SZKÍTÁK

SZKÍTA – Az ókorban Európa és Ázsia pusztáin élt, iráni nyelvű lovas nomád népek. [A Magy. Ért. Kéziszótár szerint: nk: latin < görög] A SZKÍTA név SZ.K – K.SZ gyökből induló: SZéK – KéSZ. A SZKÍTA nép egyik ága a SZÉKely, SZÉKíta, azaz SZÉKelvű, letelepedett nép. Lehet újdonságként hat, az SZK alvógyök felélesztése egy beékelt hangzóval, de nem kizárt, hogy ez az eredeti megnevezés, hiszen a magyar nyelv nem tömörít mássalhangzókat a szó elején. Ugyanakkor a régi népek megnevezéseinél, mint a midiánita, kúsita, ammonita, moábita stb. jelen volt az -ITA, mint hovatartozást jelző hangcsoport. Egy ilyen jelentős történelmi népnek, saját nyelvén érthető gyökszón alapuló neve volt. Ezért indokolt az SZK alvógyök felélesztése. A népnév alapvető jellemzőre épül. E népet nem a görögök nevezték meg. A SZÉKÍTA SZKÍTÁk itt laktak a Kárpát medencében Bártfától Zimonyig, a Hargitától Rohoncig, falvaikban, kunyhóikban, tanyáikon. Mint letelepedett nép nem voltak sátor- vagy jurtalakók. Az a nomád vándorlók lakhelye. Az SZK hangcsoport – I/SZKÍ – e nép jellemzőiben: a SZKÍták: ESZKÖzkészítő, azokkal alkotó, ÁSZKOló, ESZKÁbáló nép volt. Az életért kÜSZKÖdő, a lehetőségekbe kapASZKOdó, Istenéhez fohÁSZKOdó, családhoz ragASZKOdó, fÉSZKElő, vASZKOló. Az SZK páros, mint SZ.K – K.SZ alvógyök: SZéK – KéSZ, mutatja, hogy ismerték a SZÍK, a csíra minden csínját, termesztő, földművelő nép volt. Ismerték a termesztési időSZAKok jellemzőit, lehetőségeit. A SZÜKség megtanította őket alkalmazkodni, és új hasznos dolgokat alkotni. Hozzájuk KÖTődik a SZÉK, a letelepülés – képletes és valós – alkalmazása. Ők alkottak először kerekes SZEKeret, KASZát, KÖSZörűt, KÁSZut, SZÁKot, KÁSZlót (lábos) stb. A SZÉKÍTA SZKÍTÁk SZOKásaikhoz ragaSZKodók, SZÉKhelyeikhez KÖTődők voltak. Nem vándoroltak, csak termőföldet keresve terjeSZKedtek. A K.T – T.K gyök KíT – TéK, a KÖTöttség és TÉKolás, azaz TEvÉKenység, munka jellemezte őket. A széKITa szKÍTák kistérségekben olyan erős társadalmi KÖTöttségben éltek a Kárpátok hajlatától a Lajtáig, hogy a népvándorlások sem voltak képesek felforgatni belső rendjüket. Annyi érzelmi érték volt e belső KÖTöttségben, hogy semmilyen hatás nem tudott változtató nyomást gyakorolni rá. E szoros családi, rokoni egység KÖTőanyaga, a SZOKások, sajátos népi művészeteik, dallamaik, táncaik, közösségi játékaik és főleg, minden más nyelvet felülmúló gazdagságú beszélt nyelvük. A T hangcsoport – ÍTA – a székÍTA szkÍTÁk, helyükhöz, egymáshoz kÖTŐdő, egymást segÍTŐ (kaláka), tervező, ÖTÖlő, kOTOró (földművelő), jó ÍTÉlőképességű nép volt. Ha a szükség úgy hozta vITÉzül helytálltak a csATÁban. Asszonyaik kÖTŐk, ŐTŐk (varrók), finom ÉTEkfőző-sÜTŐk, csemETÉiket szerETŐk. Mindannyian nÓTÁzók, jÁTÉkot, táncot kedvelők. A Kárpát medence legősibb népe, az ősnyelvet megőrzők. Minden más térségben élő, vándorló, nomád SZKÍTÁk keveredtek, és előbb vagy utóbb elveszítették nyelvük gyökereit, beolvadtak. Csak az állandó lakhellyel rendelkező, letelepült, SZÉKes, SZÉKITA, SZKÍTÁk őrizték meg azt. A tények, eredmények azt mutatják, hogy ez csak a Kárpát medencében élő SZKÍTÁknak sikerült. A nyelvet az egyszerű nép művelte, fejlesztette és óvta. E nyelvmegőrzés nem volt tudatos, azaz nem egy, e célból, vezérlettel összefogott néptömeg ilyen irányú akaratlagos döntése volt, hogy márpedig mi nem adjuk fel nyelvünket. Az a tudat, hogy ők itt itthon vannak, ez az ő földjük, az ők akaratuk érvényesül, sajátjaik veszik körül, erőt adott nekik. A nyelv erős kötöttségű, tömör szerkezeti váza, a keveredésre való hajthatatlanság is segített megőrizni.