Romániában – legyen bármilyen színű vezetés, bármilyen párt – a mindenkori hatalom soha nem vállalja fel teljes mellszélességgel, a múltban és jelenben elkövetett becstelen államhatalmi eljárás miatt tönkretettek erkölcsi-anyagi részleges kártalanítását.

Teljes kártalanításról ugyanis nem beszélhetünk, mert életek kioltása, a hátramaradottak életének teljes tönkretétele olyan mélyre ásott fájdalom, amit eltüntetni soha semmivel nem lehet. Az üldöztetés, kirekesztés okozta nyomor hátrányait kiegyenlíteni, feledtetni, az elveszett gondtalan gyermekkort visszaadni nem tudja már senki.

Csak enyhíteni lehetne. Ám ezt ténylegesen meg sem próbálják!

 

Hölgyeim, uraim, vegyék tudomásul: ez nem az az ország! Ez nem olyan ország, ahol becsületbe vágó dolgokat végre rendezni próbálnának érdemben.

EZ NEM AZ AZ ORSZÁG!

A politikai szerepvállalóknak neveltetésükből eredő adottságuk, hogy arcpirulás, szégyenérzet nélkül, szenvtelenül, teljes érzelemmentességgel, szemébe mernek hazudni a megkínzottak, számkivetettek még élő utódainak, akiknek életét épp úgy megkeserítették, tönkretették, mint szüleikét.

Aljasságuknak e téren nincs alsó határa.

Határtalan szerencséje mosdatlan lelkiismeretlenségüknek, hogy nincs az a mocsok, olyan aljadék utálatosság e téren az ország múltjában, amit szégyenérzet nélkül, gőgös vigyoraláfestéssel ne bírnának el.

Szégyenérzet a múltért? Ugyan már! Ilyen apróságokkal nem zavartatja magát a mindenkori román politikum.

 

Az ’50-es években kivégzettek, börtönnel megnyomorítottak kiskorú gyermekeit legalább anyagilag kárpótolni soha még eszükbe sem jutott ennek a folytonosan önmagát fényező, de velejéig romlott mindenkori politikai csürhének.

Hoztak ugyan törvényt a kárpótlásra, de már többször megbánták. Azóta számtalanszor újraötölték, kiforgatták, beforgatták, mint a bundát.

Ez az egész egy politikai bundaügy.

 

A teljes vagyonelkobzással utcára lökött, magukra hagyott kiskorúaktól akkor azt sem kérdezték meg: este hová fekszel le, te kisgyerek?

Éveken át könyöradományokon, némelyek jóindulatán tengődött. Nem volt egy saját fészke, egy sarok, egy kuckó. Idegen párnákon sírta el keservét esténként a kis szerencsétlen, félve, hogy ne hallják meg.

Soha nem kapott semmit. Nem engedték felsőbb iskolákba beiratkozni. Számkivetettje volt a sorsnak sokadmagával.

Ma azzal utasítják el a „talpig becsületes” megyei munkaügyi hivatalok, hogy a törvényszéki végzésben nincs szó róla.

Kívánom, részük legyen benne nekik, unokáiknak, akkor majd megértik, milyen érzés.

A bírósági tárgyaláson hiába visz szavahihető tanúkat – bár a kiadott törvény szerint el kellene fogadniuk vallomásaikat – a pacsuli szagúra illatosított, finnyás törvénybírák meg sem parittyázzák. Alsó fokon, felsőtáblán úgy vágják ki a kárpótlásigényét, mint este a macskát a házból. Még azt a fáradtságot sem veszik, hogy hónapokkal a tárgyalás lejártától, legalább kiküldjék a bírósági végzés megindokolását.

Ők jól vannak. Alászolgája.

 

Mára a román törvényhozás eljutott oda, mély emberségükből adódóan úgy döntöttek: az utód csak akkor kaphat kárpótlást, ha az üldözést szenvedett szülő meghal!

Érthető?!

Ezt azok a kommunista, szekus ivadékok fiaiból álló mai politikai élcsapat csürhe ötölte ki, akik épp úgy gyűlölik az akkori megnyomorítottakat, mint becstelen szüleik, akik akkor az üldözéseket elrendelték, levezényelték.

Tehát, te megnyomorított gyermeke üldözött szüleidnek, aki örültél, hogy ők végre némileg nyugodt öregkort élnek, VÁRJAD a SZÜLEID HALÁLÁT!

Érted? Esetleg tegyél is érte, hogy megszabadulj tőlük!

EZ EGY BURKOLT ÁLLAMI BIZTATÁS A GYILKOSSÁGRA?

Tessék?

Intézd el őket, hogy nekik már ne kelljen fizetnünk, s akkor te kapod azt a pénzt a továbbiakban!

Csak akkor kapod meg a könyöradományt, ha ők már nincsenek! Érted?!

Azt majd oly gúnykacajjal veti oda neked a hatalom, mint Toldinak a májat. Itt van, ne, menj már végre az anyád keservébe!

Két legyet ütnek egy csapásra. Megszabadulnak az osztályellenségtől, ami fontos, nem kerül több pénzbe, külföld előtt leporolhatják a kezüket: Megoldottuk az utódok kárpótlását!

És ami fő, nem szégyellik!

Mert szégyellni csak az tud, akinek van veleszületett és továbbművelt lelkiismerete.

 

Tiszta szívemből kívánom: úgy maradjon egyben ez az ország, amennyire tisztességesnek mutatkozik a meghurcoltak irányában!