A valaha volt rendtartó székely társadalomról próbálok írni, és a mai állapotokkal összevetni.
A valaha volt rendtartó székely társadalom alapja, a székelységnek az anyaföldhöz kötődő határtalan szeretete volt. Gyökerei mélyre hatoltak. Érvényes volt rá a ’porból lettél’ szólás, mert szíve-lelke egy volt a földdel, együtt lélegzett a termő anyafölddel. Bár a székelyföldi szántóföldek mostohák művelőikhez, sok gondozást igényelnek, nehezen megművelhetők, és mégis, szinte megmagyarázhatatlan hűséggel kötődtek mindig e földhöz. A hosszú hideg, fagyos telek, a rövid nyári termőidőszak sem riasztotta el a kemény élethez szokott, mindenféle harcot vállaló székelyt a Hargita körüli térség szétterülő félköréből.

A székely falu az alap. A székelységben, vagy talán inkább a székely nemzetben az egyenlőség volt a meghatározó. Mindenki egyenlő volt, nem voltak gazdagok és szegények, mert mindent egyenlően osztottak el. A kalákaszellem uralta az egész székelységet annak egészséges korszakában, a Magyar Királyságba való betagolódás előtt, és még utána is egy ideig. Mindenki egyért és egy mindenkiért. Ez az íratlan törvény oly erős volt, hogy a személyi haragot is félretetette akkor, amikor segítséget kellett nyújtani. Valami olyan volt, ami szinte a sejtekben élt. Ha jégkár érte valamelyik gazdát, azonnal összeadták a túlélésre és a vetőmagra valót – a haragos is. Ha felfújódott egy tehén, és kivéreztették, akkor mindenki vett a húsból – a haragos is. Ha nem volt kivéreztethető, akkor pénzt adtak össze – a haragos is –, hogy másikat vegyen. Mert a haragos is tudta: ma rajta a baj, holnap lehet rajtam!
A hadiözvegyek, hadiárvák a falu közös gondja volt.

Nem volt rangkülönbség, csak a lófőknek adatott több kötelesség, s ebből eredően több tisztesség. Az egyenlőségre a belső íratlan lelkiismereti törvényen kívül a rabonbán is felügyelt, akihez bármikor lehetett folyamodni.
Kicsiny közösségben mindenki ismert mindenkit, szinte együtt lélegzett a falu, ismerték egymás gondjait, s azonnal tudtak segíteni, ha baj volt. A nagyobb munkákat közösen végezték: kaszáló-, arató-, cséplő-, építőkalákák. A helyi és dűlőutak karbantartása, vizes árkok, gátak mind kalákamunkában mentek, és szórakozásnak tűntek, bár nem volt könnyű munka. Ez volt az alapja az életüket megszépítő tevékenységeiknek is. Az asszonyok, lányok együtt fontak, tépték a tollat, szövésben egymást segítették, ott születtek a szívük mélyéről sarjadó népdalok. Semmi sem volt megszervezve, mindent a helyzet szült, nem volt mesterkéltség, mindenki mindent ingyen jószántából, jókedvéből csinált a köz javára.

A falu – bár akadtak kirívó esetek – az erkölcs megőrzője volt. A „falu szája” volt a legerősebb felügyelője ennek.
A székely falvak férfijai nem hagyták el szülőfalujukat, csak a leányok mentek férjhez, s hagyták el a falut, ha úgy hozta az élet. A férfiág örökölte az ősi birtokot. Ott élt apja, nagyapja, déd-, ük-, szépapja. Gyökerének mélysége évszázadokban, sőt szerintem évezrednyi távban volt mérhető. Verejtékes, küzdelmes, vigasságos és gyászos mindennapjaiban egyaránt benne élt a költő által később sorokba öntött gondolat: „Áldjon vagy verjen sors keze: itt élned, halnod kell.”

Ha vész volt, ellenség közeledett, minden férfi ugrott. Tudta, ki a felettese, kihez kell jelentkeznie. A hadak fővezérei szívesen támaszkodtak rájuk.

A székely nem szerette a várost, és sokáig nem is voltak városai. Egyes helységek népessége csak a Magyar Királyság megalapítása után, hatalmi érdekekből eredően kezdett szaporodni: kereskedelmi utak kereszteződéseiben, megfelelő földrajzi fekvés védelmi szempontból stb. Ennek ellenére még sokáig falujellegűek voltak. Én személy szerint nem nevezem fejlődésnek a városok kialakulását, mert önző hatalmi érzület volt a kiváltó ok, és nyomában jött az egyenetlenség.
A székely nem kereskedett. Kényszerből vásárolt, szíve szerint inkább cserélt. A kereskedőket megvetette, csalóknak tartotta. Későre tudtak gyökeret verni közöttük. Talán erről szólt Orbán Balázs jeles mondata: ’A bögözi gáton felül nem él meg a csuka s a márna.’ Mindkettő ragadozó.

Már a fejedelmi korban észlelték, hogy a székely had nem adja fel a harcot, hogy olyan erőt képvisel, amelyet tisztelni kell. Konoksága, mokány rátartisága szinte legyőzhetetlenné tette. Lelki szemei előtt mindig az otthon maradottak lebegtek, akikhez, s amikhez kötődött, s akiket védeni kötelessége volt. Egyet sújtott az asszonyáért, egyet sarjaiért, egyet a szülőfalujáért, egyet a rabonbánért, s egyet a királyért.
Minden magyar király örült, hogy ilyen belső szövetségese van.
Sőt, az oláh fejedelmek örültek, ha a székelyeket küldte a magyar király segítségükre, mert a székelyek megnyerték nekik a harcot.
Ha ilyen lenne ma a székelység, nem kellene tenni érte egy lépést sem. Megtenné ő maga helyett, de úgy, hogy egész Románia futna előtte, mint a nyúl.
——————————————————————————-
Ám az a székelység már nincs.
Már a királyság alatt elkezdték nyirbálni őket a királybírók, főkapitányok, s a fejedelmi Erdély ideje alatt Zápolya s a Báthoryak véres megtorlással tizedelték.
Némelyeket kiemeltek, kecsegtették vagyonnal, címekkel, hogy megnyerjék, és elnyomókká tegyék a székelyek fölött. Ezek voltak azok, akik a bomlás kezdetén megszegték a székelységet addig jellemző egyenlőség összetartó íratlan törvényét. Lehet, rosszul hangzik, de a székelységből kezdetben kiemelkedők az ősi székely lét árulói voltak.
A rabonbáni intézményt a király eltörölte, mivel a rabonbán nem volt hajlandó feladni a székelység egyenlőségre, igazságosságra, megvesztegethetetlenségre épülő társadalmi életformáját.

Azért írtam le dióhéjban ezeket, hogy összehasonlítási alap legyen a mai székelységgel.

Mára – és nem egészen a székelység hibájából – minden-minden megváltozott.
Hol van ma az anyaföld oszthatatlan szeretetéért dobbanó szívű székely? Nem a szólamokat idéző nagyhangú, székelyruhába öltözött kokárdás himnuszéneklő, hanem a csendben munkáját végző, földjét, családját szerető, gyermekeit erkölcsre nevelő.
S ebből legalább kétszázezer családostól.
Hol az a hűség, ami régen szinte veleszületett jellemzője volt a székelynek? Van-e olyan anyaföldhöz ragaszkodás, mint hajdan? Otthon tartható-e a férfiág, hogy továbbvigye az ősi birtok művelését?

A székelységen belül már nincs egyenlőség, tele van minden falu rangkórsággal, anyagiak fitogtatásával, széthúzással. Minden második ember irigykedik, orrol valakire. A kalákaszellem ma már csak nyomokban lelhető fel. Mindent csak pénzért. Ma a művelődés megszervezett, agyonszervezett, sok pénzt felemésztő, magától, önös jóindulatból, csak úgy, mint régen már nem megy semmi. Minden mesterkélt. A közösségért tenni ma azt jelenti sokaknak, hogy az összegyűlt pénzből le lehet nyúlni valamennyit, s az a tiszta haszon. – Csak úgy tenni valamit ingyen, köszönömé’? Há’ nem vagyok hüjje!

Erkölcs? A falu szája most is működik, de most azt szólják meg inkább, aki nem használja ki a lehetőséget: – Jó bolond vót – mondják. Ha rajtakapnak valakit, annak szégyen, aki meglátta: – Mit üti belé a zorrát?! Csinájja maga es.
Huszonöt-harminc éve még szégyen volt a vadházasság, ma a fiatalok 70 százaléka csak úgy összeáll, mint a lovak az árnyékban. A család intézménye romokban hever. Milyen erkölcsi alapot adnak át az ilyen szülők gyermekeiknek?
A nemzet alapja a család! Ha nincs egészséges családokra épülés, akkor nincs nemzet, s ami van, az beteg. A beteget csak akkor lehet gyógyítani, ha akarja. Ha most azt mondaná valaki a székelységnek, hogy tessék hivatalosítani a párkapcsolatokat! – kiröhögnék. – Hol él maga? Ma má’ más világ van, embör.
Ma már nem ritka, hogy: az én fiam, s a te fiad üti a fiúnkat.

A huszadik század szétverte az addig még létező közösségi szellemet. A föld népe az átkosban megtanult lopni.
A fiatalok városra mentek(ünk), már nem kell az ősi rög. Csak a földalap támogatás kell sokaknak, a megmunkálás már nem annyira. Aki termel, nem tudja eladni. Rengeteg a parlagon hagyott föld. Ma már nem csak más helységbe, városba vándorol el a székely ifjúság, hanem más országokba is. A szülők könnyes-bánatos bús-örömmel mondják, milyen jól vannak a fiatalok: Londonban, Alicantéban, Milánóban vagy Nürnbergben. – Há, hazajönnek-e? – hangzik a kérdés. – Nem bolondok – jön a válasz.

A nemzet gyógyulását nem a nagy csinnadrattával összeharangozott események szolgálják. Nagyon alulról kellene kezdeni, és hosszú időbe telik. Egy nemzedéket kellene felnevelni egészséges szellemben. A családok helyreállítása, erkölcsös, istenes utódok nevelése, a természetes közösségi szellem, az önsegítő kalákaszellem felélesztése, a csalás, csalárdság elutasítása a becsületesség tisztelete. Ezeket kellene előtérbe helyezni!
De kik? A vadházasságban élők? A szomszéd feleségéhez járók? A modell jövőről álmodozó lányok? A való világon csámcsogók, vagy épp ott pucérkodók?

Van egy maroknyi tenni akaró, tiszteletre méltó ember, akik képesek volnának harcolni a székely nemzetért.
De van-e székely önazonosságú nemzet még (lásd a vonal feletti szövegben leírtakat), amelyért harcolni érdemes, s talán életet is feláldozni?
Vagy Don Quijote sorsával osztoznak, akit azok üldöztek s vertek meg végül, akiket kiszabadítani akart.

Rengeteget lehetne még írni, és temérdek kérdés maradna még nyitva.

Kolumbán Sándor

Megjelent a Székely Idő című lapban.