TEMPLOM – Istentisztelet céljára való nagy épület. [NEM latin] A TEMPLOM szó a T.M – M.T gyökből indul: TeM – MeT. A továbbiakban t > d hangváltás is kialakul: TEM – DOM – MÓD. A TEMPLOMokat mindig a DOMbra, DOMború magaslatokra építették, ha nem volt domb, összehordtak annyi földet, hogy domb legyen. Hordták, TÖMték, TÖMPÖLték, csak valamelyest magasabban álljon, mint a többi épület, mert így illett. Vagyis a TEMPLOM TÖMésre – TÖMegek számára és mindig valamilyen istenség tiszteletére – épült. A TEMplom szó egyik névadója: magaslatra, magas TEMbre, TÖMbre, DOMbra emelt kemény TÖMött alappal bíró DÓM, mint „Isten háza” (ház am – otthonom – odum – dom). Ismert a DÓM kifejezés, amely nem idegen, hanem ősnyelvi szó. A TEMPLOM, a DÓM mindig MÓDosabb, gazdagabb díszítésű, mint a többi körülötte levő épület. Az MP hangcsoport – EMPlO – érzékelteti az IMPOzáns építmény külső, belső pOMPÁját. A belső nagy űrben tOMPÍtóan hat, tOMPÁn visszhangzik a hang az ismeretlen felsőbbségtől félő, annak erejét mélyen tisztelő egyénre, emberre, őt saját kicsiny voltára emlékeztetve. A PL hangcsoport – EmPLO – a nép vezetésére való gyEPLŐként, bűnöket lelEPLEző és szEPLŐ nélküli, Isten szerinti helyes életmódra kÉPLEtet mutató helyként azonosítja. Ehhez jön a tudatra ébresztő, kerEPLŐként hangzó, lelket (emberi belső érzelmi összességet) tÁPLÁló, figyelmeztető szó, s az imádkozásra térdEPLŐ ember. A szóban levő MP páros összevethető a p > b hangváltás nyomán az MB párossal. (A TEMPLOMhoz tartozott, tartozik ma a himbálózó harang, a jámbor lelkész.) A PL páros, mint alvó P.L – L.P gyök: PaL – LaP (p > f: pal > fal). A TEMPLOM magas FALú (pal) építmény, de ez volt a híd, azaz PALló az imádat kiteljesítése felé. A PLOM szóvégződés ősi kifejezéseket rejt. Egyik a békét jelképező PÁLMAág. A másik a gALAMb valószínű ősnyelvi PÁLOM* neve. Innen ered a latin nyelvek némelyikében pALOMa – gALAMb szó. A TeMPLoM – PáLMa – PaLoMa – gaLaMB hangváz: T-M-P-L-M – P-L-M – P-L-M – g-L-M-B (p > b). A héber szÁLEM, szALOM** = béke is ősnyelvi eredetű (szállás, alom, ahol béke, megnyugvás vár), és a szabadon lebegő, szálló gALAMb látványának képére épülő szó (Noé – a szálló galamb-olajág – béke, megnyugvás). A TEMPLOM Istennel való megbékélés színhelyeként is számon tartott hely volt. Az ott töltött idő (temp azaz tűnő pillanat – tünp – tümp – temp) az isteni türelem (időfüggvény – temperál) elnyerését célozza, és felüdítő hatású(nak kellett, kellene lennie). Az MPL hármas együtt nagy méretet, szélességet jelentő szavak meghatározó eleme. Ilyenek: a fizikából ismert aMPLitudó, román aMPLoare, angol aMPLeness, francia aMPLeur, spanyol aMPLitud és mások, mind kiszélesedést, terjedelmet jelentenek. A szavak sosem véletlenül alakultak ki. A nyelv szóképzése elsősorban ösztöni, csak másodsorban tudati. Az ősgyök hangja az első hatásra tört az ajkakra ösztönszerűen. Minden szóba belevitte az érzékszerveire ható első benyomást, a látvány, a jelenség összképi hatását. Erre következtek bővítésként a jellemzők, de soha egy hang sem véletlenül került a szóba. A TEMPLOM megnevezés ómagyar ősnyelvi eredetű. MP – PM kapcsolat: a teMPlom díszes, széPMűvű PoMpás épület. PL – LP kapcsolat: a temPLomi tanítások céLPonja a nép, annak lelki táPLálása lenne.

/*/ Az induló P.L – L.P gyök: PaL – LiP, a PILle, a könnyen SZÁLló, LIPinkázó, vagy a rePÜL leharapott szóvégéből is magyarázható. /**/ Balkányi Szabó Lajos: Magyar ősmesék I. kötet, 98 oldalon írja: „A zsidó nyelvben a szálem szónak, nyugalom, megnyugvás értelme van, ennél fogva az a magyar száll gyökből veszi eredetét, s a szállás szó maig ilyen értelemmel bír nyelvünkben, ahol az utas megszáll, megnyugszik, mint szinte a gazdálkodás végett szükséges szálló hely, tanya, szállás kertnek, szállásnak neveztetik.” Kiem. K.S. Jeruzsálem neve Ábrahám, Melkisédek idejében még csak Szálem, azaz Szállásom, amelynek lakói az ősnyelvet beszélték, mint Ábrahám is. Ám ez az ősnyelv nem az óhéber, mivel az kb. ezer évvel később alakult ki. Abban az időben még az ómagyar ősnyelvet beszélték. Erre annyi bizonyíték áll rendelkezésünkre, ahány név van a Biblia ószövetségi könyveiben, amelyek mind a ma is élő ősnyelven, a magyar nyelven fejthetők meg. A héber nyelv nem a teremtés nyelve.