetni ezt a lányt az er­köl­csi zsákutcából, nem elrontani a saját életét az övével együtt röpke élve­ze­tért, elsül­lyedni a mo­csárban most, amikor még re­mény van arra, hogy jó felé fordul­hat.

És nem látta értelmét további beszédnek sem. Ha ennyiből nem ért, akkor úgyis hiába, akkor már nem győzi meg semmi. Kiszáradt torokkal, rekedtes hangon köszönt el tőle, és lassan kigördült a par­kolóból. A lány könnyezve tett pár lé­pést utána, miközben a megté­pett rózsa­szállal integetett. Hullá­mos, csil­logó szőke fürtjei, kis szoknyája meglib­bentek a másik olda­lon egy­másután elhúzó kamio­nok keltette léghuzattól. A leté­pett ró­zsa­szirmokat fölkapta a szél, s mint megannyi pillangó röp­köd­tek a levegőben, ő meg csak nézte fátyolos szemmel a tü­körben a lány egyre távolodó, karcsú, lenge alakját, mígnem a ka­nyar után vég­leg eltakarták szemei elől az út menti bok­rok.

Aztán többé soha nem látta.

Kolumbán Sándor