ZOLTÁN – A ZOLTÁN név is több névadó jellemző összhangja nyomán rögzült a nyelvben. A Z.L – L.Z gyökből indul: ZoL – LaZ, és így LAZa jelentésű is. A ZEL gyök z > sz hangváltással: SZÉL, a ZEL lendületet jelent, a ZELler növényben életerőt. A SZOL – LASZ gyökkel bizonyos rokon vonást hordoz a LÁSZló névvel. Valaha a ZOLTÁN volt a SZÓ hordozója – ő SZÓLT – mostani kifejezéssel SZÓvivő. Az ő szaván, SZÓLTÁN értesült a közember az uralkodó vagy a vezér szándékáról. A SZÁL, SZÉL, SZÓL SZŐL, SZUL gyök magasra SZÁLLó, kúSZÓ alapjelentésű. Akár a SZŐLő, SZULák, paSZULY, fuSZULYka. A ZOLTÁN, Atilla hadában vezéri parancsközvetítő szárnysegédi rang volt. Az LT hangcsoport – OLTÁ – a zOLTÁnok az ÁLTAluk küldött parancsot a csata hevében kiÁLTÓ hangon közÖLTÉk. De a zOLTÁn elhangZÓ szavaival erőt is OLTOtt a küzdőkbe. A T.N – N.T gyök: TáN – NáT, a TÁN gyök itt a TÜN (esetleg TÉN, azaz TÉNY) egy változata lehet, mert a ZOLTÁN hol itt, hol ott TÜNt fel és SZÓLT, komoly parancsot hozván. (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember). A TÁN gyök mozgás jelentésű is (ebből a TÁNc). Ha fordítjuk a szót ZOL-TÁN – TÁN-ZOL. Ez nem azt jelenti, hogy táncolt a nép előtt, hanem ott mozgott, előttük volt, paripáján ülve körülforgott, és lova talán TÁNZOLt hátán ülő lovagjával. A törököknél és a többi a mohamedán népeknél később fejedelmi címmé vált. Ő volt elől, magasan a többi fölött, ő SZÓLT a néphez, rá hallgattak, ő lett a vezérlő fejedelem, császár – SZULTÁN (ez is csak magyarul érthető a SZÓL, SZUL gyök és az LT páros nyomán). Nálunk keresztnévvé nőtte ki magát: SOLT*, ZSOLT, ZOLTA, ZOLTÁN.
/*/ Bíró Lajos így ír róla A magyar régmúlt titkai című könyve, Dákok és székelyek fejezetében: „ZOLTÉSZ. Egy thrák vezért Zoltésznak hívtak, és e névben nem nehéz felismerni (elhagyva a görög toldalékot) az ősmagyar Zolta (és még: Zsolt vagy Solt, Zoltán) név mását.” Kiem. K.S. Szerintem a TÉSZ gyök nem görögös végződés, mondanivalója a TENNI igéhez kötődő: TESZ, a ZOLT TÉSZi dolgát, azaz vezeti hadát. A dákok a magyar nyelv egy változatát beszélték, és a Kárpát-medence magyar nyelvű őslakosainak egyike voltak. (Lásd még Szőcs István: „Megjegyzések Bíró Lajos: »Dákok és székelyek« című tanulmányához.”)