ZOLTÁNA ZOLTÁN név is több névadó jellemző összhangja nyomán rögzült a nyelvben.

A Z.L – L.Z gyökből indul: ZoL – LaZ, és így LAZa jelentésű is. SZ hanggal SZOL – LASZ, és rokon vonást hordoz a LÁSZló névvel.

Valaha a ZOLTÁN volt a SZÓ hordozója – ő SZÓLT – mostani kifejezéssel SZÓvivő. Az ő szaván, SZÓLTÁN értesült a közember az uralkodó vagy a vezér szándékáról.

A SZÁL, SZÉL, SZÓL SZŐL, SZUL gyök magasra SZÁLLó, kúSZÓ alapjelentésű. Akár a SZŐLő, SZULák, paSZULY, fuSZULYka.

A ZOLTÁN, Atilla hadában vezéri parancsközvetítő szárnysegédi rang volt.

Az LT hangcsoport – OLTÁ – a zOLTÁnok az ÁLTAluk küldött parancsot a csata hevében kiÁLTÓ hangon közÖLTÉk. De a zOLTÁn elhang szavaival erőt is OLTOtt a küzdőkbe.

A T.N – N.T gyök: TáN – NáT, a TÁN gyök itt a TÜN (esetleg TÉN, azaz TÉNY) egy változata lehet, mert a ZOLTÁN hol itt, hol ott TÜNt fel és SZÓLT, komoly parancsot hozván. (Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember).

A TÁN gyök mozgás jelentésű is (ebből a TÁNc), ha fordítjuk a szót ZOL-TÁNTÁN-ZOL. Ez nem azt jelenti, hogy táncolt a nép előtt, hanem ott mozgott, előttük volt, paripáján ülve körülforgott, és lova talán TÁNZOLt hátán ülő lovagjával. A törököknél és a többi a mohamedán népeknél később fejedelmi címmé vált. Ő volt elől, magasan a többi fölött, ő SZÓLT a néphez, rá hallgattak, ő lett a vezérlő fejedelem, császár – SZULTÁN (ez is csak magyarul érthető a SZÓL, SZUL gyök és az LT páros nyomán). Nálunk keresztnévvé nőtte ki magát: SOLT, ZSOLT, ZOLTA, ZOLTÁN.

Bíró Lajos így ír róla A magyar régmúlt titkai című könyve, Dákok és székelyek fejezetében: „ZOLTÉSZ.  Egy thrák vezért Zoltésznak hívtak, és e névben nem nehéz felismerni (elhagyva a görög toldalékot) az ősmagyar Zolta (és még: Zsolt vagy Solt, Zoltán) név mását.” Kiem. K.S.

Szerintem a TÉSZ gyök nem görögös végződés, mondanivalója a TENNI igéhez kötődő: TESZ, a ZOLT TÉSZi dolgát, azaz vezeti hadát.  A dákok a magyar nyelv egy változatát beszélték, és a Kárpát-medence magyar nyelvű őslakosainak egyike voltak. (Lásd még Szőcs István: “Megjegyzések Bíró Lajos: »Dákok és székelyek« című tanulmányához.”)