SZELÍD – Akiben nincs semmi erőszakosság, vadság, durvaság. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: ?] A SZELÍD SZ.L – L.SZ gyökbővítmény: SZeL – LeSZ. 
A szó elemzése csak a szóalkotó hangok kedvező tulajdonságainak ismeretében lehetséges. Tulajdonképpen a SZER gyökből ered, de lágyított hanggal (r > l), amely a LeLkiséget domborítja ki.
A szóban jelen van az SZ hangnak kiterjedést, terpesztést leíró értelme.  Példaként a kedvező tulajdonságainak oldalán látványként a SZuSZimuszi önfeledten játszó, majd elSZenderedő kisgyerek. Továbbá: érzékileg a simogató a SZellő, érzelmileg a jó SZív, ízként a Zamat (szamat) stb. ad képet. Az E hang a lelki egyensúly hangja, az L a lengeség, a lágy dallam. Az L hangcsoport – ELI – jelen van a szELLŐ, kELLEm, kikELEt, dALOl, lÉLEk, ÉLEt, ILLAt, ILLEm, ILLEt és más szavakban. Az ÍD, id idom, idomulás, de az egyén is, amely régiesen: IDen. A D a kedvesség, dundi, édi stb. szavakban mutatja oldott hangulatú jó oldalát. Az ősmag(yar)-nyelvben a dili nem csak a mai bolondságot jelentette. A latin nyelvbe átment szó az akkori ősmag(yar)-nyelvi értelemét vitte, megőrizve azt az utódnyelvben. Latinul diligo – nagyra becsül, tisztel, szeret, értékel, díjaz és szerelem is. Németül lied (ejtsd: líd) – dal, lágy (lád) dallam. A dalnak lehetett az ősmag(yar)-nyelvben díl alakja is (dal, dél, díl – líd, léd – lágy), amely aztán fordított alakban ment át némely utódnyelvbe (Lied, líd). Összegezve: a simogató SZELlővel szálló, IDves, kEDves, kellemes hangulatot keltő, ahhoz IDomuló, elszenderítő lágy DALlamhoz hasonlítható a SZELÍDség fogalma.  

SZELINDEK – Nagy, zömök testű, lecsüngő ajkú, tömpe orrú, erős kutya. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: szláv] A SZELINDEK SZ.L – L.SZ gyökbővítmény: SZeL – LaSZ. A SZELINDEK szónak egyáltalán nincs köze a szelídséghez. Az L hangcsoport – ELI – itt az állat szILAjságából eredően, a kÜLÖnleges (harci) cÉLOkra kivÁLAsztott ÁLLApotot írja le. Az ND hangcsoport – INDE – párhuzamot ad a: bENDŐ, bUNDA, kalANDOs, komONDOr, lENDÜl, rONDA, sANDA, UNDOk szavakban. Az ókorban harci kutyaként* hírnévre tett szert, keresett állat volt, esetenként, csatát döntött el, mivel rászaLASZtották, ráengedték, ráriasztották az ellenségre. Tehát emberölésre is ráfogható volt, akár egy ragadozó vad. A győzelmi felvonulásokon ott voltak a katonák mellett. A CzF Szótár így ír róla: „Nagy mészároskutya, melylyel a szilaj futó barmot elfogatják. Ezen faja hihetőleg Angliából szakadt hozzánk, legaláb, Szabó Dávid így értelmezi: angliai nagy kutya; s öszvetett szónak látszik, melynek második alkatrésze dek egészen hasonló az ebet jelentő angol dog-hoz (olvasd: dag), az egész lehet am. sea-dog, (olvasd: szí-dag) am. Seehund, de eléjön magában is seal (olv. szíl) ugyanazon jelentéssel, tehát dog talán ezzel együtt is fordulhat elé: seal-dog (szíl-dag), talán hasonalakjánál fogva. A szláv nyelvekben Dankovszky szerént, különösen a cseh nyelvben Gyarmathi szerént szlednik, szlidnik am. canis sagax, Spürhund, magyarul: vizsla; azonban ,szelindek’ nálunk határozottan csak mészároskutyát jelent.” Az ókorban már használták harci kutyaként a SZELINDEKet, tehát a szó nem angol eredetű. A gyökegyezések azt mutatják, hogy még az egynyelvűség idején alakult ki a név, amit a többi nyelv megörökölt. Talán valaha mély hangon szalandok neve is lehetett, mivel e szóalak jobban kifejezi tulajdonságait: jól SZALAND, hisz üldözőkutya, és elég UNDOK (undög) látvány szegény DÖG. Az angol nyelv átvette a szót, és abból –, mint leharapott szóvégből – lett az ő dog szavuk. A CzF Szótár által leírt szláv szavak mind hanghiányos kifejezések, semmiképp nem eredetiek, hanem az ősmag(yar)-nyelvi SZELINDEK megnevezés módosult alakjai.

* A harci kutyákról itt: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kutyatar-kutyatar/ch06s04.html „Úgy tűnik hát, hogy a kutya természetadta bátorságát és harciasságát a legsokoldalúbban a rómaiak használták ki. Ők idomították először a kutyákat őrnek és üzenetvivőnek, ők raktak fel először fémtüskékkel kivert nyakörvet ebeikre, s ők hajtották görögtűzzel a hátukon harci kutyáikat az ellenség táborába.” Ugyanott tovább: „Kolumbusz, majd később a konkvisztádorok ugyancsak alkalmaztak kutyákat. Bartolomé de Las Casas olyan kutyákról ír, amelyeket arra tanítottak be, hogy feltépjék az indiánok hasát. Las Casas szerint egy eb száz indián hasát tudta kiharapni egy óra alatt! Ugyancsak ő számol be arról is, hogy “(a hódítók) vad kutyáikat szándékosan emberhússal táplálják, hogy hozzászoktassák őket az emberek darabokra szaggatásához és felfalásához.” Az emberi UNDOkság nem ismert határokat.